Elismerést az irodalomnak!

Elismerést az irodalomnak!

fotó: Gergely József

Szőcs Géza erdélyi magyar költő Marosvásárhelyen született, és Kolozsváron tanult magyar–orosz szakon. Részt vett az Ellenpontok című szamizdat kiadvány szerkesztésében, és szoros barátságot ápolt az Új Symposion szerzőivel, szerkesztőivel is. 1993-as József Attila- és 2015-ös Kossuth-díja mellett számos más állami és szakmai elismerésben is részesült. Élt és dolgozott Erdélyben, Magyarországon, Svájcban, Ausztriában és az Egyesült Államokban. Irodalmi tevékenysége mellett politikai szereplést is vállalt: 2010 és 2012 között a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának volt kulturális államtitkára, majd a miniszterelnök kulturális főtanácsadója lett. A költő a Kosztolányi Dezső Irodalmi Napok alkalmából látogatott el Szabadkára, ahol az író két novelláján keresztül igyekezett bemutatni a Kosztolányi és apja közti kapcsolatot, és kitért a magyar irodalomra jellemző politikai megosztottságra is. Szőcs Gézát a vajdasági magyar irodalomhoz fűződő viszonyáról és a Kárpát-medencei magyar irodalom aktuális helyzetéről kérdeztük.

Mi fűzi önt a vajdasági írókhoz, a vajdasági irodalomhoz?

– Nehéz meghatározni, honnan számítjuk a vajdasági irodalom születését, hogy ki számít bele, és ki nem. Ugyanezen Erdéllyel kapcsolatban is végigmentünk már: erdélyi költő-e Ady Endre? Ugyanígy kérdezhetnénk, hogy vajdasági költő-e mondjuk Herczeg Ferenc. Kamaszkoromban, tehát a hatvanas és a hetvenes években a kortárs vajdasági irodalom egy mérce, egy hivatkozás, egy etalon volt számunkra. Az Új Symposionra gondolok, és annak szerzőire, Tolnai Ottótól Ladik Katalinig. Ezek felszabadító erejű szövegek voltak, láttuk, hogy így is lehet verset írni, lapot szerkeszteni, kommunikálni. Olyan barátságaim származtak ezekből az időkből, amelyek sokáig elkísértek. Olyan emberekkel barátkoztam össze, akik sokszor talán nem is szívelték egymást. Külön-külön mégis jó barátságban álltam ővelük, még Bányai Jánossal is, akit a fiatalabbak nem szerettek. De én nagyon pozitív töltetű viszonyt ápoltam vele, mint ahogy még nagyon sokakkal ebből a generációból. És persze az ezt követő generációval, azaz Sziveri Jánosékkal, szintén jó volt a viszonyom. A kívülről jött szimpátiám átfogta és felülírta az egyes nemzedékek közötti belső ellentéteket. Tehát az én írói és szellemi tudatom kialakulásában nagyon nagy szerepet játszott ez a régió. Sokkal nagyobbat, mint például az anyaországi vagy a felvidéki magyar irodalom. Nem ilyen intenzíven, de valamelyest ehhez volt hasonló a nyugati magyar irodalom néhány műhelyének megismerése, mindenekelőtt a párizsi Magyar Műhelyé. Csak a legjobbakat mondhatom ezekről a szerzőkről, szerkesztőkről, emberekről, kiadványokról.

Érdemes beszélnünk határon túli magyar irodalomról, vagy csak magyar irodalom van?

– Kétféle szemlélet van. Az egyik a műközpontú, ami azt mondja, hogy csak a mű számít, nem érdekes, hogy ki, mikor és miért írta, mit akart mondani benne. A másik a filológusi szemlélet, amely szerint az is fontos ismeret, hogy kapott-e torokgyíkot az író hatéves korában, hogy elítélték-e ténylegesen valamilyen bűncselekményért, vagy csak elképzelte mindezt. Ez a két szemlélet két pólust képvisel, az irodalmi köztudat pedig a kettő között vesződik. Ezt a kérdést is ebbe a kontextusba érdemes belehelyezni. Ha úgy tetszik, fontos ismeret, hogy 1973-ban, Újvidéken írta meg a művet a szerző. Ez sok mindent megmagyaráz, áthallásokkal pluszjelentések olvashatók bele. Nem vagyok föltétlenül híve annak, hogy egy mű jelentését és jelentőségét a szerző élettényeiből próbáljuk dekódolni. Hogy valaki határon túl vagy innen született, kisebbségi vagy többségi helyzetben, elnyomásban, üldöztetésben élt, az a mű szempontjából nem biztos, hogy elhanyagolható, de nem döntő információ. Ott a mű, tessék azt olvasni. Ha jó, akkor nem szorul magyarázatra, ha meg nem jó, akkor hiába magyarázzuk.

Az irodalmi munkásságához adott hozzá valamit az erdélyi magyar lét?

– Persze. Minden élettapasztalat a maga módján alakítja a gondolkodó, ítélkező tudatot. Ezeknek a tudattartalmaknak a szublimált formái maguk a műalkotások is. Vers vagy zenemű, teljesen mindegy. Azt senki nem mondhatja, hogy független mindattól, amit megélt, tapasztalt, olvasott.

Hogyan értékeli a Kárpát-medencei irodalom helyzetét? Mennyire elérhető az irodalom a szélesebb közönség számára?

– Teljességgel elérhető. Szerintem még soha ilyen jól nem állt az irodalom, legalábbis a lehetőségeit tekintve. De talán soha ilyen rosszul sem állt, ami az érdeklődést illeti. A hatvanas, hetvenes években, ha az író leírt egy strófát vagy akár csak egy sort, az esetleg szállóigévé vált az egész nemzet kebelén, Szombathelytől Kézdivásárhelyig. Ma hol van már a költői szónak a súlya? Nem összevethető ezzel. Mindazzal együtt, amit az internet, a nyilvánossághoz való hozzáférés robbanása jelent, az irodalom művelőinek és kedvelőinek a tábora mindinkább egy-egy szektára kezd leszűkülni. És nem csak Magyarországon. Amerikában például már az kuriózum, hogy valaki olvasott egy könyvet. Van is egy regény, ahol a belső dekoráció fontos eleme, hogy egy könyvespolcon áll egy darab könyv. Hogy az a Biblia-e, vagy a menetrend, vagy bármi más, az szinte mindegy is. A könyv mint tárgy kipusztulóban van, főleg azóta, amióta nem papíralapon is hozzáférhetünk a szövegekhez. Ez egy paradoxon. Minél több ismeretet szerezhetnénk, annál kevesebbet szerzünk.

Mit lehet tenni ez ellen? Mit tehet a kultúrpolitika?

– A válasz kézenfekvő: meg kell találni a kulcsot a gyerekek érdeklődéséhez. Ezt még kora kisiskolás korukban kellene megtenni, de úgy látom, erre nincs fölkészülve a pedagógiánk. Nem tudunk lépést tartani mindazzal, ami a számítógépek, az okostelefonok képernyőjén keresztül áramlik a gyerekek felé. Egyszerű gondolkodású ember vagyok, ez az első, ami eszembe jut erről. De nem biztos, hogy ez a jó megoldás. Lehet, hogy valóban újra kell gondolni az egész iskolarendszert az alapoktól egészen a felépítmények tetejéig. Az iskola klasszikus formája ugyanis nem a huszonegyedik századra lett kitalálva.

Angliában néhány éve lefordították Shakespeare műveit mai angol nyelvre. Erről mit gondol?

– A régi magyar szövegek is nehézkesek a gyerekeknek, itt is vannak hasonló kísérletek. Móricz Zsigmond ugyanígy lefordította Bornemisza Péter Magyar Elektráját, legújabban pedig a Bánk bán mai magyar nyelvre való átültetésének is láthattuk a kísérleteit. Előbb-utóbb ez lesz a helyzet Az ember tragédiájával is. Az elmúlt kétszáz évben a magyar irodalom színe-java, a legkiválóbb magyar szellemek fordították Shakespeare-t. Döbrenteitől és Kossuthtól kezdve Arany Jánoson, Petőfin, Vörösmartyn és Kosztolányin keresztül egészen Nádasdy Ádámig minden generáció fordította Shakespeare műveit. Erre azért van szükség, mert a nyelv változik, ezzel együtt pedig az irodalmi nyelv is. Ezek a nemzedékenként újrafutó Shakespeare-ek azt eredményezték, hogy nekünk van öt-hat Shakespeare-ünk, az angoloknak meg csak egy. Érthető, hogy ők is megpróbálták hozzáférhetővé tenni, mai nyelvre átültetni azt, amit az angol gyerekek már alighanem untak, már ha értették egyáltalán. Könnyen lehet, hogy nem is értették. Készült egy film is, amely a mai környezetbe helyezte az egyik Shakespeare-drámát: megjelent benne a mobiltelefon, a televízió, az autó, a mai épületek és ruhák. Mindezek közepette használták a félezer évvel ezelőtti angol nyelvet. Ennek hallatlanul furcsa eredménye lett, feszültség keletkezett a különböző nyelvállapotok és nyelvi regiszterek között. Ez egy furcsa olvasattal gazdagította a Shakespeare-műveket.

Korábban azt mondta, az irodalmat százévente újrakezdjük.

– Ez egy belső parancsra történik, nincs szó kényszerről. Lehet, hogy nincs is rá szükségünk, de ez történik. Talán a következő példa ábrázolja ezt legjobban. A múlt század első felében valaki sajátjaként küldött be egy Áprily Lajos-verset egy folyóiratnak. A vers megjelent a beküldő neve alatt, de utána rögtön rájöttek, hogy Áprily verséről van szó. Tehát 1940 környékén akkor született versként közölték Áprily Lajosnak egy húsz évvel korábbi művét. Ez teljesen érthető, hiszen a szerkesztő és az olvasó úgy fogadták be, mint egy mai verset. De ha Petőfi vagy Csokonai korából plagizált volna verset az irodalmi kalóz, akkor senki nem hitte volna el, hogy azt a verset ma írták. Mégpedig azért nem, mert százévenként átlépünk egy küszöböt, átfordul minden, és attól kezdve senki nem hiszi el egy 1880-ban írt szövegről, hogy azt 2015-ben írták. Ez egy nagyon komplex folyamat.

Van kedvenc verse?

– Hogyne lenne. Most egy tizenkilencedik századi vers jut eszembe, de nyilván a huszadik század is tele van fantasztikus remekművekkel. Ennek a címe Trisztán, és August Graf von Platen-Hallermünde írta. Vörösmarty fordításában így kezdődik:

Ki a szépet szemtől szembe látta,

Életét már halálba vetette.

Nem való a föld szolgálatára,

Mégis reszket, ha közel a veszte.

 

Nem tudom megmondani, miért ez a kedvenc, mert azzal olyan mélységekig jutnék el, hogy mi a tetszés, mi az érték. Ez részben velem született, genetikai, részben szerzett értékek eredménye. Személyes tapasztalatoké, élményeké, amit az ember végül szublimál.

A saját versei közül melyiket emelné ki?

– Nem érzem úgy, hogy egyet ki tudnék emelni, vagy helyes volna kiemelnem. Erre azt szokás válaszolni, hogy az a kedvenc versem, ami a következő lesz, amit majd ezután fogok megírni. Azt remélem, hogy sokkal jobb verseket is fogok írni, mint eddig, és hogy lesz közöttük olyan, amiről majd elmondhatom, hogy ez az első számú kedvenc.

Egy tavalyi interjúban azt mondta, örök sértettség jellemzi a magyar művészeket.

– Azt hiszem, ez mindig is így volt. Egyrészt a művész azt várja el, hogy elismerjék. Nem csak abban az értelemben, hogy ne nélkülözzön, hiszen az anyagiaknál talán többet jelent számára az erkölcsi megbecsülés. De egyben azt is szeretné, hogy a másikat, aki az ő ellenlábasa, riválisa, ne értékeljék. A művésznek nem biztos, hogy mindig igaza van, akkor sem, ha panaszkodik. De ez a sérelmi érzület valóban átjárja a művészeinket. Engem foglalkoztat az úgynevezett magyar elismeréstörténet. A Magyar Könyvklub kiadásában nemrég megjelentettünk egy könyvet arról, hogy az elmúlt száz évben ki milyen díjat, elismerést, kitüntetést kapott a magyar kultúrában, lett légyen az színész, szobrász, költő, író, elsőkötetes vagy sokkötetes klasszikus. Ebből nagyon érdekes következtetéseket lehet levonni arról, hogy hogyan működik a magyar recepció és értékfelismerés. Két kardinális pont van: kik kaptak, pedig nem kellett volna, és kik nem kaptak, holott kellett volna. Ez egy drámai olvasmány. Végignézzük például a Kossuth- vagy a Baumgarten-díjak történetét. Eltelik száz év, és máris meg lehet mondani, ki kapott meg nem érdemelt díjat, és ki nem kapta meg azt, amit pedig kiérdemelt. Ilyenkor már látszik, hogy értékteremtésről van-e szó.

Elismerjük ma az irodalmárainkat, fölismerjük a komoly életművet?

– Ma is értékzavarban élünk. Még mindig az a helyzet, hogy érdemtelenek is kapnak díjat, és arra érdemesek meg nem. De aki egy komoly életművet hoz létre, vagy legalább ennek ígérete fölismerhető a munkásságában, az nagy eséllyel számíthat arra, hogy komolyan veszik. Pár évvel ezelőtt azt kérdezte tőlem egy politikus, hogy meg tud-e élni ma Magyarországon valaki abból, hogy jó író. Azt válaszoltam, hogy nem. Egyetlenegy írónk volt talán, Esterházy Péter, aki erre képes volt. De irodalmi munkásságból nem él meg senki. Ahhoz kell valami más is: tanítás, szerkesztés, valamilyen fizető állás. Tehát az írói tevékenység mellett kell még valami, amivel jövedelemre tesz szert az ember, és amivel kiegészíti az íróként szerzett bevételét. Krúdy Gyula és József Attila óta tudjuk, hogy abból nem lehet megélni, hogy az ember magyar író vagy magyar költő. Ha volna is öt magyar írónk, aki csak ebből él, akkor az a másik kilencvenöt folyamatos gyűlöletét és haragját vonná magával. Krúdy Gyuláról és Móricz Zsigmondról már a maguk idejében is mindenki tudta, hogy élő klasszikusok. Mégis, alighogy megkapták azt a nyomorúságos ötszáz angol font sterlinget, azonnal rájuk esett mindenki haragja. A legnagyobb magyar szellemek, kulturális szereplők kezdtek el ugatni meg csaholni, hogy micsoda dolog ez.

Beszélhetünk ma kulturális kohézióról?

– Az az elképzelt, nagy, egységes kohézió, amit egy nemzetet összetartó erőnek tudnánk nevezni, az álom marad. A szovjet ember megteremtésére irányuló kísérletek is sikertelenek voltak. E mögött olyan törekvések voltak, hogy egy nagy, közös identitást kényszerítsenek rá az emberekre. Pedig ezeket az embereket semmi nem fűzte össze, legföljebb illúziók, tévedések, frusztrációk. A kérdés azért kezd korszerűtlenné válni, mert a kollektív identitás, amiről tulajdonképpen szó van, egyre gyanúsabbá válik a mai világban.

Szabadkai előadásában tipikus magyar történetnek nevezte Kosztolányi történetét, aki lelkesen segíti a közösséget, de cserébe intrikát és rosszindulatot kap. Ezek szerint mindez nem csupán az irodalmi életre, hanem a teljes magyar közösségre vonatkozik?

– Ez egy magyar torzulás. Nem tudjuk igazán úgy megbecsülni a művészeinket, ahogyan kellene. Petőfi Sándor néhány nappal a halála előtt mélységes csalódással konstatálta, hogy a nemzet elengedte a kezét, hogy a hazának nincs rá szüksége. Vagy gondoljunk arra, mi történt Kölcsey Ferenc temetésén! Ezt egy drámában is föl akarom dolgozni: megrugdosták a koporsóját, ott táncoltak rajta az ormótlan csizmájukban. Így temették el a magyar himnusz szövegének szerzőjét. Akkor mire számítsunk mi, többiek?

Mi adhat reményt?

– A remény mindig illuzórikus, a hit koporsókötele. Hogy Vörösmartyt és Madáchot idézzem: „És mégis – mégis fáradozni kell”, „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”.

L. Móger Tímea

Innen és túl a Maszat-hegyen

Varró Dániel számára a legfontosabb a hitelesség – Most könyvfolytatáson dolgozik   A vajdasági olvasótábor a palicsi Nyárhangoló Fesztivál keretében...

L. Móger Tímea

Innen és túl a Maszat-hegyen

Varró Dániel számára a legfontosabb a hitelesség – Most könyvfolytatáson dolgozik   A vajdasági olvasótábor a palicsi Nyárhangoló Fesztivál keretében...

Mihályi Katalin

Tanúságok és tanulságok

Kölnei Lívia hitről, a példa erejéről, a konzervatív feminizmusról Kölnei Lívia író, a magyarországi Képmás magazin online kiadásának felelős...

Mihályi Katalin

Tanúságok és tanulságok

Kölnei Lívia hitről, a példa erejéről, a konzervatív feminizmusról Kölnei Lívia író, a magyarországi Képmás magazin online kiadásának felelős...

Madár Anikó

“A tánc számomra létszükséglet”

Góbi Rita táncművésszel, koreográfussal, táncpedagógussal az önfeledt jelenlétről, az állandó kísérletezésről, arról, mi mindenre tanít meg a...

Madár Anikó

“A tánc számomra létszükséglet”

Góbi Rita táncművésszel, koreográfussal, táncpedagógussal az önfeledt jelenlétről, az állandó kísérletezésről, arról, mi mindenre tanít meg a...

Fejős Csilla

Táncolni: reagálni az Univerzum misztériumára

Beszélgetés Nagy Józseffel, a kortárs mozgásszínház megkerülhetetlen képviselőjével (nem csak) az OMMA című produkciója kapcsán     Nagy József...

Fejős Csilla

Táncolni: reagálni az Univerzum misztériumára

Beszélgetés Nagy Józseffel, a kortárs mozgásszínház megkerülhetetlen képviselőjével (nem csak) az OMMA című produkciója kapcsán     Nagy József...

Fejős Csilla

A megszólalás hitelessége

Szarvas József színművésszel a színház mai küldetéséről, a hagyomány szerves beágyazódásának szükségességéről...

Fejős Csilla

A megszólalás hitelessége

Szarvas József színművésszel a színház mai küldetéséről, a hagyomány szerves beágyazódásának szükségességéről...

Madár Anikó

Hinni kell a csodában

Bajza Viktória színésznővel Palicson, a Nyárhangoló Fesztiválon beszélgettünk   Egyik este Madame Giry Az operaház fantomjában, a másikon egy félénk,...

Madár Anikó

Hinni kell a csodában

Bajza Viktória színésznővel Palicson, a Nyárhangoló Fesztiválon beszélgettünk   Egyik este Madame Giry Az operaház fantomjában, a másikon egy félénk,...

Gruik Ibolya

Személyes SMS-ek

  Lackfi János író intenzív belső valóságról, sose hallott sztorikról, a teremtés gyönyörűségéről   Az idén töltötted be az...

Gruik Ibolya

Személyes SMS-ek

  Lackfi János író intenzív belső valóságról, sose hallott sztorikról, a teremtés gyönyörűségéről   Az idén töltötted be az...

L. Móger Tímea

(H)ősnői beszély

Egyáltalán nem mindegy, hogyan kommunikálunk magunkról, emelünk szót magunkért nőként, ahogyan az sem mellékes, milyen ősi, „életvilági” tudást...

L. Móger Tímea

(H)ősnői beszély

Egyáltalán nem mindegy, hogyan kommunikálunk magunkról, emelünk szót magunkért nőként, ahogyan az sem mellékes, milyen ősi, „életvilági” tudást...

Orosz Ildikó

Meghódíthatja a magyarországi mozikat a vajdasági színésznő

  Négy hónapos babájával, második lányával érkezik a találkozónkra Béres Márta színésznő. Jelenleg elsősorban édesanya, és...

Orosz Ildikó

Meghódíthatja a magyarországi mozikat a vajdasági színésznő

  Négy hónapos babájával, második lányával érkezik a találkozónkra Béres Márta színésznő. Jelenleg elsősorban édesanya, és...

Papp Máté

A bölény tekintete

  Levélinterjú Jász Attilával, füstjelek Csendes Tollnak   „Még / nem rézbőrön verik a dobot, – / de már / csak a bölény emlékszik erre, / hát feje...

Papp Máté

A bölény tekintete

  Levélinterjú Jász Attilával, füstjelek Csendes Tollnak   „Még / nem rézbőrön verik a dobot, – / de már / csak a bölény emlékszik erre, / hát feje...