Zalán Tibor: Ne lőj a fecskére! Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, 2022. Rendező: Hernyák György
Az egyik kedvenc filmem az In Bruges (2008, rendező és író: Martin McDonagh): két bérgyilkosról szól, akiket több szempontból is bűnhődni küldenek a középkori, belga Brugge városba, mert legutolsó megbízatásuk során egyikük ártatlan embert ölt meg. Egy nagyon emberi történet fekete komédiába csomagolva arról, hogy miként számol el az ember a saját lelkiismeretével, és létezhet-e bűnbocsánat. Mindez pedig egy már szinte valószínűtlenül meseszép városban, amelynek minden téglája maga a történelem. Ami az amerikai–brit filmben Brugge, az a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház új előadásában egy (vajdasági?) magyar falu.
Október 24-én mutatták be a KDSZ színpadán Zalán Tibor Ne lőj a fecskére! című egyfelvonásos drámáját, melynek rendezője Hernyák György. Nagyon sokat gondolkodtam a bemutató óta az előadáson, ami tulajdonképpen, ha színházról van szó, telitalálat, hiszen ez is a célja. Bennem viszont főként az a kérdés ismétlődik, hogy: miért? De ezt mindjárt bővebben is kifejtem.
Az előadás történetének előzménye, hogy valahol, valakiknek volt egy lakodalma, ahová hivatalos volt a Vendég (Mészáros Gábor) is. Egy paraván mögött látjuk a mulatságot, egy tipikus vajdasági lakodalom ereszdelahajam részét, amelynek végén a Vendég szorosabbra fűzi az ismeretséget Babával (Verebes Andrea), aki a faluban mindenkié. Másnap reggel viszont az egyéjszakásnak induló kapcsolatnak csak nem akar vége lenni, a falu lakói valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan, de leginkább baljós okból kifolyólag mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez a messziről jött Vendég ne tudja elhagyni a falut. Sajnos az nem derül ki, hogy miért. Pálinkával itatják, hogy ne tegyen fel kérdéseket, kicsalják tőle az autóját, hogy ne tudjon elmenni, elveszik tőle mindenét, de legfőképpen a szabad akaratát. Mindezt módszeresen, fel sem tűnnek neki igazán a trükkök. A Vendég körül egyre szűkül a tér – a fizikai is –, minél több idő telik el, minél több pálinkát itatnak meg vele, minél inkább függésben tartják a falubéliek, annál rosszabb helyre kerül – fizikailag és az elméjében is. A történet végére már csak egy háromlábú sámlin jut neki hely, az őt körülvevő falak is annyira szűkek, hogy szinte összenyomják. Viszont nem derül ki, hogy miért. Miért tartják fogva? Kik valójában ezek az emberek, a falubéliek? Mi ez a közösség? Miért történik ez egyáltalán? Ne értsenek félre, nem elvárás számomra, hogy egy történetnek legyen füle is, meg farka is, csak izgalmas lenne érteni, hogy a karaktereket mi motiválja, miért is történik valami, ami ennyire alapeleme a cselekvésnek a színpadon. Lehet, hogy ez az ember, a Vendég átvitt értelemben és jelképesen bűnhődik ebben az eldugott faluban? De miért?
A karakterek jelzésértékűek, eltúlzottak: az öregasszony, aki bottal jár, kendőt visel a fején, a falusi svindlerek, akiknek kackiás a bajszuk, és mindig valami rosszban sántikálnak, a harsány vőfély, aki rímekben beszél, és a nő, aki csupán egy erotikus kellék. Mindenki szándékosan mű, ez biztosan valamit jelent, biztosan majd lehull egy pillanatban az álarc – gondolom én. De erre sem kapunk választ.
Az előadás szempontjából tehát az sem fontos, hogy hol történik, az sem, hogy hogyan kerültek oda, ki a Vendég, kik a falubéliek, hogy miért tartják fogva a Vendéget. Akkor itt valami más lehet a dologban. Lehet, hogy minden, ami ebben a világban történik, az a tudat börtöne, tehát a testünket a saját elménk tartja fogságban. Igen, erre a következtetésre jutok tapsolás közben, hogy itt valami nagyon metaforikus jelentéstartalmat láthattam a színpadon, csak sajnos nem tudok vele mit kezdeni, mert csupán kérdéseket vet fel bennem – de nem a jó értelemben. Nem a létünk elviselhetetlen könnyűsége, még inkább nehézsége jut eszembe, vagy az abszurd egzisztencializmus, hanem az, hogy létezhet-e másodlagos jelentéstartalom akkor, ha az elsődleges jelentés sem letisztázott. Az alkotók és én ebben nyilvánvalóan nem értünk egyet.
Zalán Tibor, az író a következőképpen gondolkodik az előadás témájáról: „Csak vendég vagyunk ezen a világon, tartja a mondás. Ez elképzelhetően igaz. De lehetnek ennél konkrétabb kínjai is az embernek. Például, amikor kénytelen felismerni, hogy tulajdon élete válik örök vendégséggé egy számára eddig ismertnek hitt, immár idegenné vetemedett, valóságban. (…) Vidám vendégségből kényszerű vendégségbe keveredünk, amely életfogytig tart. Pedig nem követtünk el semmit. Talán mégis bűnt követtünk el valamikor. Akarva vagy számunkra sem fölismerten. Tudtuk, nem tudtuk. Fecskére lőttünk. És már halálunkig véresen esszük a kenyerünket.” A falu tehát az élet maga, mi pedig benne a bűnösök? Én akkor már inkább Brugge-ben bűnhődnék.
Zalán Tibor: Ne lőj a fecskére!
(népiesch tragifarce)
Szereposztás:
Vendég – Mészáros Gábor
Baba – Verebes Andrea
Vőfély, rendőr – Ricz Ármin m. v.
Öregasszony – Hajdú Sára m. v.
Kalapos – Kucsov Borisz
Bajuszos – Búbos Dávid
Falubeli – Szőnyi Márton
Spirit – Kovács Nemes Andor m. v.
Zeneszerző: Hernyák Kati
Díszlettervező: Saša Senković
Jelmeztervező: Janovics Erika
Koreográfus: Búbos Dávid
Rendezőasszisztens: Verebes Andrea