Beszélgetés a Pataki-gyűrű díjas Mészáros Árpád színművésszel
Amikor Mészáros Árpádot III. Richárdról kérdeztem, nem egyszerűen beszélt róla, hanem hirtelen púpos lett, dongalábú, torz. Átváltozott. Ott ült velem szemben a világirodalom egyik leghírhedtebb gonosztevője. A színházi szakma szerint is olyan meggyőzően alakította ezt a szerepet, hogy kiérdemelte vele a vajdasági magyar színjátszás legrangosabb elismerését, a Pataki-gyűrű díjat.
Van ennek a gyűrűnek súlya, Árpád?
– Van. Az ember nem kérkedik az elismeréseivel, de Magyarországon és országos szinten itthon is elismerték már a munkámat, ám vajdasági magyar körökben még nem, és nagyon jó érzés, hogy most ez is megtörtént, megtisztelve érzem magam. Egyébként amikor valamilyen díjat kapok, akkor nagyon odafigyelek, hogy ez semmilyen értelemben ne változtasson meg. Legfeljebb annyi történhet, hogy érezvén a felelősséget, még odaadóbban és még kitartóbban fogom végezni a munkámat az Újvidéki Színházban, a vajdasági magyar hivatásos színházak legdélebbi bástyájában. III. Richárddal pedig a közös kalandunk, a közös utazásunk még csak most fog elkezdődni.
A színházi kalandjaid hogyan kezdődtek?
– Másodéves voltam a Magyar Tanszéken – két évig oda jártam –, amikor az Újvidéki Színház művészklubjában munkaerőt kerestek. Jelentkeztem, és mit ad isten, az első munkanapom egy bemutató alkalmával volt. Végel László Judit című drámáját adták elő, és ott azonnal beleszerettem ebbe a világba. Ez adta meg a löketet ahhoz, hogy a Színes Szilánkok Diákszínpad csapatához csatlakozzak. Az első bemutatónk a Biberach volt Puskás Zoltán rendezésében. Ennek pontosan húsz éve. Ott ismerkedtem meg a későbbi osztálytársaimmal és kollégáimmal, Béres Mártával, Mikes Imrével és Erdély Andreával, és egy meghatározó korszak következett az életemben ezekkel az emberekkel. Szeptemberben volt a felvételi a Művészeti Akadémiára, mindannyiunkat felvettek, és elkezdődött a kemény meló. Akkor láttuk, hogy itt nem babra megy a játék. Az első év volt a legnehezebb, utána már kialakult, hogy mi az, amihez tartanom kell magamat, és két nagyon fontos szót tanultam: türelem és alázat.
Ti négyen lettetek a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház első társulata. Ott Urbán András vezetése alatt dolgoztatok, több előadásban az ő sajátos munkamódszerével. Hogyan tekintesz vissza a Kosztolányiban töltött évekre, mit adott neked az az időszak, és mi az, amit magaddal tudtál vinni?
– Nagy előny volt, hogy ismertük egymást, mindannyian alázattal és teljes erővel vetettük bele magunkat a munkába. Együtt készítettük a Brecht – The Hardcore Machine-t, az Urbi et Orbit, a Turbo Paradisót vagy a The beach című előadást. Ezek mind óriási érdeklődést váltottak ki, nagy bummként emlékszem vissza rájuk, szűkebb és tágabb régiónk minden fesztiválján jelen voltunk velük. Azt emelném ki, hogy olyan edzésen mentem ott keresztül – minden téren –, hogy azt gondolom, ha azt kibírtam, és tudtam úgy funkcionálni, akkor nem ismerek lehetetlent. Ugyanakkor a Kosztolányival olyan helyeken fordulhattam meg, ahova soha életemben nem jutottam volna el. Mikor megy el az ember csak úgy Indiába vagy Brazíliába? Nagyon érdekes tapasztalatokat szereztünk az ottani fesztiválokon, Indiában például cenzúrázva kellett játszani az előadást. A Brecht – The Hardcore Machine-t vittük, abban nincs konkrét meztelenkedés, de villantások vannak, és kérték, hogy azt küszöböljük ki. Ott egészen más a színházi kultúra. Nem vagyok biztos benne, hogy mindenhol értették, de érdekesnek találták az előadásainkat.
2012-ig voltál a szabadkai társulat tagja, és a 2012/13-as évad végén szerződtél az Újvidéki Színházhoz. Mennyire volt könnyű vagy nehéz a váltás?
– Az ember időnként eljut abba a fázisba, hogy valamiből besokall, megcsömörlik, és változást akar. Én is eljutottam ide, B tervem viszont nem volt, tehát bevállaltam a nagy ismeretlent. Ez egy kilenc hónapig tartó szabadúszó státus volt, ami bátran nevezhető munkanélküli státusnak is, csak az első sokkal jobban hangzik. Hozzáteszem, soha életemben nem kaptam annyi ajánlatot, mint abban az időszakban, viszont a kifizetések mindig késtek, úgyhogy ez nem bizonyult fenntartható állapotnak. Épp amikor a legnagyobb krízisben voltam, odajött hozzám László Sándor, és azt mondta: Árpád, hívja fel Gyarmati Katát, szerintem jó lesz magának az Újvidéki Színházban. Kapva kaptam az alkalmon, és azt hiszem, életem legjobb döntése volt. Bennem soha nem merült fel, hogy elmenjek innen. Tiszteletben tartom bárki döntését, aki úgy gondolja, hogy itt nem lehet élni, innen el kell menni, mert itt nincs jövő, de én nem így gondolom. Szerintem nem véletlenül születtem ide magyarként, valami dolgom van itt. Az Újvidéki Színház akkora szeretettel fogadott, olyan kedves kollégáim vannak, hogy boldog lehet az a színész, aki ilyen emberekkel van körülvéve. Nagyon pozitív élményekkel indult rögtön az első próbafolyamat, Alföldi Róberttel készítettük a Patkányokat. A második a Neoplanta volt, jött a Neusatzer kabaré, majd az Anca Bradu rendezte III. Richárd betiltva. Szóval gyönyörű korszak kezdődött ekkor az életemben.
Már ez a négy előadás is teljesen különböző, volt itt kabaré, politikai színház, de játszottál például a Csárdáskirálynő operettben is. Hogyan találtad meg magadat ennyi különböző stílusú előadásban?
– Mindig is azt tartottam szépnek, egyben nagy kihívásnak ebben a szakmában, hogy ne váljunk karakterszínészekké, hanem minél szélesebb palettán tudjunk mozogni. Legyünk egy olyan massza, amit bármivé lehet alakítani. Már maga a kinézetem is, soványként játszhatok kövéret, a fordítottja viszont jóval nehezebb lenne. Vagy mondjuk az arcszőrzet, én nem szoktam borotválkozni, csak és kizárólag előadások napján vagy filmszerep kedvéért, és ebben is játszom a karakterekkel, így magamnak sem leszek unalmas. Nem akarok ezzel senkit bántani, karakterszínészként is remek karriert lehet befutni, csak nekem izgalmasabb ez az út. Például épp a Csárdáskirálynő esetében, hát ki szeretne játszani egy Edvint? Mit lehet kezdeni egy unalmas, szerelmes, dallikázó, elkényeztetett fiatal herceggel? Ilyenkor próbálom megkeresni, hogy hol lehet egy kicsit elrajzolni, vagy mik az ő árnyoldalai. Mindig a kontrakarakterisztikát izgalmas vizsgálni egy-egy szerep kapcsán. Mi az, amit csak én tudok vagy én gondolok róla, talán van egy deviáns vonala is, és az milyen? Ha pedig egy gonoszt játszom, akkor milyen emberi vonásai vannak. Ezek az igazán izgalmas dolgok.
A karakterek felépítése számodra egyéni munka, vagy szereted, ha van hozzá segítséged?
– Rendezője válogatja. Nem akarok neveket mondani, de 2015-ben dolgoztam egy rendezővel, akivel sehogyan sem találtuk a hangot. Akkor határoztam el, hogy az volt az utolsó eset, hogy megengedtem magamnak, hogy egy szerepben ne érezzem jól magam.
Az utóbbi időben viszont vannak olyan rendezők, akikkel kiválóan tudsz dolgozni. Elsőként Dejan Projkovszkit említeném, ő rendezte az Anna Kareninát, abban te vagy Vronszkij, számos díjat be is zsebeltél vele, meg a Pataki-gyűrű díjas alakításod, a III. Richárd is az ő irányításával született meg.
– Igen, Dejant mindenképp ki kell emelni, de mindenekelőtt azt, hogy akárhányszor dolgoztam együtt macedón rendezőkkel, azt tapasztalom, mintha külön tanítanák őket arra, hogy hogyan kell bánni a színésszel. Pontosan érzik, hogy valaki nem találja fel magát egy adott helyzetben, és kitalálnak neki valami mást. Egy kezemen meg tudom számolni, hány rendező vagy önmagát rendezőnek nevező személy csinálja még ezt. Ezeket a dolgokat nagyon meg kell becsülni, mert nem történik mindig így. Általában már az első két hét során kiderül, hogy a rendezővel értjük-e egymást, de legkésőbb akkor, amikor a színpadon elkezdjük felvázolni a jeleneteket. Dejannal ez maximálisan működött. Már az első próbákon tudtuk, hogy mit akar a másik, úgyhogy a Richárd már szinte magától értetődően épült.
Amikor a III. Richárd bemutatójára készültetek, akkor azt nyilatkoztad, hogy a rendező úgy érezte, mintha ezt a szerepet rád írták volna. Ez a drámairodalom egyik legismertebb negatív figurája. Említetted, hogy még csak a közös út elején vagytok, de mondd, hogyan fejlődik benned III. Richárd?
– Igyekszem féken tartani. Meggyőződésem, hogy valamennyiünkben van egy III. Richárd. Kiben kisebb, kiben nagyobb mértékben, van, aki kordában tudja tartani, van, akin néha elhatalmasodik, de ha az ember megszelídíti, akkor jól tud vele gazdálkodni. Richárd abban a korban született, amikor már olyan szinten zajlik a polgárháború, hogy nincs emberi kapcsolat, ami ne lenne besározva. Így ő maga is rosszá válik. Még inkább frusztráló számára, hogy egy uralkodócsalád tagja, viszont olyan testi deformációkkal, amilyenekkel ő él, soha nem kerülhet trónra. Na de mi van, ha azt mondja, hogy de lehet, majd én bebizonyítom! Ebből merít erőt magának, ráadásul egy zseniális elme, csak nem jó irányba gondolkodik, a hatalomért mindent hajlandó feláldozni, semmi sem szent számára. Ezzel a mondattal is indít, hogy „úgy döntöttem, hogy gazember leszek”. Innentől kezdve ő egy másik morális síkon mozog, ha egyáltalán lehet morális síknak nevezni az ő pályáját. Ha az ember ezeket a szempontokat mind felvázolja magának, akkor már el tud indulni. Azt tudtam, hogy a meglepetés, a megdöbbentés erejével kell hogy hasson. Megjelenik egy szerencsétlen, torz figura, akiről azt hisszük, hogy mozogni is alig tud, a következő pillanatban pedig halálos fenyegetést jelent. A bot szúrni, a kéz fojtani, a kés döfni tud. Nagyon széles tárháza volt annak, hogy milyen irányba lehet elvinni ezt a figurát, de visszagondolva, nem agyaltunk rajta túl sokat. Adta magát a szöveg, és az instrukciók alapján készítettük az előadást.
Ahogy beszélsz róla, már fel is vetted azt a testtartást, fizikai kinézetet, ahogy a színpadon megjelensz.
– Igen, ezért nem is szeretem a szövegösszemondó próbákat, mert nálam a gesztusok, a testtartás és a szituáció az, ami eszembe juttatja a szöveget. Ilyenkor van az, hogy a testem okosabb, mint az agyam, jobban rögzíti, hogy ha ezt csinálom, akkor van az a szöveg, hogy…, de hát nem vagyunk egyformák, ki így működik, ki úgy.
Nem ez az egyetlen Shakespeare-darab, amiben jelenleg játszol, a másik a Macbeth. Korábbi nyilatkozataidban említetted, hogy ez volt az egyetlen szerepálmod. Miért?
– A becsvágy az, ami engem nagyon foglalkoztatott a Macbeth kapcsán. A becsvágy, ami miatt valaki képes a saját uralkodóját, a saját jótevőjét hidegvérrel meggyilkolni. Hogyan lehetséges ez, milyen észjárás kell ahhoz, hogy ezt valaki megtegye? Milyen elvetemültség van abban az emberben? És nem elhanyagolható tényező az sem, hogy van egy nő, akivel nagyon szeretik egymást, és akiben nyilván főként a gyermektelenségéből fakadóan van egy nagyon erős hatalomvágy. Ez egy olyan komplexus, ami nagyon izgalmas boncolgatásra való lehetőség, és egy ilyen folyamatot szerettem volna megélni. Na most, a mi Macbethünk koprodukcióban készült, és hogy őszinte legyek, nem pont így képzeltem azt, hogy majd negyvenévesen Macbethet játszom, és az így fog kinézni. Számomra elég illúzióromboló tud lenni, hogy egy karaktert, főleg egy ilyen jelentős karaktert hárman játszanak, vagy Lady Macbeth esetében öten. Szakaszokban váltjuk egymást, elkezdi egyikünk, amikor elszánja magát a gyilkosságra, akkor átveszi valaki más, amikor megőrül, átveszi a harmadik, majd visszatér az első. Érdekes elképzelés, de én nagyobb fantáziát látok abban, amikor egy személy játssza az előadást, és végigviszi egy íven a karaktert. Az előadást Nikita Milivojević rendezte, vele készítettük korábban a Rinocéroszokat, abban egy igazi bónuszcseresznyét, egy színészi desszertet adott nekem Jean szerepével. Élőben megmutatni a színpadon a közönség előtt azt, hogy egy ember átváltozik orrszarvúvá… Ennél hálásabb színészi feladatom aligha lehetett volna. Nagyon szeretem ezt az előadást, és Nikitával is nagyon jól tudtunk dolgozni, azért is kardoskodott, hogy én mindenképp legyek benne a Macbethben. Sajnos a szerb nyelvet nem tudom akcentus nélkül beszélni, főleg nem egy Shakespeare-szöveget. Elég frusztráló is, amikor a rendező látja, hogy nem boldogul a színész ezzel a szöveggel sem, akkor húzzunk ki még egy kicsit belőle, húzzunk ki még egy kicsit, és gyakorlatilag csontra van már húzva a szöveg, és még mindig dolgozni kell az akcentuson… Hát ez lett belőle, ami, de jó csinálni, jó a társaság, és nagyszerű érzés, hogy a fiammal, ifjabb Mészáros Árpáddal együtt lehetek a színpadon. Bemutattuk már az előadást Budván, Belgrádban és Újvidéken is, bízom benne, hogy még sokszor fogjuk sok helyütt játszani.
Még egy olyan rendező neve ugrik be, akivel két munkád volt eddig, Žanko Tomić. Ő rendezte a Feketét, amelyben szinte lubickoltál, és ő a Liberta című film egyik rendezője is, amelyben szintén szerepelsz. Az, hogy ismétlődnek a nevek, egyrészt annak köszönhető, hogy jól egymásra találtok, értitek egymás gondolatait, módszerét, esztétikáját, de benne van-e ebben az is, hogy viszonylag szűk a kör?
– Nagyon megtisztelő, hogy emberek, akikkel már dolgoztam, visszatérésükkor szeretnék, ha újra együtt dolgoznánk, sőt elég fontos szerepeket bíznak rám. Nem gondolom, hogy szűk a kör, vannak itt átjárások, de azt is szem előtt kell tartani, hogy az, aki már dolgozott velünk, tudja, hogy mire számíthat, milyen körülmények várják, és fontos, hogy mennyire szerette meg a társulatot. Žanko Tomić tipikus példája azoknak a rendezőknek, akik nem nagyon tudják elmondani, hogy pontosan mit is szeretnének, viszont neki azért vagyok hálás, mert engedte, hogy olyan legyek, amilyennek akkor én elképzeltem azt a figurát. Az egy szerethető végeredmény lett, sokat játszottuk. Ehhez képest a filmforgatásnál, hogy úgy mondjam, mindent megbocsátottam neki, ha valamiért is orroltam rá a Fekete próbafolyamata alatt. Rendkívüli kedvességgel, atyáskodó biztatással látott el a forgatások során. Nagyon megszerettem őt. Néztem is már a filmet, nyáron bemutatták Péterváradon, és várom, hogy elkezdjék vetíteni a mozikban. Kicsit talán hosszú, de nagyon izgalmas, főleg azoknak, akiket Újvidék, a város története érdekel, de nem csak nekik. Ez az Európa Kulturális Fővárosa kapcsán jött létre, egész estés film, és sorozat is készül belőle.
Nagyon sok lehetőséged van. Hogy, illetve hol látod magadat jelenleg a pályán?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amellett, hogy az Újvidéki Színház a bázisom, és itt vagyok elsősorban színész, van egy koprodukciós előadásunk a Szerb Nemzeti Színházzal, és van egy másik, a Demokrácia a Belgrádi Drámai Színházzal. Emellett Budapesten is jelen vagyok az Udvari Kamaraszínház két előadásában, sőt most egy harmadikba is beugrottam. Az, hogy két fővárosban is állandó jelenléttel bírok egy-egy előadással, az embernek az egóját olyan szinten helyreteszi, hogy nem ugrál már, hogy én nem vagyok megbecsülve, én még nem vagyok kiteljesedve, én többre vagyok érdemes. Nem, dolgozz, és eljön az idő! Az Udvari Kamaraszínházzal például nemrég volt egy kanadai körutunk, két héten keresztül mentünk Kanada nagyvárosaiba, a magyarlakta közösségekhez. Életem egyik legjobb turnéja volt, azt a szeretetet, amivel ott találkoztunk, azzal tudom mérni esetleg, hogy a Tanyaszínház turnéja során milyen szeretettel fogadtak bennünket. Ma pedig egy egyhetes erdélyi út kezdődik. Tehát úgy alakul a pályafutásom, hogy nem unatkozom. Azt hiszem, ez az egyik kulcs ebben a szakmában, kellenek az új impulzusok, új emberekkel találkozni, új helyszíneken megfordulni, és az újdonságok által megőrizni magunkban a gyereket. Ami pedig a jövőt illeti, szeretnék ezekkel az emberekkel itt az Újvidéki Színházban még nagyon sokáig együttműködni, nagyon jó előadások próbafolyamataiban részt venni, és sok helyre elvinni az előadásokat.