Nincs is jobb vasárnap esti program, mint színházba menni. A vasárnapi ebédet éppenhogy kipiheni az ember, mindezt aktívan teheti – mint minden rendes városi, a Palicsi-tó körül sétálja le a sárga húslevest, a főételt (lehetőleg sült hús, főzelék, saláta) és a desszertet. Nemrégiben azt hallottam, hogy a vasárnapi semmittevés olyan szabadkai dolog. Hát, gondoltam, erre rácáfolok, és az estét, amit egyébként édes semmittevéssel töltenék, a Nyári Mozi Színházi Közösség legújabb előadásának bemutatóján fogom tölteni. Március 13-án mutatták be a Terra Vojvodina című produkciójukat a Kosztolányi Dezső Színház színpadán.
Az előadás a vajdasági földet járja körül, ízlelgeti, szagolgatja – a földről, az emberekről, akik elmentek, akik maradtak, akik visszatértek, mindezek emlékéről mesél. Az alkotók szerint egy érzést, az otthon érzését, a vajdasági tájat, a tájhoz kötődő élet ritmuskompozícióinak szedetét állítják a fekete deszkákra: a nyárfák sistergő susogását, a nyári szellőben ringó levelek táncát, az eget és a földet, a végtelenben összehúzó kötelékek feszülését. Mindezt pedig Nyári Mozi-s módon: mozgással, tánccal és kevés szöveggel, hangulatképekkel. Az előadás Igor Halasević fényképeiből inspirálódott, aki Vajdaságot járva fotózza a tájat. Ezeket az alkotásokat szólaltatják meg és költik színpadra az alkotók.
Azon gondolkodtam, miközben a bemutatóra tartottam, hogy mi is jut nekem eszembe a vajdasági tájról. Először a cseresznye, vagyis, ahogy a nagymamám mondta: a cseresnye – még az íze is benne van a szóban. Egyszer voltam cseresznyét szedni Kelebián, a Döbrei–Varga-birtokon, amely egyben a Nyári Mozi Színházi Közösség székhelye is. A végeláthatatlan cseresznyéskertben júniusban már óriási, tűzpiros, illatos gyümölcs terem, az égig érő fa lombjában ki sem látszom a falevelek és a cseresznye közül, a magas létráról dobom bele a kosaramba a zsákmányt. Közben csend, nyugalom és homok, ahová nézek. Égig érő szabadság.
Az előadás az egymással szemben elhelyezkedő nézőtér közepén felállított színpadon, játéktéren történik. A díszlet rendkívül természetközeli: föld és a fölötte lengő száraz falombok, ahogyan a jelmezek is – természetes anyagok, színek. A látvány egyszerre autentikus és modern, valami egészen szuggesztíven földközeli. Ahogyan a zene is ezt a hangulatot szolgálja, pontosabban az élő zene, amely Ábrahám Máté és Szerda Árpád munkáját dicséri. Egészen különleges atmoszférát adnak a képekhez és mozdulatokhoz. A színészek sem a hagyományos értelemben vett szerepeket játszanak, inkább karaktertöredékeket látunk, összességében pedig harmóniában vannak egyenként, a természettel és egymással is.
Az előadásnak nincs hagyományos cselekményszála, hangulatokat, képeket, gondolatokat, motívumokat mutat nekünk. A nézőnek itt nem a jól ismert nézői út, a megszokott befogadói szerep jut, valami sokkal több: mindenki saját maga komponálhatja meg gondolatban a saját, vajdasági földről, otthonról, természetről készült fényképét. És ez nagyon izgalmas.
A fő motívum tehát a föld, amely nagyon sok mindent rejt magában, szó szerint és képletesen is. Ez az egyik fő kapcsolódási pont az itt élők között: a föld, a vidék, ahol együtt élünk. Minél mélyebbre és mélyebbre ásnak benne, annál több dolog, tárgy, történet jön a felszínre. Előkerülnek régi tárgyak, amelyeket valaki elásott, kidobott, elvesztett. A tárgyaknak pedig történetük van, emberi történetekről mesélnek – a jelenről, de ami még izgalmasabb: a múltról.
A képek, a motívumok és a mozgás a hangsúlyos, kevés szöveg jelenik meg benne, de ami elhangzik, az rendkívül fontos hangulatteremtő – Sziveri János: Szelídítések és Átváltozások, Szabó Lőrinc: Nyár, Dsida Jenő: Vers az utazásról, Ladik Katalin szövege, valamint Farkas Amália visszaemlékezése – mindegyikük azt boncolgatja, hogy kik is vagyunk, hol is vagyunk a világban.
Az egyik legmeghatóbb része a darabnak a villamos, pontosabban Farkas Amália, az utolsó kalauznő visszaemlékezése. A szabadkai villamosról én csak szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam, meg persze készíttettem kulcsot a városközpontban lévő egyetlen megmaradt kocsiban lévő kulcsmásolóban. A villamos Szabadka nagy szomorúsága, a régmúlt idők nosztalgiája. A történet szerint a 40-es számú kalauznő, aki huszonhat évig állt a villamos-tömegközlekedés szolgálatában, volt az 1974. április 2-án utoljára elindított, 26-os számú villamoskocsi kalauznője. Emlékei szerint a villamost aznap gyönyörűen feldíszítették virágokkal és szalagokkal, egész nap ingyen lehetett rajta utazni. A csilingelő villamos útvonalán az emberek meg-megálltak, virágot szórtak a villamosvezető és a kalauzok lába elé, sokan sírtak, ölelgették a kocsit. Miközben ezt a történetet hallgatjuk, a színpadon is megjelenik a villamos, és csilingelve búcsúzik tőlünk – mi pedig tőle.
Terra Vojvodina
Rendező: Döbrei Dénes. Játsszák: Nagy Karina, Nyári Ákos, Pámer Csilla, Varga Heni. Zene: Ábrahám Máté, Szerda Árpád. Látványtervező: Salamon Luna. Dramaturg: Oláh Tamás. Fény: Boris Butorac (PVC). Festmény: Hegyi Csaba. Fénykép: Halasević Igor.