“Úgy vagyok vajdasági, hogy megrekedtem a múltban”

“Úgy vagyok vajdasági, hogy megrekedtem a múltban”

Majoros Sándor

Majoros Sándor József Attila- és Márai Sándor-díjas író 1991 óta Budapesten él, de művei helyszíne többségükben ma is a szülőfalu, Bácskossuthfalva (Moravica), a bácskai táj, sőt, legutóbbi novelláskötetének történetei Boszniában játszódnak, amelyet szintén jól ismer, hiszen a hetvenes években ott töltötte katonaidejét. Habár nagyon fontos számára a szépirodalom, és erősen hisz abban, hogy a papíralapú könyvnek van jövője, az interneten tizenöt éve indította útjára és működteti azóta is a Regénytárat.

A Regénytár honlapján ott a megjelölés, hogy a létező és nem létező irodalom fóruma. Mennyire hódít a virtuális megjelenés manapság? Ez egy párhuzamos világ a papíralapú megjelenés mellett, amely mégis más, már csak abból kiindulva, hogy egy történet átírható, akár hetente megváltoztatható a vége?

A Regénytár 2004-ben jött létre, és nagyon büszke vagyok arra, hogy tizenöt éve tűzön-vízen át egyedül hordozom ezt a „terhet”, amelyet magamra vállaltam. A kétezres évek elején szédületes fejlődésbe kezdett, szinte felrobbant az internet, és mindenki azonnal megpróbálta megtalálni rajta a helyét. Engem az irodalom érdekelt, ezért arra kerestem választ, hogy az írás vajon meg tud-e kapaszkodni a világhálón. Gyorsan kiderült, az internetes irodalomnak rövidnek, érdekesnek, figyelemfelkeltőnek kell lennie. Amíg a hagyományos irodalomnak megvan a saját kanonizált hagyománya, a neten sok olyan játékos slendriánságot is megengedhetünk magunknak, ami papíron nem élne meg. A Regénytáron megjelenő írások nagy részének én vagyok a szerzője, néha a barátaim is besegítenek, például Kerékgyártó György, a többkötetes író. Ha azokkal az írásokkal, amelyek a Regénytárban novellaként, irodalomként kapnak helyet, megjelennék egy folyóirat szerkesztőségében, azt mondanák, ez mind kidolgozatlan, elnagyolt. De a neten ezt olvassák. Nagyon sikeres volt például a 2005 és 2010 között működő sokkezes regényírás játékunk, amely során egy rövid regénykezdetet kellett az alkotótársaknak meghatározott terjedelemben folytatniuk, úgy, hogy közben az olvasók is befolyásolni tudták, miként folytatódjon a történet. Fergeteges, humoros, egymást túllicitáló szövegrészek születtek. Ez egy valódi interaktív játék volt, nemzetközi téren is egyedülálló vállalkozás, mert másutt is sokan próbálkoztak ezzel, de sorra belebuktak. Ám haladni kellett a korral, más trendek alakultak ki a neten, több képre, szellősebb felületekre mutatkozott igény, és a Regénytárat át kellett alakítani. Az új dizájnba a közös regényírást már nem tudtam beprogramozni, így abbamaradt.

Nem szabad a papíralapú könyvkiadást sem elsiratni, van jövője a komoly, igényes irodalomnak is. Legutóbbi műve Az ellenség földje című novelláskötet – amely a Magyar Napló kiadásában jelent meg – egy első világháborús novellafüzér. A jó, ízesen, zamatosan elmesélt történet a 21. század emberét is vonzza. Hisz a jó történetben?

A hagyományos könyvben is hiszek – hogy visszautaljak a kérdés elejére –, pedig annak idején, amikor az e-book divatba jött, én is beszereztem egy e-olvasót, de gyorsan elajándékoztam, mert rájöttem, hogy a papíralapú könyv az igazi. Más az internetes játszadozás, és más egy megfogható, kinyitható, nyomdaillatú kötet. A könyv túl fogja élni ezt a mostani válságot, de egyre inkább szubkultúra lesz. Egy szűkebb elitet mindig vonzani fog, és ezzel helyreáll a világ rendje, mert a könyv olyasféle áldozathozatalt vár az olvasójától, amelyre ebben a modern, felületes és gyorsan változó világban csak a legkiválóbbak képesek. Ezért számomra az internetes próbálkozások mellett az is fontos, hogy az olvasóhoz könyv formájában is eljussanak a regényeim, novelláim. Nem lehet azt állítani, hogy túlzásba viszem a megjelenést, mert bár van annyi novellám, hogy évente össze tudnék állítani egy novelláskötetet, ennek nem látom értelmét. A novelláskötetek nagy része úgy készül, hogy a szerző kiválogatja a legjobb írásait, és ír hozzájuk egy magyarázatot, hogy a gyűjtemény miért egységes. Az ellenség földjét nem így, hanem tudatosan, tervezve írtam. Az volt a célom, hogy bemutassam azt az egy hetet, amikor már megtörtént az osztrák–magyar hadüzenet, de a Monarchia serege még csak vonult át Bosznián, készülődve a szerbek elleni első, remélhetőleg könnyű győzelmet hozó összecsapásra. Ebben az egy hétben nem történik semmi világrengető, csak az, hogy a civil életüket hátrahagyó fiatalok belépnek egy számukra idegen, riasztó, szinte már egzotikus világba, amely körülveszi és átalakítja őket. Látszatra ezek mind könnyed, magukat olvastató történetek, de megvan a mélységük is: a történelem, a társadalmi viszonyok, maga a miliő, az emberi viselkedésmódok mind ott vannak a háttérben. Ez testhezálló téma volt számomra, ugyanis a hetvenes évek közepén Boszniában voltam katona. Úgy éreztem, az 1914-es évek és a hetvenes évek Boszniája nem különbözik olyan nagyon egymástól, hogy ne lehetne vele foglalkozni. Írás közben a saját élményeimet áttranszformáltam hatvan évvel korábbra, de a megélt élmény hitelessége így is megmaradt. A nyitónovella például arról szól, hogy egy nehézüteg egy rossz manőver miatt majdnem beledől a folyóba. Ez hetvenötben velünk is megesett egy tankkal. Egyébként érdekes, hogy Ivo Andrić, amikor a Híd a Drinánt megírta, a mesélést az I. világháború előestéjénél hagyta abba. Én most ezt megtoldottam egy kis lépéssel. A kötetet Macedóniában is kiadták, kevésen múlott, hogy Szarajevóban szerb nyelven is megjelenjen. Magyarországon is szép pályát futott be, mert az I. világháború centenáriumában látott napvilágot. Az esemény kapcsán számos tanulmány és esszékötet jelent meg, de új szépirodalmi mű nemigen.

Megint a jó történetről van szó.

A hetvenes-nyolcvanas években, amikor az avantgárd és a posztmodern volt a divatos, támogatott irányzat, a történet olyannyira mellőzötté vált, hogy úgy voltak vele, az meséljen történeteket, aki parasztmemoárokat akar írni, a komoly, nívós irodalom mindig a szövegirodalom. A kilencvenes években aztán homlokegyenest megváltozott a trend, mert hirtelenében mindenki történeteket kezdett gyártani, de ez sem váltotta meg az irodalmat. A történetíráshoz ugyanis kell egy katalizátor: a megélt élmény. Úgy nem működik, hogy ülök a lakásban, és kitalálom, hogy mi történt valahol, valakivel, aztán erről írok egy regényt. Ott kell, hogy legyek, ott kell, hogy éljek abban a világban, amelyről beszélek. Fájdalmas, de igaz, hogy felnőtt egy generáció, amellyel már nemigen történik semmi. Uniformizált lett a világ, a globalizáció beterített bennünket, az emberi sorsok nem válnak el markánsan egymástól. Az egyéni tragédiák ugyan megvannak, mert mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy akarja, és ebben nagy fantáziával működünk mindahányan, ám ez még nem garancia az irodalmi színvonalhoz. Az én generációmnak a katonaság volt a drámai, meghatározó élmény, még mindig tudok belőle meríteni. A szocializmus időszaka a mai szemmel nézve abszurd, groteszk világ volt, a mai fiataloknak fogalmuk sincs, hogyan éltünk abban az időben, és hogy milyen volt bácskai magyarként megélni ezt a korszakot.

Ezért fontos, hogy az író a számára jól ismert világban merítkezzen meg újra és újra? Bácska, Bácskossuthfalva (Moravica)…

Nem lehet elszakadni. Márquez azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy hétéves kora után nem történt vele semmi lényeges. A gyermekkor az, amikor még nem létezik idő, amikor eljön a nyár, végtelennek tűnik a szünidő, a világ is. Szemben azzal, amit ma élünk, hogy szinte trappolnak a napok, most volt vasárnap, és már megint szombat van. Nem tudunk magunkhoz térni, elmélyedni. Még mindig emlékszem arra, hogy klottgatyában éltük át a nyarat, és még mindig érzem, ahogy a nap sugarai szurkálják a vállam. Lehet, hogy ennek biológiai magyarázata van, hiszen a tudomány megállapította, hogy létezik sejtszintű memória is, amely sokkal elementárisabb, mélyebb, mint az, amit írásban, szövegben elraktározunk.

Az írónál mennyire van meg más emberekhez képest az intenzívebb, koncentráltabb figyelem, a kifejezettebb hosszú távú memória, a nagyobb érzékenység, amit aztán felhasznál írás közben?

Biztos, hogy ezért is író az író, mert ez nála jobban működik. Ha ez nem foglalkoztatna, akkor inkább bútort készítenék, falat raknék.

Mennyire könnyen ír?

A regénytáras írás könnyen megy. Az oda szánt írásokban is akad egy-két gondolat, amely esetleg megüti az irodalom szintjét, de az egész olyan légies, mint a hab a kávén. Ha akarom, irodalom, ha akarom, nem az. Teljesen más, ami nyomtatásban jelenik meg. Ott nagyon meg kell fontolni minden egyes szót. Volt olyan novellám, amelyet hat hónapig írtam. Eljutottam egy pontig, aztán többször visszafejtettem, végül kidobtam az egészet, és újrakezdtem. Megesik, hogy nem áll össze a novella, amely valójában egy regény kicsiben, tehát ugyanúgy fel kell építeni. Sokszor jön egy briliánsnak tűnő ötlet, aztán az író rájön, hogy legfeljebb közepes novella hozható ki belőle, úgyhogy nem érdemes vele foglalkozni. Ezért írok kevés novellát: nagyon „megrágom”, alaposan felépítem mindet, és arra törekszem, hogy amit kiadok a kezemből, az még véletlenül se legyen unalmas. Az teljesen rendben van, hogy nem lehet minden írással megváltani a világot, de az író sosem élhet vissza az olvasó türelmével. Nagyon nehéz ebben a multimédiával telezsúfolt világban megfogni az embereket. Ezért mondom azt, hogy mi, írók egymás iránt is felelősséggel tartozunk. Ha unalmasan írok, azt mondja az olvasó, ilyen az egész magyar irodalom, nem érdemes rá időt pazarolni. De ha írok egy érdekes novellát, azok, akik olvassák, más szerzők műveit is a kezükbe fogják venni. Régebben, amikor még nem volt multimédia, ha egy könyv rossz volt, úgy volt vele az olvasó, a másik majd jó lesz. Ma már erre nincs idő.

Szabadkai középiskolás korában hetente vett egy könyvet, a zsebpénze egy részét erre költötte.

Akkoriban a heti 50 dináros zsebpénzből tudtam venni egy könyvet, és még tejre és kenyérre is maradt. Mára átalakult a könyvpiac, nem beszélve a könyvkiadók és -terjesztők gondolkodásmódjáról. Abból indulnak ki, hogy a könyv csak akkor adható el, ha drága, mert az emberek ajándékba veszik meg egymásnak. Az Olcsó Könyvtár sorozat – amelynek egyes darabjai százezres példányszámban fogytak – ma már nem működne. Ezt el kell fogadni. Az is tény, hogy az ember az olvasmányai hatvan-hetven százalékát középiskolás korában fogyasztja el. Aki ebben a periódusában intenzíven olvas, egész életében jó barátságban lesz a könyvvel.

Habár 1991 óta Magyarországon él, írásai tematikáját, kötődéseit tekintve vajdasági magyar írónak vallja magát.

Úgy vagyok vajdasági, hogy megrekedtem a múltban. A mögöttünk létező időnek vagyok a vajdasági írója. Se jogom, se tudásom, se más eszközöm nincs, hogy a szülővidékem mai gondjairól, örömeiről beszélhessek, viszont a kilencvenes évek előtti időszak az enyém. Én annak a világnak lettem az írója. Emlékszem, a nyolcvanas években nagy viták folytak, hogy egyetemes-e a magyar irodalom. Még a legnagyobb filoszok sem tudták egyértelműen eldönteni ezt a kérdést, pedig úgy is meg lehetett volna közelíteni, hogy az írás, az irodalom vagy jó, vagy nem irodalom. Amikor Márquez regényei eljutottak hozzánk, mindenki megértette, mit akar velük mondani. Az ő latin-amerikai világa itt, a Kárpát-medencében is érvényesült. Nekem is ez a törekvésem az írásaimmal, de különösen ezzel a legutóbbi könyvemmel, Az ellenség földjével, amelyet ha Macedóniában elolvasnak, megértik, mit akartam vele mondani. Ez volt a törekvésem. Minden jó irodalom egyetemes, és ez igaz a magyar irodalomra is.