Lehetne ünnep…

Lehetne ünnep…

Fotó: Zdenko Stricki

Mezei Szilárd zeneszerző szerint a létezés bármely területén segít a zene

 

Mezei Szilárd zeneszerző, zenész a belgrádi Zeneakadémián tanult zeneszerzést. A kilencvenes évek elejétől különböző felállású zenekarokban hegedült, brácsázott és nagybőgőzött, illetve komponált. Vajdaságon túl is hamar ismertté vált a neve: fellépett a Kárpát-medence különböző országaiban, és számos európai városban bemutatkozott. A kottával szemben az improvizatív zenét részesíti előnyben, elsősorban a dzsessz és a népzene érdekli. A hegedűművésszel zenéről, muzsikálásról, zenepedagógiáról beszélgettünk.

 

 Nem zenészcsaládban nevelkedett. Hogy jutott el mégis a zenéhez?

– Az igaz, hogy a szűkebb családomban nincs zenész, de anyai nagyapám trombitás volt Székelykevén. Zenekara is volt, komponált is, úgyhogy valószínűleg van genetikai alapja is annak, hogy zenész lettem. Másrészt attól függetlenül, hogy nincsenek zenészek a családomban, muzikális közegben nőttem föl, nálunk mindig jelen volt a zene. Mindig is érdekelt a zene, mindig is központi helyen állt az életemben. Bodor Anikó népzenekutató a családunk közeli barátja volt, gyakran vendégeskedett nálunk. Sok népzenei felvételt kaptunk tőle, valahogy ez is beleivódott az emberbe. Amikor gyermekkoromban valaki azt mondta, hogy nem ismeri a népdalokat, azt nagyon furcsállottam, hiszen én azt hittem, hogy ezeket mindenki ismeri.

 

Mit jelent Önnek a zene?

– Egyrészt ez a hivatásom. Valahol ez az életem is. Objektívan nézve ez elég bonyolult: a zene egy megfoghatatlan, nem behatárolható dolog. Tisztán csak fizikailag nézve rezgést jelent. Nem tetten érhető, hogy hol hat az emberre, nem tudjuk ellenőrizni vagy kivédeni a hatását. Vannak történetek, például az Odüsszeiában a szirének énekéről, aminek nem lehet ellenállni, vagy ott vannak a katonai indulók, amiknek nagyon fontos szerepük van. Emelik a morált, összefogják a csapatot – ezt lehet pozitívan és negatívan is értelmezni. Nagyon konkrét dolgokról van szó, amit ma már nem veszünk komolyan. Szabados György sokszor említi, hogy annak idején Kínában zeneminisztérium is létezett, nagyon szigorúan vették a szabályok, a pentatónia betartását. Ma már egészen más a helyzet, de a zene hatása változatlan. Szerintem mindenkinek érdemes foglalkoznia a zenével, még akkor is, ha esetleg nem tehetséges benne, mégpedig azért, mert rengeteg pozitív dolgot tud adni az embernek. A zene ismerete, a zene szeretete, a zene művelése bármilyen színvonalon óriási előnyt ad az embernek. Olyan spektrumokat nyit meg, amelyek nagyon sokat tudnak segíteni az élet, a létezés bármely területén, a lelki élettől kezdve egészen az egészségig.

 

Mondhatjuk, hogy a zenével való foglalkozás átlendít nehezebb időszakainkon, vagy fölemel minket egy ünnepibb állapotba?

– A zenének régen nagyon fontos, kiemelt és határozott szerepe volt, illetve még a mai napig van, lenne, csak ma már nem úgy élünk, hogy olyan szerepe lehessen, mint annak idején. Az élet minden eseményéhez, bármely pillanatához hozzátartozott egy bizonyos zene. Ez volt a népzene. Ez mindenhol így volt. A születéstől a temetésig, a munkán és a házasságon keresztül mindennek megvolt a maga zenéje, a tánca, a mozgása, a maga szertartása. Ez ma már nincs meg. Ma a zene egyrészt zaj-szintre süllyedt. Gyakorlatilag bárhova megyünk, mindenhol szól valami, zajszennyeződésnek vagyunk kitéve egyfolytában. Másrészt a művészi zene hermetikus lett, koncerttermekben hallgatják az emberek, és nagy, sznob eseményeken hangzanak el a zenék. Talán a táncházban vagy a jazz-koncerten még valamennyire megmaradt a zene funkciója, mert ezek interaktívak, élőek. Még a lakodalmakban is silány zenét játszanak, nincs már meg a zenének az a szerepe, ami régen megvolt. Ez nagy baj. Ilyen szempontból sajnos már nem ünnep a zene.

 

Az iskolai zeneoktatásról mit gondol?

– Az a határozott véleményem, hogy az iskolában az első négy évben csak testnevelést, képzőművészetet és zenét kellene oktatni. Ehhez képest katasztrofális a helyzet az iskolákban. Az érzelmi intelligenciát egyáltalán nem fejlesztik, a gyerekek ebben az egyik legfontosabb szegmensben teljesen éretlenek. Az is egy fontos kérdés, hogy a zenepedagógiának min kéne alapulnia. Ma teljesen az írott zenén alapul, és a zenei írásbeliség, a kotta alapján oktatják. Ha engem kérdeznek, én az improvizációt tartom fontosabbnak, mert a zene nem az, ami le van írva a papírra, hanem az, ami elhangzik. Nem az a zenész, aki le tudja játszani a kottát, hanem az, aki bármelyik pillanatban tud játszani, zenélni, zenét teremteni. Mivel ma eleve csak a kottából való játékra tanítanak, mindenféle improvizáció nélkül, nem meglepő, hogy befejezik a zeneakadémiát zenészek úgy, hogy ha nincs előttük kotta, akkor nem tudnak semmit se játszani. Legfeljebb azt, amit megtanultak fejből, de saját maguktól játszani, a saját zenéjüket játszani, improvizálni nem tudnak. Szerintem pedig ez lenne a legfontosabb, innen kéne elindulni, és csak utána eljutni a kottához. Az egy dolog, hogy a hangszeren meg kell tanulni játszani, ez tisztán technika kérdése. Utána viszont fontos, hogy az ember ki tudja magát fejezni azon a hangszeren, és ne csak egy előre megírt kottán keresztül. Én az iskolában is rengeteget improvizálnék, és ezzel párhuzamosan tanítanám a kötelező szakmai dolgokat.

Minden gyerek szeret zenélni?

– Ezt nem tudhatom, de szerintem igen. Úgy gondolom, hogy a zenét mindenki szereti, sajnos azonban nem tud vele mindenki találkozni, így nincs lehetősége megtapasztalni sem. Hogy kinek mi a „kedvenc száma” vagy a „kedvenc együttese”, az nem releváns. A zenei nevelést a zenéhez való viszony kialakításával kell elkezdeni. Mit jelent a zene, mit nevezünk zenének, mit jelent egy hangszert megszólaltatni? Több olyan táborban vettem részt személyiségfejlesztő kurzusokon, ahol semmi más követelmény nem volt, mint hogy zenéljenek. Bármilyen hangszeren, bármin. Az volt az elképesztő, hogy az emberek megnyíltak, és igazi örömöt, lenyűgöző személyes élményt jelentett nekik, hogy zenélhetnek. Nem volt frusztráció, nem volt elvárás, nem volt baj, ha valakinek nincs hallása, ritmusérzéke. Az élményt utólag átbeszéltük, és mindenki arról számolt be, hogy ez milyen nagyszerű dolgot jelentett a számára. Ezt jelenti a zene elsődleges megtapasztalása, a zenével való kapcsolat megteremtődése. Tehát végső soron mindenki szereti a zenét. A zene olyan alapvető az életünkben, mint a levegő.

 

Többször mondta, hogy a magyar népzene a zenei anyanyelvünk.

– Pontosabban azt mondtam, hogy az én számomra az. A magyar népzene egy kivételes, magasrendű zene, és mint fenomén számomra anyanyelvvé vált, hiszen gyerekkorom óta jelen volt az életemben, később pedig tudatosan kezdtem el vele foglalkozni. Tudat alatt is mindig jelen van, amikor komponálok. Mindig valahol előbújik, mindig valahogyan megjelenik, akár formailag, akár a dallamvilágban, szellemiségében. Ez érdekes módon köszön vissza abban, hogy már egy jó pár éve foglalkozok vajdasági magyar népdalokkal is, és bár népdalokról lévén szó ezeket nem én írtam, mégis természetszerűleg úgy kezelem őket, mintha az én szerzeményeim lennének.

 

A zene mit tud válaszolni a különböző társadalmi kihívásokra?

– A kilencvenes évek első felének nagyon sötét háborús időszaka sötétebb volt a ’99-es bombázások időszakánál, mert ekkorra már edzettebbek voltunk, nem jelentett már akkora traumát. Amikor a horvátországi és a boszniai háború kitört és tartott, az egy sötét, depressziós időszakot jelentett nekünk, tizenéveseknek is. Akkor indult volna az életünk, nyílt volna ki a világ előttünk, de a háború miatt összezárult minden. Ez nagyon nehéz volt: szó szerint be voltunk zárva az országba, háború volt, veszélyeztetve voltunk mint hadkötelesek, infláció és pénztelenség volt, és legfőképpen szellemi, lelki káosz vett körül. Ebben az időszakban nagyon hiányzott, hogy valaki megszólaljon zenei téren, és ezzel segítsen valamilyen módon. Számunkra akkor ilyenek voltak Domonkos István dalainak felvételei, amiket régi kazettákon hallgattunk. Igazából a Domonkos-dalok segítségével éltük túl azt az időszakot. Régebben voltak olyan dalok, amik hatottak a társadalomra, a közösségre, de ma már nem igazán tudok ilyet mondani, sajnos.

 

Dolga a zenének ezzel foglalkoznia?

– A jó értelemben vett kortárs zenének, tehát a ma születő zenének igenis dolga az, hogy reflektáljon a társadalomra, a mai történésekre. Tehát feladata ez a zenének, csak mára elveszítette a funkcióját. Nem tud adekvátan hatni. Például a zentai csatáról szóló rockoperának nagy sikere volt, pedig nem képvisel zenei értéket, hanem egy kommerciális dologról van szó. Mint művész úgy gondolom, hogy egy ilyen történelmi eseményről lehetett volna komolyabb dolgot is csinálni. Persze tudjuk, hogy ez mind politika… A kilencvenes években Szabados Györgynek volt egy nagy koncertje a Thalia Színházban, ahol előadták a Jelenés című darabját, amelyben Roscoe Mitchell amerikai szaxofonos is játszott. A közönség megtöltötte a színházat, a darab végén, nem túlzok, félórás ováció volt. Akkor éreztem, éreztük azt, hogy itt valami történik, azaz valami megtörtént. Ebben volt politika és valamiféle lázadás is. Szabados mesélte, hogy a hetvenes évek közepén is volt egy koncertjük az Erkel Színházban. Abban az időben ez kifejezetten ellenzéki zenének számított, hiszen népzenei alapokon nyugvó improvizatív zenéről volt szó. A közönség egyik fele ellene, a másik fele mellette őrjöngött, a koncert alatt és után gyakorlatilag összeverekedtek. A közönség egyik fele sorban állt az öltözők előtt, hogy gratulálhasson a zenészeknek, a másik fele pedig megdobálta a színpadot. Ilyenkor lehet érezni, hogy valami történik az emberekben. Persze ennek nincs konkrét hatása egy-egy adott dologban, de az emberekben megtörténik valami, beavatódnak valamibe, amit aztán tovább tudnak vinni. Ilyen szempontból azt gondolom, hogy van hatása a zenének: minden egyes emberben külön-külön megindít valamit, amit továbbvisznek mint élményt. Az igazi feladat egy zenész számára az lenne, hogy az ilyen élményt közösségi szintre tudja emelni.

 

 

L. Móger Tímea

Innen és túl a Maszat-hegyen

Varró Dániel számára a legfontosabb a hitelesség – Most könyvfolytatáson dolgozik   A vajdasági olvasótábor a palicsi Nyárhangoló Fesztivál keretében...

L. Móger Tímea

Innen és túl a Maszat-hegyen

Varró Dániel számára a legfontosabb a hitelesség – Most könyvfolytatáson dolgozik   A vajdasági olvasótábor a palicsi Nyárhangoló Fesztivál keretében...

Mihályi Katalin

Tanúságok és tanulságok

Kölnei Lívia hitről, a példa erejéről, a konzervatív feminizmusról Kölnei Lívia író, a magyarországi Képmás magazin online kiadásának felelős...

Mihályi Katalin

Tanúságok és tanulságok

Kölnei Lívia hitről, a példa erejéről, a konzervatív feminizmusról Kölnei Lívia író, a magyarországi Képmás magazin online kiadásának felelős...

Madár Anikó

“A tánc számomra létszükséglet”

Góbi Rita táncművésszel, koreográfussal, táncpedagógussal az önfeledt jelenlétről, az állandó kísérletezésről, arról, mi mindenre tanít meg a...

Madár Anikó

“A tánc számomra létszükséglet”

Góbi Rita táncművésszel, koreográfussal, táncpedagógussal az önfeledt jelenlétről, az állandó kísérletezésről, arról, mi mindenre tanít meg a...

Fejős Csilla

Táncolni: reagálni az Univerzum misztériumára

Beszélgetés Nagy Józseffel, a kortárs mozgásszínház megkerülhetetlen képviselőjével (nem csak) az OMMA című produkciója kapcsán     Nagy József...

Fejős Csilla

Táncolni: reagálni az Univerzum misztériumára

Beszélgetés Nagy Józseffel, a kortárs mozgásszínház megkerülhetetlen képviselőjével (nem csak) az OMMA című produkciója kapcsán     Nagy József...

Fejős Csilla

A megszólalás hitelessége

Szarvas József színművésszel a színház mai küldetéséről, a hagyomány szerves beágyazódásának szükségességéről...

Fejős Csilla

A megszólalás hitelessége

Szarvas József színművésszel a színház mai küldetéséről, a hagyomány szerves beágyazódásának szükségességéről...

Madár Anikó

Hinni kell a csodában

Bajza Viktória színésznővel Palicson, a Nyárhangoló Fesztiválon beszélgettünk   Egyik este Madame Giry Az operaház fantomjában, a másikon egy félénk,...

Madár Anikó

Hinni kell a csodában

Bajza Viktória színésznővel Palicson, a Nyárhangoló Fesztiválon beszélgettünk   Egyik este Madame Giry Az operaház fantomjában, a másikon egy félénk,...

Gruik Ibolya

Személyes SMS-ek

  Lackfi János író intenzív belső valóságról, sose hallott sztorikról, a teremtés gyönyörűségéről   Az idén töltötted be az...

Gruik Ibolya

Személyes SMS-ek

  Lackfi János író intenzív belső valóságról, sose hallott sztorikról, a teremtés gyönyörűségéről   Az idén töltötted be az...

L. Móger Tímea

(H)ősnői beszély

Egyáltalán nem mindegy, hogyan kommunikálunk magunkról, emelünk szót magunkért nőként, ahogyan az sem mellékes, milyen ősi, „életvilági” tudást...

L. Móger Tímea

(H)ősnői beszély

Egyáltalán nem mindegy, hogyan kommunikálunk magunkról, emelünk szót magunkért nőként, ahogyan az sem mellékes, milyen ősi, „életvilági” tudást...

Orosz Ildikó

Meghódíthatja a magyarországi mozikat a vajdasági színésznő

  Négy hónapos babájával, második lányával érkezik a találkozónkra Béres Márta színésznő. Jelenleg elsősorban édesanya, és...

Orosz Ildikó

Meghódíthatja a magyarországi mozikat a vajdasági színésznő

  Négy hónapos babájával, második lányával érkezik a találkozónkra Béres Márta színésznő. Jelenleg elsősorban édesanya, és...

Papp Máté

A bölény tekintete

  Levélinterjú Jász Attilával, füstjelek Csendes Tollnak   „Még / nem rézbőrön verik a dobot, – / de már / csak a bölény emlékszik erre, / hát feje...

Papp Máté

A bölény tekintete

  Levélinterjú Jász Attilával, füstjelek Csendes Tollnak   „Még / nem rézbőrön verik a dobot, – / de már / csak a bölény emlékszik erre, / hát feje...