„Az emberiség történelme: álmoknak sorozata. (…) A régi Egyiptom, Szíria, India álmai telve titokzatosságokkal, amelyek között a csillagvizsgáló se tud eligazodni. Piramisokat építenek az Álom tiszteletére. Könyvtárak telnek meg az Álom tudományával. Aki a világ minden álmát összegyűjteni akarná, hétszer beutazhatná a tengereket, szárazföldeket, mégis elhullajtana egy-egy álmot valahol, amelyet nem vett észre, és műve csonka volna.” (Krúdy Gyula: Álmoskönyv)
Azt olvastam, hogy Krúdy az Álmoskönyvet főként anyagi okokból írta, majd magával ragadta az álmok világa, és elmerült annak kutatásában. Az álom azóta foglalkoztatja az embert, amióta alszunk. És azóta nem is értjük igazán, hogy pontosan mi történik velünk ilyenkor. Freud szerint alvás közben dolgozzuk fel az elmúlt nap történéseit, az álmok pedig szimbólumokat rejtenek, ezért olyan szürreálisak, abszurdak is gyakran. Én például onnan tudom, hogy valami nagyon nehéz feladat előtt állok az életemben, hogy azt álmodom: menekülök. Természetesen általában valami izgalmas krimi is a történet része, de annak az alvás előtti netflixezés az oka. Az álom nagyon privát. Mindenkinek van, de igazán senkit sem érdekel a másé.
Azért írok minderről, mert május 9-én megnéztem a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának legújabb előadását, melynek Délmezopotámia a címe, és fontos elem benne az álom és az álomvilág. A darab bemutatója március 20-án volt, májusban játszották negyedik alkalommal.
A Délmezopotámia a meghatározása szerint kaland, Fekete Ádám a rendezője és írója is egyben. Nagyon személyes előadásról van szó, írói-rendezői önreflexió. Fekete Ádám író, rendező, dramaturg, színész, youtuber. Azok számára – mint én is –, akik ritkán jutnak el budapesti színházakba, leginkább Till Atilla Tiszta szívvel című filmjéből vagy a Tajgetosz Show nevű YouTube-csatornára készült pár perces videókból lehet ismerős. Mindkét esetben fontos tényező a testi fogyatékkal való élet, Fekete ugyanis oxigénhiánnyal született, ennek következtében pedig mozgáskorlátozottsággal él. A Tajgetosz Show rendkívül természetesen, viccesen, érzékenyen és érzékenyítően, sokszor zavarba ejtően mesél a test fogyatékáról, pontosabban a mozgáskorlátozott testben való létről (#öniróniaalert). Ez nem a reklám helye, de érdemes rákeresni!
Az, hogy a rendező, alkotó milyen testi hátránnyal él, az előadás szempontjából általában nem fontos, ebben a darabban mégis, ugyanis ez a szerző önreflexiója. Róla szól – meg nem is.
Az előadás már megkezdődik, amikor a közönség elfoglalja a helyét: a piros függöny előtt egy íróasztalnál alszik egy színész. Majd amikor elsötétednek a fények, a rendező előszavát halljuk felvételről. Ezért is fontos, hogy ki ő: oxigénhiánnyal született, fiatalkorában pedig csípőproblémái miatt állandósult életében a fájdalom. Tehát az előadás róla szól – vagy talán mégsem. Attila (Baráth Attila) műfordító, aki csípőműtétje után gyógyul, és határidős munkájával küzd. Egyszer csak e-mailt kap Adornó Poászonttól. Mindannyian kaptunk már ilyen levelet: ez a „nigériai ajánlat” néven elhíresült csalás, amely egy sosem ismert, külföldön élő rokon mesés milliós örökségével kecsegtet – Google Translate angolul/magyarul –, amihez „csak” pár ezer dollárt kell utalnunk, és miénk lehet az örökség. Attila pedig a leadási határidőtől menekülve elindul Adornó Poászon keresésére, és megkezdődik a szürreális, álomszerű, delíriummal átszőtt kaland. A piros függöny mögött feltárul a furcsa, eklektikus világ: Délmezopotámia. Egy képzeletbeli hely, ahol különféle absztrakt alakokkal találkozik a műfordító, különféle helyzetekbe, állomásokra sodorja a tudatalattija, amelyekben annyi linearitás és realitás van, mint egy álomban: nem sok. Az előadás szokatlan idő- és történetkezelése megnehezíti a befogadást, de tele van Fekete-humorral (elnézést).
A vörös függöny felgördülésekor feltárul előttünk Délmezopotámia, amely első pillantásra egy csodálatos, izgalmas, álomszerű hely – Molnár Anna látványtervei alapján készült. Az előadás hangulatát nagyon jól adja meg ez a különös világ, amelyben stációszerűen helyezkednek el a különböző jelenetek: a gyógycentrum, amelyben a jósnő és a masszőrnő várja az arra járó főhőst, a hotel vagy otthon ajtaja, amely sehová sem vezet, az internetkávézó és a családi asztal, ahol a végén összeáll a kép – vagy mégsem. A darab kulcsfontosságú motívuma, még inkább szimbóluma a macskafélék: a díszlet meghatározó eleme a kék oroszlánfej, amely igen látványos, és az abszurditás, szürrealitás hangulatának erősítésére szolgál. Az állatok megjelennek mint szereplők (kutya) és a szereplők részeként is (cicák). A jelmezek is ezt a varázslatos hangulatot szolgálják, minden karakternek nagyon beszédes megjelenést adtak az alkotók, ami nem tolakodóan, de kellően aláhúzza a karakterek jellemzőit.
A karakterek, ahogyan a történet is, nagyon abszurdak: Attila, a frissen műtött műfordító (Baráth Attila), aki a szerző alteregójaként keresi… keres valamit, Hermina, macska és otthontulajdonos (G. Erdélyi Hermina), aki a gondoskodó anya – fel-fel bukkan ő is az álomban, vagy csak diós brióst hoz a főhősnek, Zoli, a bosszúszomjas árnyék (Rókus Zoltán), aki olyan, mintha valamelyik Rejtő-cirkálóból lépett volna ki, Mónika, a gyógycentrum jósnője és vezetője (Pesitz Mónika), és Natália, a masszőrnő (Vicei Natália nagyon letisztultan és szuggesztíven ábrázolja a bizarr karaktert). Minja, az internetkávézó tulajdonosa (Minja Peković), aki hol angolul, hol magyarul szólal meg, ő A Nő, egy csodálatos jelenés. Valamint Andor, a zombi (Kovács Nemes Andor) és Csaba, a kutya (Ralbovszki Csaba) is segítik (?) a főhős (?) útját. A karakterek tehát mindannyian az őket megformáló színészek nevét viselik, ami egy igen érdekes szerzői döntés. Azt feltételezi, hogy azok jelentős mértékben táplálkoznak a színészekből – ami általában így is van a színházban, ezért feltáratlan marad, hogy ennek a koncepciónak mi a magyarázata.
Az alkotói meghatározás szerint a Délmezopotámia a testkép tudatát és zavarát, a nyelvi gátakat és az apahiány problémáját járja körül. De ez sajnos leginkább csak szándék marad, a hangsúly átkerül a szimbólumokra és erre a furcsa álomra, amelyben a vizuális zajtól nehéz befogadni vagy egyáltalán felfedezni, hogy mi is ez a különös világ. Az előadás annyira töltekezik és épül annak írójából és rendezőjéből, mintha kis mikroszkóppal figyelnénk az álmait, ami egyszerre nagyon izgalmas, de bizarr is – az álom igazából nem is tartozik másra, csak az álmodóra. És mivel az álom magánterület, egy kicsit mi is kívül maradunk az előadásból.
Délmezopotámia
Attila (frissen műtött műfordító) – Baráth Attila
Hermina (macska & otthontulajdonos) – G. Erdélyi Hermina
Zoli (bosszúszomjas árnyék) – Rókus Zoltán
Mónika (jósnő, a délmezopotámiai gyógycentrum vezetője) – Pesitz Mónika
Natália (alkalmazott masszőrnő a délmezopotámiai gyógycentrumban) – Vicei Natália
Andor (a zombi) – Kovács Nemes Andor
Minja (az egyetlen délmezopotámiai internetkávézó tulajdonosa) – Minja Peković
Csaba (kutya & abszintfüggő) – Ralbovszki Csaba
Látványterv (díszlet és jelmez): Molnár Anna
Súgó/ügyelő: Kocsis Valéria
Rendezőasszisztens: Kulhanek Edina
Rendező: Fekete Ádám