Trianonra gondolni kell

Trianonra gondolni kell

Szakály Sándor

Interjú Szakály Sándor történésszel

 A száz éve történt trianoni tragédia a mai napig hatással van a magyarságra. Nemcsak azért, mert ennek következtében több millió magyar kényszerült kisebbségi sorba, és mert a Magyar Királyság gazdaságilag is megsínylette, hogy egykori területének kétharmadát elveszítette, hanem azért is, mert magunk sem tudjuk, hogyan is viszonyuljunk hozzá. Sajnálkozzunk a nyilvánvaló igazságtalanság fölött? Követeljünk igazságszolgáltatást? Törődjünk bele, hogy ez a vesztesek sorsa? Felejtsük el az egészet, hiszen már régen volt? Száz meg száz kérdést vet föl az erről való gondolkodás, és ahány magyar, annyi válasz létezik ezekre a kérdésekre.

A trianoni eseményekről és ezek ma is tartó hatásáról, valamint a magyar társadalom Trianonról való gondolkodásáról Szakály Sándor történészt, a budapesti VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatóját, a Károli Gáspár Református Egyetem tanárát kérdeztük.

Mi minden vezetett ahhoz, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia szétessen?

– Sok mindent lehetne mondani, de nagyon leegyszerűsítve a válasz a világháborús vereség. Ha nincs a világháború, és abban az Osztrák–Magyar Monarchia nem a vesztes oldalon áll, akkor fennmarad a birodalom. Valószínűsíthető természetesen, hogy különböző reformok léptek volna életbe. Sokan azt mondják, hogy a magyar nemzetiségi politika elnyomta a nemzetiségeket, de azt gondolom, hogy a humanista magyar állam nemzetiségi politikája számos ország számára példaadó lehetne ezzel együtt és ennek ellenére. Azt azonban el kell ismerni, hogy az ország lakosságának mintegy 54 százaléka volt magyar nemzetiségű, ha a közjogi értelemben önálló Horvátországot nem számítjuk. Mivel a Magyar Királyság szomszédságában már létezett egy román és egy szerb állam, ezért a magyarországi román és szerb kisebbségben megvolt a törekvés arra, hogy nemzettestvéreikkel valamilyen formában egyesüljenek. Ennek ellenére 1914-ben a magyarországi románok egyházi vezetői kiálltak amellett, hogy a Monarchia számukra fontos, és a háborút az ő oldalukon támogatták. A helyzet 1916-ban változott, amikor Románia a Monarchiának már nem szövetségese, hanem ellensége volt. Tehát a Monarchia szétesése legfőbb okának a háborús vereséget nevezhetjük, minden más ehhez csak hozzáadatott.

Az könnyen megérthető, hogy a Magyar Királyság területén élő nemzetiségek önálló államiságra törekedtek, de a nagyhatalmaknak miért állt érdekükben szétszakítani az országot?

– Az Osztrák–Magyar Monarchia Európa egyik nagyhatalma volt, és szükség esetén kiegyensúlyozó erőt jelentett a cári Oroszországgal vagy a Német Császársággal szemben, függetlenül attól, hogy 1879-től szoros szövetség állt fenn a Német Császárság és a Monarchia között. Csakhogy 1917–1918-ra a cári Oroszország szétesett, és részben új államok jöttek létre a helyén. Ekkor a nagyhatalmak úgy látták, hogy Európában tovább már nincs szükség egy olyan birodalomra, mint a Monarchia, hiszen így már nélküle is fenntartható a hatalmi egyensúly. Tehát nem állt érdekükben a Monarchia egységét megőrizni. A másik fontos ok, hogy a hozzájuk átálló államoknak (például az antant oldalára 1915-ben átálló Olaszországnak vagy a Monarchiát 1916-ban megtámadó Romániának) területi ígéreteket tettek, és úgy gondolták, hogy a máséból sokkal könnyebb adni, mint a sajátjukból. A cél az volt, hogy nemzetállamok jöjjenek létre, csakhogy a döntés eredményeként egy soknemzetiségű nagybirodalmat vertek szét, amely helyett sok kicsi, de szintén többnemzetiségű állam jött létre. Ilyen értelemben ez nem volt megoldás, hiszen 1920-ban nemzetállamnak nevezni a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, Csehszlovákiát vagy Romániát több mint nevetséges. A csehszlovák államban például összességében több volt a magyar és a német, mint a cseh nemzetiségű ember, Romániában pedig a magyar mellett jelentős volt a német kisebbség is.

Alakulhatott volna ez másképp? Volt az első világháborúban egy olyan pont, amikor még elképzelhető lett volna egy igazságos békeszerződés?

– Ha a győztesek betartják azokat az elképzeléseket, amelyeket az Egyesült Államok elnöke, Woodrow Wilson fogalmazott meg a sokat emlegetett 14 pontjában, akkor lehetett volna egy tisztességesebb, európai elrendezés. De 1918 őszére már maguk az amerikaiak sem tartották ezeket az elveket. Apponyi Albert, a magyar békedelegáció vezetője 1920 januárjában azt mondta, hogy Magyarország elfogadja bizonyos területek elvesztését, és tudomásul veszi, hogy nincs más lehetőség, de azt szeretné, ha a wilsoni elvek érvényesülnének, vagyis a vitatott területeken legyen népszavazás. Vajon Szabadka, Kassa, Kolozsvár magyarsága arra szavazott volna egy nemzetközi ellenőrzéssel biztosított népszavazáson, hogy a délszláv, a csehszlovák vagy a román államhoz csatlakozzanak? Biztos, hogy nem. De a nagyhatalmak részéről erre nem volt igény, a vesztesek részéről pedig nem volt erő ahhoz, hogy ezt kiharcolják, hiszen totális vereséget szenvedtek.

A világháborút követően hogyan viszonyult Magyarország a trianoni békediktátumhoz?

– A magyar társadalom egésze, vallási hovatartozásra, társadalmi állásra, anyagi helyzetre való tekintet nélkül, egységesen utasította el Trianont. Nem véletlen, hogy a Nem! Nem! Soha! meghatározó hívószóvá vált. Aki a békediktátum aláírását követően nem utasította el Trianont, és nem állt a revízió talaján, annak Magyarországon politikai életemben nem volt jövője. Nem véletlen az sem, hogy a térképeken Csonka-Magyarországnak nevezték az országot, és hogy közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyékről beszéltek. Hiszen voltak olyan vármegyék, amelyekből csak darabok maradtak, ezeket összevonták, de azzal a kitétellel, hogy ezen egyszer még változtatni lehet és kell. Ebben a magyar társadalom egységes volt, mindenki egyformán vélekedett arról, hogy a háborús vereség utáni helyzet Magyarország számára elfogadhatatlan. A nyugati világban is akadtak olyan politikusok, akik az első világháborút lezáró békerendszert igazságtalannak tartották. Bár adódik a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán igazságos béke, hiszen a győztesek soha nem érnének el semmit, ha mindent ráhagynak a vesztesekre. Az az érzésem, hogy igazságos béke nincs, de igazságosabb lehetett volna.

És ma hogyan viszonyulunk Trianonhoz?

– Meglátásom szerint nagyon vegyesen. Sajnos vannak, akik nem értik meg (bár lehet, hogy ők másképp látják), hogy a trianoni veszteség az országhatárokon belül és kívül élő magyarság számára egyaránt egy szomorú tény, amely meghatározta a magyarság történetében mindazt, ami később történt. Legszebben talán Juhász Gyula fogalmazta meg, hogy mit is kell(ene) tennünk:

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.”

Ez a leglényegesebb. Most, a 21. században ennek a tragédiának összekötő erőként kellene hatnia. Elszomorít, hogy vannak politikusok, akik szerint megérdemeltük a trianoni békediktátumot. Egyetértek azzal, hogy meg kell békélni a döntéssel, mégis azt gondolom, hogy azoknak is van felelősségük, akik tőlünk elvettek valamit. Azt kellene mondaniuk, hogy száz éve ez így alakult, ezt mi most már nem adjuk vissza, de megadunk mindent az országunkban élő magyaroknak, ami emberileg, jogilag és sok minden más területen megadható, nyelvüket, kultúrájukat szabadon gyakorolhatják, iskoláik, óvodáik lehetnek, és legfőképpen nem lehetnek másodrangú állampolgárok a magyarságuk miatt.

Ha korábban a magyar társadalom egységesen viszonyult Trianonhoz, akkor hogyan lett ebből mára egy rendkívül megosztó téma?

– 1945 után a hatalomra került kommunisták úgy látták, hogy Trianonról nem kell beszélni, majd a nemzetköziség megoldja a problémát. Ennek következtében hosszú évtizedekig nem nagyon beszéltek róla. Nem arról van szó, hogy kimondták volna a tiltást, de elég megnézni az 1950-es és 1960-as évek történelemkönyveit. Trianonról szót ejtve mindig arról beszélnek, hogy ezért és azért érdemeltük meg, mert ezt és azt követtük el mások ellen. Ebben nőtt föl több generáció is.

Hogy tudunk úgy beszélni Trianonról, hogy elkerüljük mind a nacionalista felhangot, mind a békediktátum bagatellizálását?

– Úgy, ha őszintén beszélünk róla, és ha mindannyian megértjük, hogy számunkra ez egy fájdalom. Szokták mondani, hogy az a magyar, akinek fáj Trianon. Ebben a magam részéről sok igazságot látok. Ha képesek lennénk ebben mindenféle különbözőségünk ellenére egyetérteni, akkor ez egy nemzeti minimum lenne. Ez nem azt jelenti, hogy területeket lehetne visszakövetelni, de egyként gondolhatunk arra, hogy eleink több mint ezerszáz éven keresztül fölépítettek egy európai Magyarországot. Ez hol kisebb volt, hol nagyobb, hol a tatárok dúlták, hol a törökök, de mindezek ellenére mégis itt maradtunk: ha megfogyva is, de törve nem.

Abban reménykedem, hogy ez a százesztendős évforduló nem azt jelenti, hogy néhány nap vagy hét alatt úgymond letudjuk Trianont, hanem megpróbáljuk elérni, hogy a nemzetet szétszakító tragédia egymáshoz közelítsen bennünket. Ez a közös érdekünk, és ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, hiszen nem lehet senkire ráerőltetni, hogy hogyan gondolkodjon erről a témáról. De a véleményét mindenki elmondhatja, az is, akinek nem fáj Trianon.

A múltat magunk mögött kell hagyni, de nem kell róla megfeledkezni. Meg kell próbálni fölépíteni egy korszerű Magyarországot a határokon kívül élő nemzettársainkkal együtt, hiszen ők is a nemzethez tartoznak.

Lát reális esélyt arra, hogy a magyarság konstruktív párbeszédet alakít ki a környező nemzetekkel?

– Párbeszéd lehet, de nem fogjuk tudni megváltoztatni a múltat, bár természetesen vannak erre is törekvések, amikor arról van szó, hogy ki volt előbb a Kárpát-medencében. Szerintem elég lenne, ha a szomszédos államok elismernék, hogy ők így vagy úgy, de az egykori Magyar Királyság területéből és lakóiból jöttek létre. Például az 1918-as állapotot nézve azt látjuk, hogy Szlovákia lakosságának jelentős része magyar volt, és erről nem szabad megfeledkezni. Eközben a határok módosításának nincs semmiféle realitása. Jelenleg az 1947-es párizsi békeszerződés van érvényben, bár ennek számos pontját már többszörösen felülírta a történelem, de amíg ezen a győztes oldal aláírói nem akarnak változtatni, addig nem is fog semmi megváltozni. Ki kellene mondani, el kellene ismerni, hogy Erdély Magyarország részét képezte. A Magyar Királyságban soha nem mondták, hogy nem éltek Erdélyben románok, a Délvidéken szerbek, és így tovább. Ezeknek a nemzetiségeknek a jelentős része vagy az oszmán-török hódítás elől menekült, és így fogadta be őket az egykori Magyar Királyság, vagy ezt követően az uralkodók telepítették be őket, hogy az elpusztult területeket újra benépesítsék. Fel kellene ismerni, hogy több mint ezer évig képesek voltunk együtt élni, és ugyanazt az uralkodót szolgálni.

A mai napig sok bennünk a harag és az indulat Trianon kapcsán?

– Indulatnak és haragnak nem kellene lennie, de a szomorúságot nem szabad kiölni a szívünkből. Nem is tudnánk. Gondoljunk csak a Vérző Magyarország című kötetre, amelyet a szabadkai születésű Kosztolányi Dezső állított össze, és amelyben különböző világnézetű művészek fogalmazták meg a trianoni fájdalmukat. Ez példaértékű lehet arra nézve, hogy miként lehet földolgozni egy nemzeti traumát. Soha nem fogjuk elfelejteni, mint ahogy más országok sem felejtik el a múltjukban gyökerező örömöket és tragédiákat, sikereket és kudarcokat. Ezek az események végigkísérik egy nemzet történelmét, és nagy hiba lenne elfeledkezni róluk. Nem kell örülnünk annak, hogy Magyarország a területét tekintve ma ilyen kicsi, ami Trianon következménye és eredménye. Ezért kell szomorúan gondolnunk a száz esztendővel ezelőtti történésekre, és nem szabad, hogy azok kikopjanak a nemzet emlékezetéből.

L. Móger Tímea

Innen és túl a Maszat-hegyen

Varró Dániel számára a legfontosabb a hitelesség – Most könyvfolytatáson dolgozik   A vajdasági olvasótábor a palicsi Nyárhangoló Fesztivál keretében...

L. Móger Tímea

Innen és túl a Maszat-hegyen

Varró Dániel számára a legfontosabb a hitelesség – Most könyvfolytatáson dolgozik   A vajdasági olvasótábor a palicsi Nyárhangoló Fesztivál keretében...

Mihályi Katalin

Tanúságok és tanulságok

Kölnei Lívia hitről, a példa erejéről, a konzervatív feminizmusról Kölnei Lívia író, a magyarországi Képmás magazin online kiadásának felelős...

Mihályi Katalin

Tanúságok és tanulságok

Kölnei Lívia hitről, a példa erejéről, a konzervatív feminizmusról Kölnei Lívia író, a magyarországi Képmás magazin online kiadásának felelős...

Madár Anikó

“A tánc számomra létszükséglet”

Góbi Rita táncművésszel, koreográfussal, táncpedagógussal az önfeledt jelenlétről, az állandó kísérletezésről, arról, mi mindenre tanít meg a...

Madár Anikó

“A tánc számomra létszükséglet”

Góbi Rita táncművésszel, koreográfussal, táncpedagógussal az önfeledt jelenlétről, az állandó kísérletezésről, arról, mi mindenre tanít meg a...

Fejős Csilla

Táncolni: reagálni az Univerzum misztériumára

Beszélgetés Nagy Józseffel, a kortárs mozgásszínház megkerülhetetlen képviselőjével (nem csak) az OMMA című produkciója kapcsán     Nagy József...

Fejős Csilla

Táncolni: reagálni az Univerzum misztériumára

Beszélgetés Nagy Józseffel, a kortárs mozgásszínház megkerülhetetlen képviselőjével (nem csak) az OMMA című produkciója kapcsán     Nagy József...

Fejős Csilla

A megszólalás hitelessége

Szarvas József színművésszel a színház mai küldetéséről, a hagyomány szerves beágyazódásának szükségességéről...

Fejős Csilla

A megszólalás hitelessége

Szarvas József színművésszel a színház mai küldetéséről, a hagyomány szerves beágyazódásának szükségességéről...

Madár Anikó

Hinni kell a csodában

Bajza Viktória színésznővel Palicson, a Nyárhangoló Fesztiválon beszélgettünk   Egyik este Madame Giry Az operaház fantomjában, a másikon egy félénk,...

Madár Anikó

Hinni kell a csodában

Bajza Viktória színésznővel Palicson, a Nyárhangoló Fesztiválon beszélgettünk   Egyik este Madame Giry Az operaház fantomjában, a másikon egy félénk,...

Gruik Ibolya

Személyes SMS-ek

  Lackfi János író intenzív belső valóságról, sose hallott sztorikról, a teremtés gyönyörűségéről   Az idén töltötted be az...

Gruik Ibolya

Személyes SMS-ek

  Lackfi János író intenzív belső valóságról, sose hallott sztorikról, a teremtés gyönyörűségéről   Az idén töltötted be az...

L. Móger Tímea

(H)ősnői beszély

Egyáltalán nem mindegy, hogyan kommunikálunk magunkról, emelünk szót magunkért nőként, ahogyan az sem mellékes, milyen ősi, „életvilági” tudást...

L. Móger Tímea

(H)ősnői beszély

Egyáltalán nem mindegy, hogyan kommunikálunk magunkról, emelünk szót magunkért nőként, ahogyan az sem mellékes, milyen ősi, „életvilági” tudást...

Orosz Ildikó

Meghódíthatja a magyarországi mozikat a vajdasági színésznő

  Négy hónapos babájával, második lányával érkezik a találkozónkra Béres Márta színésznő. Jelenleg elsősorban édesanya, és...

Orosz Ildikó

Meghódíthatja a magyarországi mozikat a vajdasági színésznő

  Négy hónapos babájával, második lányával érkezik a találkozónkra Béres Márta színésznő. Jelenleg elsősorban édesanya, és...

Papp Máté

A bölény tekintete

  Levélinterjú Jász Attilával, füstjelek Csendes Tollnak   „Még / nem rézbőrön verik a dobot, – / de már / csak a bölény emlékszik erre, / hát feje...

Papp Máté

A bölény tekintete

  Levélinterjú Jász Attilával, füstjelek Csendes Tollnak   „Még / nem rézbőrön verik a dobot, – / de már / csak a bölény emlékszik erre, / hát feje...