Négy hónapos babájával, második lányával érkezik a találkozónkra Béres Márta színésznő. Jelenleg elsősorban édesanya, és élvezi is ezt a szerepet. A család nagyon fontos a számára, ugyanakkor a szakmai karrierje is, amit ez idáig sikeresen összehangolt a magánéletével. Elkészült első nagyjátékfilmje, az Így vagy tökéletes című romantikus komédia, amelyet augusztus második felétől vetítenek a magyarországi mozikban.
Olyan szerencsés helyzetben lehettünk, hogy ennél korábban, az első, veszprémi vetítés után júliusban Szabadkán, a palicsi filmfesztiválon is megnézhettük az első filmes Varsics Péter szerelmes vígjátékát, amelyben Béres Márta játssza az egyik főszerepet. Az újvidéki születésű, Szabadkán élő színésznőt új filmjéről, színházi munkájáról és az életéről kérdeztük.
A szabadkai közönség soraiban ülve néztem meg az Így vagy tökéletes című magyar romantikus komédiát az Eurocinemában. Úgy vettem észre, hogy a nézők együtt éltek a filmmel, a komikus jeleneteken hangosan nevettek.
– Bent voltam a rendezővel a vetítésen, kíváncsian vártam, hogyan reagál az a közönség, amely eddig csak a színházból ismert. Mindig csak játszottam, és néztek, azt még sosem tehettem meg, hogy a nézőkkel nézem magam. A vetítés után többen odajöttek lelkesen, de igazából nem tudom felmérni, hogyan fogadták. A magyarországi mozikban augusztus 19-től tűzik műsorra a filmet. Az biztos, hogy az emberek kiéheztek arra, hogy végre kimozduljanak, lássanak dolgokat, hogy mi történt ebben a két évben, amíg vákuumban voltunk. Csak annyit tudok, hogy nekem ez a film nagyon sok jót hozott. És azt is, hogy ez egy olyan film, amire jó beülni, és utána jókedvűen kijönni.
Egy írónőt játszol a filmben, aki bestsellert írt. A versenytársa, egy író, akinek nem fogynak olyan jól a könyvei, felhasználja a nő népszerűségét, találkozgat vele, közös fényképeket készítenek, és ezeket felteszi a világhálóra. Szerelem szövődik közöttük, vagy mégsem? Kihasználja a nőt, vagy valóban vele akar lenni? Közben vicces jelenetek, szórakoztató szócsaták követik egymást. Az Így vagy tökéletes egy kicsit hasonlít a Nora Ephron-filmekre, amelyekben Tom Hanks és Meg Ryan alakítja a szerelmespárt.
– A romantikus komédiának mély gyökerei vannak az amerikai és a francia kultúrában, de Magyarországon is van ennek a műfajnak bizonyos tradíciója, még abból az időből, amikor fekete-fehér filmek készültek. Szerintem a magyar közönség részéről van erre igény. Nem könnyű ebben a műfajban igényeset, jót csinálni, mert nagyon könnyen átcsúszhatunk a közönség kiszolgálásába, miközben elhagyjuk azt a szempontot, hogy esetleg közölni is szeretnénk valamit. Mi nem kilúgozott emberekről szerettünk volna beszélni, hanem hús-vér, hibákkal teli, életszerű emberekről. Meglátjuk, hogyan fogadja a közönség, de most, hogy megnéztem, annyira örültem, hogy átüt, mint az itatóspapíron a tinta, hogy akik ebben a filmben alkotótársak voltunk, egyikünk sem szabványos, retusált ember, hanem annál egy kicsit életszerűbbek vagyunk, ami valahogy átjött a filmen, annak ellenére, hogy a műfaja romantikus komédia, aminek természetesen megvannak a maga szabályai. Nagy szerencsém volt Varsics Péterrel, Petivel, a rendezővel. Szerencsés vagyok – de ez tudatos döntések sorozata is –, hogy olyan emberekkel dolgozhattam együtt, vagy voltam a közelükben, akik elsősorban mindig az emberre voltak kíváncsiak, csak azután a nőre és azután a színésznőre. Visszatérve a filmre, a mi romantikus komédiánkban is szerepel minden olyan elem, ami például az amerikaiakban van, csak egy kicsit kifordítottan. Nagyon támogatom, amikor nem a Nyugatot, nem Amerikát majmoljuk. Rendben van, hogy átveszünk egy-egy műfajt, ami a világban éppen működik, de mégiscsak idomítsuk ahhoz, amiben mi élünk.
Nem lehet könnyű bejutni egy filmes projektbe. Hogyan talált rád a rendező? Meghirdették a szerepet? Volt meghallgatás?
– Két évvel ezelőtt a forgató barátaimat megkérdeztem, hogyan lehet elérni, illetve mi a módja annak, hogy egy nem forgató színész egyszer csak elkezdjen forgatni. Kívülről ez evidensnek tűnhet, de egyáltalán nem az. Felhívtam tehát néhányukat, Zsótér Sándort, Nagypál Gábort, beszéltem Mess Attilával, és megkérdeztem, hogy hogy van az, hogy ti forgattok, és én mit tehetek, hogy bekerüljek egy filmbe, vagy legalább ott legyek az adattárban, ami persze nem elég, mert több ezer fényképes életrajz mellett ritkán fordul elő, hogy pont rád kapják fel a fejüket, ehhez ugyanis rendkívül specifikusnak kell lenni, én pedig nem tartom magam annak. Így végül találtam egy nagyon jó ügynököt, Zsombolyay Lindát. Írtam neki egy rövid levelet, hogy eddig színházi színésznőként dolgoztam, de nagyon szeretnék forgatni, és ha lát bennem fantáziát, akkor keressen meg. Küldtem neki képeket, életrajzot, egy összevágott anyagot az eddigi munkáimból, de sokáig, legalább fél évig csönd volt, majd egyszer csak a semmiből felhívott, hogy van egy film, ami szerinte nekem való. Ez azért is érdekes, mert mi előtte nem is találkoztunk. Annyira megörültem és meg is ijedtem egyszerre, hogy nem mentem el az első időpontra, azt hiszem, megfázásra hivatkozva. Akkor Linda azt mondta, hogy ez nagyon komolytalan, és szedjem össze magam. A következő alkalommal elmentem a meghallgatásra. Addigra a sok kapott és adott nem után sikerült levetnem magamról a terhet, megszabadulni a nyomástól, hogy ennek most meg kell történnie. A próbafelvételen megláttam Fekete Ernőt, aki – amióta a magyarországi színházi szakmát ismerem – az abszolút kedvenc férfi színészem. Rögtön meg is állapítottam magamban, hogy ha ezek az emberek benne gondolkodnak, akkor ők valóban gondolkodnak. Azt éreztem, hogy ha Fekete Ernő a szerelmes férfi ebben a szerelmes filmben, akkor nagyon szeretnék a szerelmes nő lenni. Nagyon jól egymásra hangolódtunk a próbafelvételen. Majd megint több hónapos hallgatás jött, de egyszer csak hívott a rendező, hogy ő szeretné közölni velem a hírt, hogy az enyém a szerep, és csináljuk a filmet. Nagyon-nagyon megörültem. Nem biztos, hogy ez a műfaj, a romantikus komédia lenne az első, ami magamról eszembe jut, mégis azt éreztem, hogy az emberek, akik benne vannak a filmben, az egész hangulat, az egésznek a levegője olyan, amiben nagyon büszkén és nagyon szívesen dolgoznék.
Tiéd lett tehát az Így vagy tökéletes című film egyik főszerepe. Előtte még sosem forgattál nagyjátékfilmet, csak kisfilmekben láthattunk. Nem lehetett egyszerű feladat. Hogyan készültél rá?
– Nem raktam magamra túl nagy terhet. Sokat futottam abban az időben, mert szerettem volna jó kondícióban lenni. Tudatosan pihentem. Nálam a pihenés azt jelenti, hogy írok, vagy fekszem és lélegzem, mások ezt meditációnak mondják. Éreztem, hogy most össze kell szednem a tartalékaimat. Huszonhat forgatási napom volt, és úgy szerettem volna bánni az energiakészleteimmel, hogy ne merüljek ki. Egy tizenkét-tizenhárom órás éjszakai forgatás, amit egy ugyanilyen hosszú nappali forgatás követ, nagyon kimerítő, pszichikailag és fizikailag is próbára teszi az embert. Azonkívül, hogy erősítettem magam, csak megtanultam a szöveget. Az első lányunk akkor már hároméves volt. Jó egyensúlyt ad a család, hogy ne őrüljek meg, és ne akarjak százötven százalékosan teljesíteni a munkámban, hanem elég legyen a száz százalék is, hogy ne csorduljon túl, és ne legyen azután túl sok az embereknek. Éreztem, hogy meg kellene őriznem a józan eszemet és a normalitásomat ahhoz, hogy a lányomnak is itt legyek, és a munkát is kiélvezzem, amennyire csak tudom. Nagyon boldog voltam, hogy ez sikerült. Előfordult, hogy a forgatási nap végén, hajnalban hazavittek a szállásomra, és ahelyett, hogy lefeküdtem volna, kiültem az erkélyre, és még két órán keresztül olyan hihetetlen boldogságot éreztem, hogy nem tudtam elaludni. Azt éreztem, hogy a helyemen vagyok, hogy olyan emberekkel dolgozom, akikkel szeretnék, akikkel egyenrangú partnerként kezeljük egymást, és tudom, hogy a lányom is jó kezekben van itthon, a párommal. Ez nagyon jó érzés volt.
Mindenki elfogadott? Mégiscsak egy filmes körökben ismeretlen színésznőnek adták egy játékfilm főszerepét. Akadt olyan, aki azt mondta, ki ez a Béres Márta, miért pont őt választották?
– Persze hogy akadt. Szakmai, színházi körökben ismernek, de azon kívül nem. Jogos lehet a kérdés, hogy miért én játszom egy közönségfilmben a főszerepet. A producer szempontjából például ez jogos kérdés, mert egy ilyen filmmel be kellene hozni a nézőt a mozikba. Egy művészfilmnél ez a kérdés nem annyira merül fel, ám a közönségfilmnél nagyon is. Tudom, hogy többen voltak a belső körből, főleg azok közül, akiknek az lenne a feladatuk, hogy eladják vagy népszerűsítsék a filmet, akik – hogy úgy fogalmazzak – nem voltak oda az ötlettől, hogy engem választottak. De a rendező, Peti nagyon ragaszkodott hozzám. Nagyon jó érzés volt, hogy valaki ilyen bizalmat szavaz nekem előre, anélkül hogy valaha is látott volna engem színházban. Most, hogy végiggondolom, szinte érthetetlen ez az előre megadott bizalom, amivel ő viszonyult irántam. Olyasmi, mint amikor valakivel találkozol, és elsőként a hasonló értékekkel rendelkező, hasonlóan gondolkodó embert látod meg benne, és azt érzed, hogy jól tudnátok együtt dolgozni.
Tizenkét évig a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulati tagja voltál. Három éve szabadúszóként dolgozol. Nemrég született meg a második lányod, Ameli, az első gyerek, Alesja pedig már ötéves, nekik most nagy szükségük van rád. A család az első, vagy lesz időd színpadra is állni, esetleg újabb filmet forgatni?
– Mielőtt elindul egy újabb nagyon dolgos időszak, kiélvezem ezt az időt, amikor együtt vagyok a gyerekeimmel. A kisebbik lányom négy hónapos, most fontos, hogy ott legyek vele, miatta és magam miatt is. Egyébként jelenleg is vannak aktív előadásaim. Úgy látom ezt a szabadúszós életemet, hogy évente három produkciót szeretnék csinálni, az pedig mindegy, hogy ebből mennyi a film és mennyi a színház. Színházi felkérésem már van, és filmes is. Meglátjuk. Peti, a rendező azon nevetett, hogy én leszek a lány, aki mindenre nemet mondott. Azt szeretném, amíg csak megengedhetem magamnak, hogy kizárólag olyan dolgokat csináljak, amiben szabadnak érzem magam, amiben nem kell kompromisszumokat kötni, választani a család és a karrier között. Szerintem a kettő egészítse ki egymást. Mind a kettőt nagyon szeretem. Miért kellene választanom?
Mi lenne, ha mégis választani kellene, de nem a család és a munka, hanem a film és a színház között, hogyan választanál? Hátat fordítanál a deszkáknak a vászonért cserébe, miután annyi elismerést, díjat kaptál a színházi munkádért? Legutóbb a magyar Színházi Kritikusok Céhe ítélte neked a legjobb színészi alakítás díját az Újvidéki Színházban futó Anna Karenina című előadás címszerepéért.
– A színházat ugyanannyira szenvedélyesen szeretem, és felvillanyoz, mint tizenkét éves koromban. Számomra világos az indítékom, hogy miért foglalkozom ezzel. Jólesik a díj is, meg az is, ha megállítanak az utcán, és azt mondják, milyen jó voltam egy-egy előadásban, de elsősorban azért csinálom, mert nagyon szeretem. Fel tudok benne oldódni. Tulajdonképpen ez az önkifejezési formám. Ez akkor vált világossá, amikor tizenkét éves koromtól nem volt nagyobb szünetem a lányom születéséig, és akkor következett egy-másfél évnyi kényszerszabadság. Ezt korábban elképzelni sem tudtam. Akkor feltettem magamnak azokat a kérdéseket, hogy szeretném-e ezt tovább csinálni, vagy miért is csinálom. Megtaláltam a választ: elsősorban a magam örömére, a saját önkifejezésem részeként. A film és a színház két különböző médium, de gyakorlatilag ugyanaz: önkifejezés. Megkeresni az embereket, akikkel együtt tudunk gondolkodni, akikkel kölcsönösen tiszteljük, kedveljük egymást, tanulhatunk egymástól. A színházi próbán most is ugyanazt az izgalmat érzem, mint korábban. Lehet, hogy valaminek most találjuk meg a kulcsát, vagy most születik meg egy megoldás. Ettől még mindig lázba jövök.
A legtöbb ember számára létfontosságú a biztos munkahely, a havi fix jövedelem. Szabadúszóként dolgozni elég nagy bizonytalanságot jelenthet.
– A szabadúszó színész produkciókra szerződik. Nem rám osztanak szerepeket, és végigcsinálok egy repertoárt, egy évadot, hanem egy adott produkcióra hívnak, legyen az film, színházi előadás vagy más. Az első szabadúszós év egyáltalán nem volt egyszerű, mert egybeesett a járványhelyzettel, ráadásul ez a mi köreinkben még nagyon nem bejáródott dolog. Az első egy évet rettegésben töltöttem. Már ott volt a lányom, és teljesen bizonytalan volt az egzisztenciám, emiatt eléggé veszélyeztetettnek éreztem magam. Egy évig szinte semmilyen munka nem adódott. Műsort vezettem, szavaltam különböző rendezvényeken, tréningeket tartottam gyerekeknek, már nem is tudom, mit nem csináltam. Azzal is tisztában voltam, hogy ez nem is fog beindulni, amíg ennyire meg vagyok ijedve. Amikor ez elmúlt, akkor viszont nagyon jól beindultak a dolgok. Jött Belgrádból az Atelje 212 Színház felkérése, ami most is egy aktív előadás, és ami szintén nagyon jó találkozásnak bizonyult, élvezetes munkának. Vedrana Rudan regénye alapján készült, az előadás címe Dabogda te majka rodila. Ez egy kortárs horvát regény, az emberek közti, társadalmi kapcsolatokról ír. Akit játszom, egy nagyon kemény nő, akinek az anyjával való kapcsolatát tárgyalja a darab, az anyja haláláig, onnantól, hogy berakta az öregek otthonába. Ez a produkció nagyon fontos volt számomra. Azután jött az Újvidéki Színházban az Anna Karenina, Zomborban beugrottam Kokan Mladenović egyik előadásába, a Kad bi Sombor bio Holivud című produkcióba, közben játszottam a Kosztolányi Dezső Színházban a régi előadásaimat, amelyek repertoáron voltak, és jött ez a film is, emellett pedig még jó pár, több mint tíz audícióra elmentem. Minden alkalommal újra meg kell tanulnom a szöveget, újra elutazni Budapestre vagy Belgrádba, újra és újra végigcsinálni. Bárki, aki ezt az utat végig akarja járni, fegyverezze fel magát türelemmel, erővel, mert nem könnyű, amikor annyi befektetett munka után kapsz egy nemet, és még egyszer kapsz egy nemet, és még egyszer. Engem az vezérelt, hogy húsz nemből csak lesz egy igen, és így is volt. Mert a dolgok rendje az, hogy valahol valaki csak lát benned fantáziát, és előbb vagy utóbb egymásra találtok. Optimizmussal tölt el, hogy Magyarországon most a filmnek megint egy jó időszaka van. Nagyon izgalmas új nevek merülnek fel. Örülök, hogy vannak olyan rendezők, mint amilyen Horvát Lili, aki igényességgel, gyönyörűen mesél filmen keresztül, képekben. Nem arról van szó, hogy őt kinéztem, és feltétlenül vele akarok dolgozni, hanem egyszerűen csak örülök, hogy ő van. Örülök, hogy több ilyen ember van, aki most kezdte el a filmes karrierjét az én generációmból, akikkel esetleg együtt dolgozhatunk, és tehetségesek.
Megnyílhatnak-e a kapuk Európa más országai vagy esetleg Amerika felé az első játékfilmed után?
– Semmi sincs kizárva, amíg az ember életben van. De miért? Bennem mindig az a kérdés merül fel, hogy miért érdekelne ez engem. Engem két ország, Magyarország és Szerbia, valamint azok kultúrája érdekel, nagyon-nagyon szeretem mindkettőt. Az lenne a vágyaim netovábbja, hogy akár az egyik országban vagy a másikban, de legjobb lenne mindkettőben, olyan dolgokat létrehozni, amitől más is idefigyel, nem pedig én, aki ide tartozom, menjek el külföldre, amihez nincs semmiféle igazi kötődésem. Nekem nagyon fontos ez a fajta gyökér, a két lábbal a földön állás. Ezt a két helyet szeretem és ismerem. Úgy érzem, ezeket lényegileg ismerem, és itt tudok igazán kibontakozni.