Érzek-e dühöt? Nem. Szomorúságot érzek. A művészetnek egyik lehetséges célja, hogy görbe tükröt mutasson. Itt ez sajnos nem sikerült. Pontosabban ez sem. Semmi újat, meghökkentőt nem ad az előadás. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a budapesti Átrium színház közös munkája nem vehető komolyan. Sőt, nem értelmezhető. Hiszen falakba ütközik, sokszor. Urbán András a kedvelt, demagóg elveit ismét felsorakoztatta, ahogyan tette ezt A Csókos Asszony Lovagjai című darabjában is. Van-e határa a téves magyarázatok gyártásának? Lehet-e hosszú időn keresztül földbe döngölni az embert a nemzeti identitása, a hite, illetve a szexualitása miatt?
Irredenta dalok, turbófolk, még csak a cintányéros majom hiányzott volna. Tény, akadnak olyan közösségek, főleg fiatal korban, amikor az identitás nem stabil, ugyanis alakulóban van, így mindenféle impulzus hatására változik. De ezt az előadás nem problémaként kezeli, nem tünetként, hanem trendinek tartja, megszégyenítve azt, akinek viszont stabil. Miért fontos ez? Miért fontos kifigurázni azt, illetve szélsőséges sziluettet rajzolni annak, aki már túlesett ezen az időszakon, és stabilitásra törekszik? Mert az ellenségképet muszáj kialakítani, muszáj fellengzős szavakat használni, és olyan fantomtulajdonságokkal felruházni, ami elrettentést eredményez.
Az, hogy Urbán előadásaiban állandó jelenség a piros csizmás, csárdáskirálynős női szerep mint „nemzeti”, most már szégyenteljes. Miért? Hány néptáncpedagógus fáradozik azért, hogy gyerekeket toborozzon az egyesületének? Hogy újra „trendi” legyen a néptánc? Hány olyan embert köpnek szembe, sorozatosan, akik életvitelszerűen csinálják mindezt? Ismétlem, ez nem görbe tükör, ez ma a mágikus realizmus.
„Nem örültök annak, hogy két anyanyelvetek van?” – hangzik el az előadásban az egyik színésztől. Szerintem ezt a mondatot nem kell magyarázni, mert a közönségben ülőket nem kell hülyére venni. Ki mondana ilyet? Ez a dolog téves feltételezés, ha már történészre futotta, nyelvészre is illett volna.
Nem lehet elmenni amellett sem, hogy a mostanában felkapott Tóth Gabi is színpadra került. Ja, nem… nem úgy, hanem kifigurázva. Bonyolult az egész jelenség, mégsem mondható negatívumnak, nem érdemli meg a parodizálást a Sugarbird Multibrand egyik modellje, aminek a céljai között szerepel a magyar népi viseletnek a közviselésre alkalmazása. Fontos-e ez? Hát, ha valaki tisztában van azzal, hogy mennyire nehéz visszahozni azt, ami a kultúránk alapját adja, nem tenné fel ezt a kérdést. Tóth Gabi szerepvállalása hiteles-e? Ha valóban így érzi, és ennek él, akkor rossz, mert változott? El kell ítélni, mert bohócnak tartják? Készítsük ki? Ez nem az én filozófiám.
Keresztény, heteroszexuális, sőt még gyermekei is vannak. Az tény, hogy egy családos embernek általában szoktak gyerekei születni. Itt a magyarországi társadalompolitikai kérdéseket érintve alakult a diskurzus. Ez nem a mi politikai „odamondogatásunk” története. Gúnyt űzünk az örökbefogadásból? Csak ha némi empátia (ja, olyan nincs) szorult volna a színészbe, ha már a rendezőbe egy csöpp sem, akkor nemet mond erre. Nevetség tárgyává tesszük azokat a családokat, amelyek igényt tartottak a családtámogatásokra? Az otthon, a haza, a kulturális örökség és a hagyományok szeretete, az élet és a fejlődés tisztelete jó alapot ad a társadalom fenntarthatóságára, talán érdemes lenne Roger Scruton gondolatait is átböngészniük azoknak, akik állást foglalnak a konzervatívok ellen.
Az első felvonás csak vergődés. A második a haláltánc. Nyolc színész állt a színpadon, és mindössze csak három vagy négy „egyéni” gondolat fogalmazódott meg. A boli me kurac, a bunkó paraszt vajdasági vagyok és csak azt tudom, amit hallok a tévéből, a magát liberálisnak kikiáltó karakter, illetve (ami ki nem maradhat) a szélsőjobboldali karakter. Utóbbinak nincsenek érvei, nem tud objektív lenni, csak az érzelmei vezérlik. Liberális az, aki nem érti, miért akarna egy délvidéki az anyaországhoz tartozni? Aki kimondja, hogy nem kellenek az „ilyenek” senkinek, hiszen magyarul sem tudnak? Miért kell mindenkit degradálni és indulatoszan elítélni? Olyan paneleket csattogtatni, amelyek nem az itteni közélethez tartoznak? Igazából, amelyek senkihez sem tartoznak?
Meddig lehet félremagyarázni önmagunkat? Félremagyarázni mindent. Miért érzi bárki azt, hogy ezt megteheti?
Hogyan kapcsolódik az előadás Trianonhoz? Az elszakítottság érzéséhez? A kisebbségi lét magyarázatához? Sehogy. Mivel nem ez a cél, itt nem néz szembe senki senkivel, nincsenek tények. Közhelyek viszont nagy számban. A megalázás, illetve az abszurddá változtatás a cél. A saját átértelmezés, a torzítás. Semmi több. Ha a nemzeti identitás, a Trianon-élmény intim dolog, akkor miért áll ki valaki a színpadra, és ordítja teli torokból, hogy ez határozza meg azt, hogy valaki jó magyar-e, vagy sem…?
A közhelyek és a giccs keveredése általában veszélyes. A félremagyarázás veszélyes. A sztereotipizálás tragikus cselekedet. Ez lenne a díszelőadás? Akkor bajban vagyunk.
Az előadás alkotói:
Szereplők:
Apuka: Alföldi Róbert
Anyuka: Péterfy Bori
Nickelsdorf: Búbos Dávid
Szabadka: Fülöp Tímea
Fejér: Kovács Máté
Zólyom: Kucsov Borisz
Ungvár: Mészáros Gábor
Hargita: Verebes Andrea
Zene, dalszöveg: Szerda Árpád
Jelmeztervező: Veronika Keresztesova
Díszlettervező: Urbán András
Dramaturg: Ugrai István
Rendező: Urbán András