(Részletek Hafner Zoltánnak 2003-ban készített kiadatlan életútinterjújából)
1953. szeptember 14-én este szokás szerint elindultam a Moulin Rouge-ba, ki tudja, mit hoz az éjszaka… A Moulin Rouge-t akkoriban épp Budapestnek hívták, ott játszott a Chappy zenekar, Orlay Jenő és zenekara néven, miután a nyugati hangzású neveket betiltották. Elmentem a Moulin Rouge eszpresszójába, a Sziszibe, körülnéztem, akad-e ismerős, de csak egy vízipólós fiú volt ott, aki egy hölggyel beszélgetett, és szólt, gyere, foglalj helyet. Bemutatkoztunk, nagyon elegánsan volt öltözve, sötétkék kosztüm volt rajta, és sárga selyemblúz. Szó szót követett, majd a furcsa nevű nő megkérdezi tőlem, hol lakom, mert valahogy ez is szóba került. Mondom, albérletben, de pillanatnyilag nincsenek főbérlők, nyaralnak. Akkor lehet magánál kéglizni? Mondom, hogyne, persze hogy lehet. Elég könnyen ment a dolog, de pont ez kellett aznap éjszaka. Szépen hazamentünk, és az egész úgy indult, mint egy szerelmi kaland. Meg volt lepve, hogy lerohanom őt, de nem ellenkezett, ám hirtelen rettenetes görcsös fájdalmai támadtak. Hordtam a borogatásokat, majd röviden és tömören kiderült, hogy nemrég került ki az internálótáborból, ahol egy évet töltött. A menstruációk az internálótáborokban, börtönökben a nőknél gyakran elmaradnak, akkor jött meg neki ismét, iszonyatos fájdalmak közepette. Miután szabadult, kiderült, hogy a lakásában más lakik. Erről írtam is A kudarcban.
Nem volt lakása, egy barátnője befogadta őt, a konyhában lakott, fölállítottak neki valami vaságyat, és azt mondta, úgy érezte aznap este, hogyha még egyszer konyhában kell töltenie az éjszakát, öngyilkos lesz, úgyhogy gyorsan megragadta az alkalmat. Így kezdődött egy negyvenkét évig tartó házasság, illetve félig-meddig házasság… éltünk, ahogy lehetett. Mindenesetre a főbérlők, amikor hazajöttek, rögtön kirúgtak, mert arról szó sem lehetett, hogy nőt viszek fel, ezt előre kikötötték.
*
Különböző szörnyű helyeket találtunk, jött a tél, mínusz 20–25 fok volt, Albinának nem volt cipője, nekem nem volt télikabátom, mondhatnám, hogy iszonyatos körülmények között, de megvoltunk. Találtunk egy teljesen rozoga albérletet, valahol a Vasvári Pál utcában, volt egy vaskályha, de nem volt mivel fűteni, a fát, a szenet csak utalványra adták, nekünk viszont utalványunk nem volt. Szemben velünk volt egy Tüzép-pince, ahol csak egyvalamit lehetett kapni: faszenet, amit vasalókba tettek azelőtt, amikor még nem volt villanyvasaló, az izzott benne, és így vasaltak vele. Darabonként vettük a faszenet, és tettük a kályhába. Közben jártunk különböző eszpresszókba – a történet, amit leírtam Az angol lobogóban, valós: Faragó Bandi bácsi közismert börtönlakó volt a háború utáni években. Mindenki toprongyosan járt, ő volt az egyetlen elegáns úr a környezetünkben. Sokszor elítélték, mert hölgyeket rabolt ki, méghozzá vonaton, ez valamikor a 30-as években külön szakma volt. Beköltözött egy kupéba, megismerkedett a hölggyel, bizalmába férkőzött, majd egy mozdulattal kámforos kendőt tett az arcára, és elvette a holmiját. Faragó Bandi bácsi egyik börtönből a másikba járt, és amikor éppen nem volt benn, akkor urizált. Mi kétségbeesetten kerestünk egy albérletet, semmiféle lehetőség nem kínálkozott, amikor is Faragó Bandi bácsi, úgy, ahogy leírtam, megállt mellettünk, és szemrehányó hangon azt mondta: „Hallom, fiam, hogy albérletet kerestek. Hát miért nem nekem szóltok?” – Egy pillanat alatt lett albérletünk. Így kerültünk a kígyóbűvölőnőhöz a Lónyay utcába. Egy utcára néző, kiugró sarokszoba volt, mint régen a kis télikertek. Ahogy beléptünk, fölgyújtott egy lámpát, és a lámpa ernyője tele volt ragasztva milpengőkkel, még az infláció korából. Rögtön gyanús lett, hogy valamikor kupleráj lehetett, pontosabban egy szoba, amit erre a célra adott ki. Talán feljelentették, vagy csak megijedt, és úgy döntött, hogy inkább albérletnek adja ki. – Voltak régi fényképei, Algériában, Casablancában meg egyéb egzotikus mulatókban lépett föl. Akkor már hetven körül járt, de így is látszott rajta, hogy gyönyörű nő lehetett fiatalon, sudár termetű, karcsú nő volt még idősen is. A képein turbánokban, selymekben meg sejtelmes hastáncos-öltözékben volt, egy kígyó tekeredett köré, tehát valóban kígyóbűvölőnő volt. A Rákosi-világban mindenki kispolgár lett, ő is visszavonult a lakásába. Eljött azonban a pillanat, amikor úgy érezte, ismét megnyithatja a maga kis kupleráját, és bejelentette, hogy ezentúl dupla árat kér. Kétségbe voltunk esve, mert azt már sehogyan sem tudtuk volna megfizetni. Közben húzódott egy per Albina Török utcai lakásáért, amit jogtalanul vettek el tőle, és nem tudom, hogy történt, teljesen szokatlan eset, de tény, hogy a II. kerületi bíróság visszaítélte. Valóságos csodának számított akkoriban, egy 28 négyzetméteres kis garzon; bútorunk nem volt, két pokrócot terítettünk a földre, volt egy koloniál asztal, két karosszék és két puff, ennyi mindössze. 1954 késő tavasza volt.
*
Albina apja bankigazgatóként dolgozott Szabadkán, emellett földjük is volt, gazdag, tehetős családnak számítottak. 1941-ben vagy ’42-ben csatolták vissza a Vajdaságot Magyarországhoz, majd következtek az újvidéki vérengzések, de nem esett bántódásuk. Mivel azonban ők is zsidók voltak, az apjának fel kellett adnia az állását, ám hatalmas végkielégítést és nyugdíjat kapott. 1944-ben, a német megszállás alatt viszont mindenük elveszett, szegény apja – szerencséjére – korán meghalt, anyjával nem tudom, mi történt. A húga beállt a jugoszláv partizánok közé, és eltűnt, Albina pedig felmenekült Pestre, ahol mindenféle kalandokba bonyolódott, valahogy kapcsolatba került a Kiss János altábornagy által szervezett ellenállási mozgalommal is. Ismert jó néhány huszárt Szabadkáról, a huszárok általában nem szerették a nácikat, sok félnemes volt közöttük. Nem tudom, pontosan mi történt, de fölgöngyölték ezt a hálózatot, és Albina is majdnem bajba került. Megismerkedett ott egy úrral, erre nem térek ki, az illető még él, aki elbújtatta őt. Ez a férfi a MÁV-nál dolgozott, a Nyugati pályaudvar gazdasági főnökeként. Mivel árja volt, Albinát a szó szoros értelmében megmentette, később elvette feleségül, majd a háború után valahol a Dessewffy utcában egy szépen berendezett, többszobás lakásba költöztek. Később azonban a Kántor-féle nagy perben letartóztatták. Kántor a MÁV-nak volt, ha jól tudom, a központi gazdasági vezetője, de emellett színészkedett is. Minden harmadik hónapban a Medgyaszay színpadon, fekete drapériák között, rendeztek egy szavalóestet a számára. 1948-ban aztán úgy döntött, hogy disszidál, s emiatt több embert is megbízott azzal, hogy szerezzenek neki dollárt vagy aranyat a feketepiacon. Közülük az egyik Albina férje volt, aki szerzett is neki, mivel jó kapcsolatai voltak. Kántor elindult Nyugatra, ajánlottak neki egy olcsó embercsempészt, akiről azonban kiderült, hogy ügynök, följelentette Kántort, elfogták az egész társaságot. Kántort kivégezték, Albina férje életfogytiglani börtönbüntetést kapott, amit aztán, ha jól emlékszem, később húsz évre enyhítettek. Mindez teljes vagyonelkobzással is járt. Albinától mindent elvettek, de az utolsó pillanatban tudott még egy kis lakást szerezni a Török utcában. Ide költözött be, ott állt egy fillér nélkül, állást pedig nem talált. Mivel tudott autót vezetni, elment teherautó-sofőrnek, hajnalonként piacról piacra hordta a tejet, a paradicsomot és egyebeket. Utána csaposnak állt egy kocsmában, valahogy fönn kellett tartania magát. Az amerikai nagykövetség sofőrje lejárt a Nagymező utcai eszpresszók egyikébe, Charlie volt a keresztneve, de az ismerősei csak úgy hívták, „a Zsidó”, mert hosszú orra volt. Ő szólt Albinának, hogy a követség időnként rendez összejöveteleket, ilyenkor mindig kell büfé, esetleg megpróbálhatná, jól lehet keresni egy délután. Albina meg is próbálta, ott büfézett a nyugati diplomatáknak. Akkoriban teljesen zártan éltek ezek az emberek, Albinának külön engedély kellett, hogy ott is szolgálhasson.
Egy szép napon behívót kapott az Államvédelmi Hatóságtól, jelenjen meg ekkor meg ekkor. Meg is jelent, a kihallgató tiszt kérdi: Neve? Született? Szabadkán? Az most Jugoszláviához tartozik, nem? Foglalkozása? Büfés? Az amerikai követségen, igen? Férje neve, foglalkozása? Letartóztatták. Á – mondja a tiszt. Hát kedves asszonyom, akkor tegye le az óráját – így, egész egyszerűen. Miért? Albina bement egy trafikba, vett magának egy doboz cigarettát, ugyanekkor bement egy férfi is a trafikba, szintén vett egy doboz cigarettát, és köszöntek egymásnak. A férfi szabadkai volt, úgy hívták, Pupos, váltottak néhány szót, hogy van, mi újság s a többi, s a többi, aztán soha többé nem látták egymást, egészen addig, amíg a letartóztatott Albina elé nem vezették ugyanezt az embert, és megkérdezték tőle, hogy mit tud róla. Semmit. És ön, Pupos úr? – Ő szintén ugyanezt a választ adta. Kiderült a következő: ez a Pupos állítólag teherautó-sofőrként embercsempészettel is foglakozott, Jugoszláviába vitt ki – nem biztos, hogy igaz, mindenesetre ez volt vád – olyan magyar háborús bűnösöket, akik Jugoszláviában követtek el valamit, lásd újvidéki hideg napok. Ha ilyen emberre bukkantak valahol Pesten, akkor elrabolták, bedugták egy kocsiba, és levitték a jugoszláv határra, ahol átcsempészték. Puposnak ebből lett egy nagy pere, de mire a vádiratig eljutott az ügy, teljes egészében tisztázódott, hogy Albinának a világon semmi köze mindehhez, amit Pupos is többször megerősített, és jegyzőkönyvbe is vették. Albina eközben egy pincében lévő cellában töltötte az idejét. Azt mondta az utolsó kihallgatáson, hogy most már ugye világos, hogy nem vagyok semmiféle kapcsolatban ezzel a szervezettel. Azt mondta neki az ÁVO-s tiszt: asszonyom, maga itt most már annyi mindent látott, hogy beláthatja, nem engedhetjük ki – és internálták Kistarcsára. Nem bántották, nem verték, semmi különösebb nem történt vele, csak éppen börtönben tartották egy éven keresztül, és a lakását kiutalták valami katonakurvának, aki az ÁVO-sokkal tartott fenn gyanús kapcsolatot.
Miután beköltöztünk a Török utcába, akkor is előfordult, hogy csöngettek, ott állt egy egyenruhás pacák, és azt mondja, az Erzsikét keresem. Legutoljára már azt mondtam: „ide figyeljen, Erzsike nem lakik már itt, és legyen olyan kedves, hirdesse ki az összes fegyveres testületnél, hogy a Török utca 3.-ban nincs többé Erzsike, ne tessenek ide becsöngetni, kérem szépen” – és rácsuktam az ajtót.
A határ túloldalán maradt a hatalmas vagyon, amit részben elraboltak, részben államosítottak, nem lehetett pontosan tudni, hogy mi történt, mindenesetre a földbirtok és a ház konkrét dolgok voltak. Tekintettel arra, hogy szerényen szólva sem dúskáltunk anyagiakban, megpróbáltuk ’56 után valamiképpen kideríteni, hogy mit lehet csinálni. Addig húzódott az ügy, míg a két állam kötött egymással valami egyezményt, amely a magánpereket érvénytelenítette. Mivel ezek úgymond „államközi szinten rendeződtek”, minden odaveszett.
*
1953 után, amikor Albina kiszabadult, egy súlyos depressziós időszak következett, rossz fizikai állapotban is volt természetesen, rehabilitáció kellett volna, de hát erre, enyhén szólva is, semmi lehetőség nem adódott. A kígyóbűvölőnőnek minden hónapban pontosan kellett fizetni, de nem tudtam mindig összeszedni a pénzt, úgyhogy keresnünk kellett Albinának is valami munkát. A következő év májusában vagy júniusában protekció révén elhelyezkedett egy vendéglátó-vállalatnál, Nemzeti Étterem és Büfé Vállalat, így hívták talán, egy Ónodi nevű ember volt a főnöke, akit aztán évtizedekkel később letartóztattak. A vállalatnak rengeteg étterme, kocsmája, mindenféle helyisége volt, Ónodi sokakat fölvett, akik máshova nem tudtak volna elhelyezkedni, tehát egyfajta menedékhelynek számított a cég. Albina az első szezonmunkában pincérként, a margitszigeti Casinóban dolgozott, ahol ugyan szépen lehetett keresni, csak nagyon megerőltető volt. Itt még jó néhány nyarat ledolgozott, így amikor Mensáros Laci, akit Albina régről ismert, kijött a börtönből, és azt hiszem, még egy évig el volt tiltva a színészi foglalkozástól, szintén ott húzott le egy nyarat. Albina mesélte, hogy Mensáros a pincérszerepbe is teljesen beleélte magát, remekül dolgozott, hordta a tizenkét korsó sört a vállán, és minden este veszekedett a borravaló tisztességes elosztásáért. Képtelen idők voltak. – Kemény foglalkozás volt, különféle éttermekben dolgozott még Albina, hol jobb, hol rosszabb helyen, Csepelen, aztán az Apostol Étteremben, ám főként az Abbázia Kávéházban, míg végleg be nem zárták. Emlékszem, volt egy mulatságos esete, a főnökét Vörös Palinak hívták, nem volt rossz ember, de kommunista volt, hisztériás. Vörös elvtárs, ez volt ugye a megszólítása, és ’56-ban, amikor Albina ment be dolgozni, köszönt: „Jó napot, Vörös elvtárs”. – „Pszt, pszt, pszt – mondta. – Pali bácsi, Pali bácsi, így hívjon.” Ez is a jellemző magyar történetek, a gyors átváltozás, a maszkírozás történeteinek egyike. Aztán bezárt, és szét is lőtték az Abbázia Kávéházat. El tudnám mesélni, de nem mesélem el, hogy ott ismerkedtem meg Csoóri Sándorral, tudniillik ő egy gyomorbeteg diák volt, és az Abbáziában diétás menüt is lehetett kapni, Albina vitte neki a csumit, ahogy azt le is írtam A kudarcban. Időnként bementem az Abbáziába, és egyszer szólt Albina, hogy van itt valami íróféle, nem akarok-e vele megismerkedni. Kérdem: ki az? Mondja ki, de a név semmit sem jelentett. Bemutatkoztunk, beszélgettünk is néhányszor, egész jóba lettünk tulajdonképpen. A forradalom előtti időszak rendkívül izgalmas volt, nem tudom, ezt a pesti atmoszférát leírták-e már, egész Budapest lázban égett. Újságokat, legalábbis a jobbakat, nemigen lehetett kapni, ha megjelent valami izgalmas dolog, és mindennap történt valami, akkor azt egy pillanat alatt elkapkodták. Albinának azonban jó kapcsolata volt az Oktogon újságárusaival, minden héten kölcsönkaptam néhány lapot, amiket gyorsan ki kellett olvasni, s valami egészen kevés, hogy úgy mondjam, „könyvtári” díjat kellett csak érte fizetni, így jutottam minden héten ezekhez az izgalmas cikkekhez.
Aztán eljött ’56, és Albina végleg a pincérmesterségnél kötött ki, s noha több nyelvet is beszélt, a szerbet és a horvátot anyanyelvi szinten, németül is perfektül, franciául és angolul szintén elég jól, de esze ágába nem jutott valami kényelmesebb, ülőfoglalkozást választani. Nemcsak azért, mert kevesebbet keresett volna, hanem mert szeretett az emberekkel foglalkozni, ehhez nagyon értett. Egy ideig a Széna téri Mézes Mackóban dolgozott, legalább tíz évig, és egész nagy hódolói köre alakult ki, akik miatta jártak oda a piacról, különféle árusok, kamionosok, akiktől feketén lehetett amerikai cigarettát meg jobb konyakot vásárolni.
Látszólag könnyed életnek tűnt, valójában eléggé nyomasztó volt, részben mert az én jövedelmeim rendkívül bizonytalanok voltak, aztán meg írni kezdtem a Sorstalanság című regényemet, és nem nagyon volt időm azzal foglalkozni, hogyan, miből élünk, ami természetesen bűn volt, de így van. Erősebben igénybe volt véve, mint ahogy szabad lett volna, ez teljesen nyilvánvaló. De hát valójában nincs önzőbb állat az írónál, aki éppen csinál valamit…
Voltak olyan helyzetek, amikor több hónapi szabadságra kellett mennie, mert bezárták vagy átszervezték az üzletet, s nem lehetett tudni, mi lesz a személyzettel. Sőt, volt egy súlyos válságos anyagi helyzetünk is, nem emlékszem már, miért, de úgy tűnt, hogy nekem is valami állást kell keresnem, s föl kell adnom a regényírást. Az is előfordult, hogy én jártam utána egy-egy igazgatónál, hogy adjon Albinának valami lehetőséget. Egy későbbi időszakban pedig anyám járt közben, aki ismerte a Délpesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatóját, Hídvéginek hívták, valamikor a 30-as években nagy papírkereskedése volt a Szent István körút egyik sarkán. Ő fel is vette Albinát, de rövidesen meghalt, új igazgató jött, és ezzel ismét válságosra fordult a helyzetünk. Akkoriban jelent meg észrevétlenül a Sorstalanság, és nekem kellett elmennem az igazgatóhoz, elmondtam neki, mik a problémáim, és nyomatékul, ugye mit visz egy író ajándékba, átadtam a könyvet, amit az igazgató nem ismert, nagyon örült neki, és azt mondta, hogy jöjjek vissza egy hét múlva. Vissza is mentem egy hét múlva, és azt mondta, hogy a kérésem el van intézve, a könyv pedig nagyon tetszett neki és a családjának is. Az igazgató a későbbi miniszterelnök, Boross Péter volt… Igazgatóként nagyon rendes ember hírében állt, s úgy tudom, szerették.