Mi közel lakunk a Dunához. Ebben a hosszúra nyúlt karanténlétben mindennap a Duna-parton sétáltunk a kutyámmal. A barangolások során József Attila és Ady Endre versei motoszkáltak a fejemben. „A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés” és „Dunának, Oltnak egy a hangja, / Morajos, halk halotti hang”. Igazak-e nagy költőink sorai Trianonra? Úgy gondolom, részben igen.
Mindannyian érintve vagyunk a trianoni sorstragédiában, ott van sejtjeinkben, azt mondják, hetedíziglen tart az emlékezet, a traumák emlékezete. Emlékeznünk érdemes, akkor is, ha fáj. Azért, hogy emlékezve tovább tudjunk menni. Én még abban nőttem fel, hogy nem lehetett Trianonról nyíltan beszélni. Az érzéseinkről. Amikor már egy ünnepségen, egy színész előadásában először hallottam, hogy „Adjátok vissza a hegyeimet!”, belefacsarodott a szívem Wass Albert soraiba.
Akkor is érintve vagyunk, ha azt hisszük, hogy nem. Anyai családom épp a trianoni döntés közvetett következményeként került a Felvidékre az 1940-es években. Majd telepítették őket onnan ki a második világháború után. Sokszor elképzeltem nagyanyám ikertestvérét, akit falhoz szorított a katona, amikor az engedélyezett 50 kilós csomagba még az utolsó pillanatban bele akarta csempészni anyám babáját. Láttam magam előtt a másfél éves, az ijedtségtől síró anyámat, a karonülőt, aki nagyon szerető-gondoskodó anyám lett, de túlféltő is. Cipelte magában ezt a traumát, kimondva-kimondatlan.
Hány trianoni történetben van hasonló: menekülés, újrakezdés a semmiből és véget nem érő fájdalom az után, ami elveszett. Gyerekkoromban visszautaztunk a településre, ahonnan anyáméknak el kellett jönniük. Nem értettem, miért megyünk oda, és nem értettem, miért sír anyám, amikor megálltunk a ház előtt, amely ott volt álmaikban, és ahova nem engedtek be bennünket. Anyám újra sírt, és apám vigasztalta, mint mindig az együtt töltött 41 évük során. Míg a halál el nem választ, mondták a házassági esküben, és így is lett.
Fiatal házas voltam, amikor először vittem a – mára már volt – férjemet falusi rokonaimhoz egy nagy lagziba. Az út hosszú volt, a párom szeretett beszélgetni a vonaton. Hogy, hogy nem, a szó Trianonra terelődött, heves érzelmek törtek fel a kupéban, végül a párom azt mondta, szavazzunk, kinek fáj Trianon. Öten voltunk, négyünknek fájt. És nagyon. Később elzarándokoltunk a Trianon kastélyhoz, és megdöbbentem, hogy ennyire kicsi épületben döntöttek a sorsunkról. Nagyon fájt.
Aztán tanítottam sokakat, akik ott maradtak, nagyon kedves tanítványaim lettek, van, akihez évtizedes barátság fűz. Általuk megismertem a kisebbségi létet, az identitást és világot, amely ide is, oda is köt, a világot, amely otthonos tud lenni, néha nehezebben, néha könnyebben.
Igen, jó lenne, ha békévé oldaná az emlékezés. De van olyan harc, olyan történelmi esemény, mint Trianon, amelyet csak részben lehet békévé oldani, mert nagyon tud fájni, még ma is. És az is, hogy a dunai konföderáció álom marad. Az emlékezésre és a jelenben építkezésre buzdítok, hogy ne gátoljon hetedíziglen e trauma bennünket, magyarokat.