Desiré Life 2020
Az idén november 23. és 30. között ismét lezajlott az életünkbe immár több mint egy évtizede lendületet és lelkesedést hozó kortárs színházi fesztivál, amely az őszi ködök és a téli fagyok közötti lehangoló átmenetet teszi színesebbé, sőt izgalmassá és várakozással, találkozásokkal telivé.
Ilyenformán kezdődhetne egy hagyományos fesztiválbeszámoló, amely a tágabb értelemben vett régió legizgalmasabb és legprogresszívebb meghívott előadásait tekinti át, hogy tisztelegjen a törekvés előtt, amely a kulturális haladás jegyében, nehézségeket nem ismerve hoz megannyi áldozatot értünk, a közönségért. Ám az idei Desiré nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál, csakúgy mint maga a 2020-as év mindenestül, más volt, mint az eddigiek. A szervezőgárda valószínűleg nem véletlenül határozta meg a fesztivál mottójaként a legelemibb fogalmat, amit csak választhatott: Life ‒ Élet. Most nyert csak igazán értelmet az előretekintő koncepció, az emberi és művészi kitartás, amikor valóban a bőrünkre megy a játék.
A fesztivált megelőzően az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy a kötelező egészségügyi korlátozások betartása mellett megtarthatják-e az előadás-sorozatot. A külvilág és a belföldi vezetőség kaotikus rendelkezései ellenére, illetve a pillanatnyi helyzet mérlegelése után több programbeli változtatást követően aztán mégis zöld utat kaptak a Desiré fesztivál előadásai. A Kosztolányi Dezső Színház és a Desiré Fesztivál igazgatója, Urbán András pedig köszöntőbeszédében kiemelte, hogy nemcsak a szervezőcsapatot tekinti hősnek, hanem azokat a nézőket is, akik az ismeretlen és sokszor rémisztő helyzet ellenére is a színházat, ergo az életet választották a félelemmel és a bezártsággal szemben. A nagy találkozások és beszélgetések ugyan idén elmaradtak ‒ leginkább csupán a maszkok takarásából fürkésző tekintetek maradtak helyettük ‒, a jellegzetes desirés hangulat viszont, ha kissé távolságtartóan is, de adott volt. A nézőtér (az engedélyezett létszámban) minden alkalommal megtelt.
A fesztiválnyitó előadás, A nézés költészete (Urbán András rendezésében) ugyan a kényszerű programváltozások miatt került előadásra, ám visszafogott, lassan hömpölygő menete olyannyira illett a rendezvény hangulatához, mintha kifejezetten erre a rendkívüli alkalomra készült volna. A szereplők állandó némasága, illetve a számtalan behozott kellék líraian megkomponált elhelyezése mind olyan hatást keltettek, akárha korábbi, már megszűnt normalitásunkból válogatták volna össze őket. Letűnt színházi létünk relikviáiként, mint megrendítő emlékképek bukkantak fel a múlt művészi élményei közül. A Kosztolányi Színház színészcsapatának némajátékát Mezei Szilárd kifinomult, zenekarra komponált zenéje tette teljessé.
A később előadott produkciók pedig szintén illeszkedtek a bezártság, a magány és az elidegenedettség szikár témáihoz. A Zombori Népszínház három színésznője, Biljana Keskenović, Ivana V. Jovanović és Milijana Makević előadásában, illetve Jana Maričić rendezésében láthatta a közönség Werner Schwab Elnökök című darabját. Az 1994-ben elhunyt osztrák drámaírót édesanyja és barátnői bizalmas beszélgetései ihlették a dráma megírására. A háziasszonyok konyhai párbeszédéből fokozatosan bomlanak ki a női egyedüllét kínzó problémái és a családért vívott mindennapos harc sokszor kicsinyes játszmái. Miközben a színpadon elkészül az ebéd, az elszigeteltség állapotában is teljes életet mímelő asszonyok levetkőzik korlátaikat, majd kibontakoznak vágyálmaik. A feszültség egyre csak növekszik bennük és körülöttük, hogy végül lemeztelenedve, álarcuktól megszabadulva szembesítsék közönségüket a hétköznapok kietlenségével.
A fesztivál véletlenszerűen módosult repertoárja mögött az esetlegesség ellenére is kirajzolódott a szervezők művészi koncepciója, hiszen a fent említett fogalmak újra és újra kapcsolatba hozták a meghívott előadásokat egymással, ugyanakkor témáikkal utaltak a külvilág aktuális közérzetére is.
A belga születésű Jan Fabre a kortárs művészeti és színházi élet legsokoldalúbb és legizgalmasabb személyisége napjainkban. A képzőművészet, a tánc, a színház és a filmművészet területén egyaránt alkotó művész munkásságát leggyakrabban a megosztó és meghatározhatatlan jelzőkkel illetik kritikusai. A Desiré fesztiválon való részvételét most mégis inkább a személye, mint művészete tette érdekessé, mivel a Belgrádi Nemzeti Színház művésze, Slobodan Beštić az Éjszakai napló című, naplóbejegyzésekből felépített monodrámáját adta elő. A komor hangulatú előadás során a rövid bejegyzések felfedik írójuk alkotói módszereit, sőt betekintést engednek Fabre legintimebb gondolataiba, érzéseibe, amelyek családjához, életéhez és a világhoz fűződnek. A több évtizedet felölelő jegyzetek mellőzték az időrendet, így az olykor destruktív szövegrészletek nem állítottak a közönség elé semmiféle naiv alkotói fejlődéstörténetet, inkább Slobodan Beštić erőteljes és koncentrált játéka által adtak képet egy kivételes művészi pálya és személyiség rejtett belső tereiről. A sóval elfedett játéktér és az egyetlen áttetsző íróasztalból álló díszlet egyaránt a külvilág sivárságára utalt, illetve a darab szereplőjét helyezte középpontba. Beštić pedig zseniálisan uralta a teret, érzékenyen, ugyanakkor energikusan megjelenítve a hétköznapinak semmiképpen sem nevezhető naplóbejegyzések íróját.
A fesztivál zárónapján a magyarországi Látókép Ensemble három előadását nézhette meg a közönség matinéhangulatban, hiszen a korlátozások miatt már délelőtt megkezdődött a trilógia bemutatása. A Hajdú Szabolcs által írt és rendezett előadások azokat a helyzeteket vizsgálják, amelyek a kapcsolatok vagy barátságok végleges változásait előzik meg, amikor már lehetetlenné, elviselhetetlenné válik a további színlelés. Családi kötelékek bomlanak fel, házasságok, barátságok fulladnak ki, amelyek, habár mindennapos események, esszenciális tisztánlátással ábrázolva és testközelből szemlélve mégis megrázóan hatnak, mert a képlet mindenhol ugyanaz, csak a részletek különböznek. Az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap és az Egy százalék indián című előadások mikroközösségeink ismerős válságait szemléltetik úgy, hogy a néző személytelen kívülállóként mégis aktuális problémái kényelmetlen közelségébe sodródik. A kis létszámú társulat gyakorlott összjátéka belső elszámolásra készteti, valamint megtépázott, elhidegült viszonyaival szembesíti a közönséget.
Az ember elidegenedettsége, illetve magánya az előadás-sorozat produkciói jóvoltából mindvégig előtérben maradt. Lehetséges, hogy a kortárs színházi darabok és új értelmezések jelen vonulatának tekinthető a közösségi lét általános krízise? Ne bízz senkiben, úgy nem érhet baj! Fájdalomcsillapítónak pedig ott az internet.