Békés Márton Szent Istvánról és örökségéről
Szent István királyunkat a magyar állam megalapítójaként ismerjük. Nem is akármilyen magyar államot hozott létre, hanem egy független, keresztény királyságot Európa szívében, lehetővé téve ezzel a nemzet megmaradását a következő évszázadok során. Személyében oszthatatlan nemzeti ikonra találhatunk, hiszen legyünk bárhol a világon, vele kötjük össze, tőle eredeztetjük magyarságunkat, nemzeti egységünket. Augusztus 20-án róla emlékezünk meg, és mindazokról az értékekről, amelyeket örökségül hagyott maga után: a keresztény kultúráról, a nemzeti szabadságról, a magyar függetlenségről.
Hogy mit hagyott ránk államalapító királyunk, és mindez hogyan jelent meg az elmúlt száz-százötven év nemzeti történelmében, arról Békés Márton történészt, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatóját kérdeztük.
Mit őriztünk meg máig Szent István király hagyatékából?
– Szent István öröksége annak feleltethető meg, amikor az Egyesült Államokban alapító atyákról beszélnek. Annyiban mégsem jó ez a példa, hogy ezek az alapító atyák mintegy kétszázötven évvel ezelőtt hozták létre az amerikai köztársaságot és azt az örökséget, amelyre azóta is folyton-folyvást hivatkoznak. Mögöttünk pedig ezer év áll. A magyar állam megalapítása történeti és politikai szempontból is világcsúcstartó, hiszen egy ezeréves állam megalapításáról, annak nagyon sok küzdelem árán való, folyamatos létezéséről van szó. Ez az örökség ráadásul nemhogy nem inflálódott el, de időközben különböző rétegekkel gyarapodott is.
A bibliatudományokból ismert a kérügma szó, amely igehirdetést jelent, de az annak fókuszpontjában álló Krisztusra is utal. A magyarság kérügmája a Szent István-i államrend megalapítása. És hogy mi örök belőle? Elsősorban a szuverén, független magyar állam. Továbbá ennek a területisége: a Szent István-i állam területe egykor az egész Kárpát-medencére kiterjedt. Száz éve ez némileg átértelmeződött, mert Trianon óta az anyaországot a vajdasági, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai nemzetrészekkel együtt tartjuk számon. Az értelmezés virtuálisan is felfogható, hiszen a világ magyarságára terjed ki, ilyenformán pedig nem elsősorban területi, hanem a kettős állampolgárság lehetővé tétele révén szellemi és jogi kérdésről van szó. Meg kell említeni a kereszténységet is mint a Szent István-i örökség meghatározó részét. Magyarország ugyan kevésbé vallásos, mint például Szerbia vagy Lengyelország, de a keresztény kultúra jelen van, akár szekularizált formában is, ami az ünnepeinkben, a hagyományainkban, az egymáshoz való viszonyunkban vagy a férfi és a nő egyenlőségében is megnyilvánul.
Szent István kényszerrel vezette be a kereszténységet.
– Azok a népek, amelyek nem vették fel a kereszténységet, ma már nincsenek: avarok, úzok, besenyők nem léteznek. A kereszténység felvétele egy több mint ezer évvel ezelőtti geopolitikai realitás volt. Ne tagadjuk persze, a kereszténység felvétele egy korábbi hagyomány elpusztítása árán történt. A papok többnyire német nyelvterületről érkeztek, Szent István nyilvánvalóan a nyugati kereszténység működtetőitől tanult, ennek ellenére a magyar államot Szűz Máriának, és nem a Német-római Birodalomnak ajánlotta fel. A kereszténység végül felvétetett, ami nem ment zökkenők és erőszak nélkül. Ez egyébként abban az időben majd minden néppel megtörtént, Európa utolsó pogány közösségét, a litvánokat például vérrel és vassal keresztelte meg Nagy Lajos. Szent István azonban a környező (német-római és bizánci) birodalmi integrációktól független, nagy kiterjedésű, jól szervezett, keresztény államot alapított, amely szuverén királyságként létezett Európa közepén félezer éven keresztül, egészen a mohácsi csatavesztésig és az ország három részre szakadásáig.
Szent István legfontosabb örökségének a független magyar állam megalapítását tartja. Ha visszatekintünk, mit látunk, mennyire tudtuk megőrizni a függetlenségünket?
– Ha csak az elmúlt száz évre gondolunk, azt látjuk, hogy a magyarság totalitárius és terjeszkedő imperialista birodalmak ütközőzónájában helyezkedett el, a magyar szuverenitás megszervezése pedig nehéz kérdés volt, mégpedig a határon túlra csatolt magyar nemzetrészek elszakítottsága miatt. Az elmúlt száz évben először a náci birodalom részéről volt expanziós törekvés, amely 1944–45-ben Magyarország megszállásához és a holokauszt tragédiájához vezetett. A Terror Háza Múzeumban kitüntetett termünk a Kettős megszállás terme. A németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, ősszel pedig a visszacsatolt Kárpátalja területére léptek a szovjet csapatok. Ez a negyvenöt éves szovjet megszállás szintén egy imperialista birodalom által történt. Az elmúlt harminc évünk viszont ismét függetlenségben telt el, egy szuverén, demokratikus ország felépítésével. Ezen belül is az elmúlt tíz év az az időszak, amikor Magyarország politikailag és szellemileg is szabadon dönthet a saját sorsáról. Magyarország jelenleg nem kívülről, hanem belülről vezérelt ország, és ezt a határon túli magyar közösségek támogatásában is észreveszem.
Az elmúlt száz-kétszáz évre visszatekintve hogyan viszonyult a magyarság a szabadsághoz, illetve ezzel szemben mennyire igényeltük az állami gondoskodást?
– A dualizmus korától az 1930-as évekig Magyarországon a gazdaság működése viszonylag önálló volt, nagyjából-egészében független az állami irányítástól, tulajdontól. Ez a társadalmi és gazdasági modernizáció folyamán átalakult. Ez az átalakulás a nagy gazdasági világválsággal kezdődött, és a háborúval folytatódott. A második világháború után Európában fokozatosan kialakult a jóléti állam intézményrendszere, amely Magyarországon a Kádár-rendszer viszonyai között valósult meg a hatvanas évek elejétől kezdődően. A „létező szocializmus” idején a többi kelet- és közép-európai országhoz hasonlóan nálunk sem volt gazdasági (árszabási, vállalkozási, tulajdonszerzési) szabadság. A rendszerváltást követően ismét visszaállt a gazdasági szabadság, azonban erőteljes neoliberális mutációban érvényesült. Ez nemcsak a magyar társadalom szociális viszonyait érintette negatívan, hanem eladósította és kiárusította az országot. 2010 óta Magyarországon gazdasági szempontból az egyensúlyteremtés a cél. A 19. század végére és a 20. század elejére jellemző szabadpiaci megoldáshoz nincs visszatérés, de a szocialista típusú tervgazdálkodáshoz sem.
Mennyire volt jellemző a hagyományok megőrzése és a nemzeti örökségünkre való építés, valamint ezzel szemben vagy ezzel párhuzamosan a fejlődés és a progresszivitás?
– Lassan kétszáz éve tart az a folyamat, amely a progresszív és a konzervatív modernizáció törésvonalát mélyíti és szélesíti. Többféle egyéb konfliktusról beszélhetünk: nemzeti vagy nemzetközi, globális vagy lokális, jobboldal vagy baloldal, népi vagy urbánus és a többi. Ezekről a kisebb és egymást lefedő törésvonalakról lehet és érdemes is beszélni, de szem előtt kell tartani, hogy ezek többnyire pártpolitikai törésvonalak, és a történelmünk nagy egészben való megértéséhez nem feltétlenül visznek közelebb. Ezért egy nagyobb, az előbbieket is integráló törésvonal bevezetését javaslom. Ennek a lényege, hogy kívülről irányított, progresszív tábort és belülről vezérelt, konzervatív modernizáló tábort különítsünk el egymástól. Előbbin azt a politikai-kulturális forgatókönyvet értem, amelyet például száz évvel ezelőtt Jászi Oszkár programja képviselt. Ez a program arról szólt, hogy Magyarországnak hozzá kell idomulnia a nyugati típusú fejlődéshez, mert ott már kész minták vannak, így semmi más dolgunk nincsen, mint hogy ezeket átvegyük. Emellett a progressziónak egy másik, kelet felé tekintő tábora is kialakult, a szovjet modell utánzóié. Ezzel szemben mindvégig voltak olyan magyar gondolkodók, akik a modernizációt nem utasították el, hiszen tudták, hogy a fejlődés és a változás az ember és a közösség életének része. Ezeket azonban önerőből, magyar tapasztalatokból kiindulva próbálták megoldani, illetve a más országokban látott fejlődés tapasztalatait Széchenyi Istvánhoz hasonlóan nem egyszerűen átültetni akarták, hanem lassan meghonosítani, magyarosítani. A hagyományok fenntartása mindezzel szorosan összefügg. Önerőre támaszkodó nemzeti gondolkodóink, példának okáért Németh László, nem kívülről irányított fejlődést, hanem belülről vezérelt fejlesztést javasoltak.
A magyarság vezetőinek és nagyobb történelmi alakjainak az értékrendje hogyan változott az évtizedek, évszázadok során?
– A kiegyezés megkötésétől az első világháborúig eltelt fél évszázadban Magyarország egy birodalmi integrációban, az Osztrák–Magyar Monarchia részeként létezett. Ebben az időszakban kiváló, szabadelvű politikusaink voltak. Az ekkori magyar politikai elitről elmondható, hogy tévedései és hibái ellenére a reformkor idején felhalmozott aranyfedezeten állt. A ’48 utáni politikusgeneráció Deák, Eötvös és Széchenyi művét folytatta, amelyben a modernizáció sebessége, a nemzetiségi kérdés és az osztrák társországgal való egyezkedés okozta a legfőbb problémákat. Trianon után Magyarország visszakapta a szuverenitását, de a Horvát Királyságot is beleszámolva elvesztette korábbi területének háromnegyed részét, és 3,3 millió magyar ajkú polgár került határainak túloldalára. Ebben az időszakban újjá kellett építeni Magyarországot, biztosítani kellett a nemzetközi tekintélyét, talpra kellett állítani a gazdaságát. 1921 és 1931 között Bethlen István vezetésével sikeres, nemzeti regenerációs kormányzás valósult meg, erős kultúrpolitikai fókusszal. Később Magyarország kényszerpályára került, egyre rosszabb megoldásokhoz nyúlva. A legnagyobb problémát a német szövetségi rendszer felé való sodródás és az állampolgári jogegyenlőség felbontása jelentette. A második világháború után önálló magyar politikai elitről nem is beszélhetünk. Ám a szuverenitás nélküli időszak valójában a német megszállással kezdődött, és az utolsó szovjet katona távozásával ért véget, azaz szigorúan véve 1944 márciusa és 1991 júniusa között tartott.
A rendszerváltoztatás után már szuverén Magyarországról beszélhetünk, amelyben azonban sokáig a nyugati struktúrák által, kívülről irányított integrálódás zajlott. Ma ismét belülről vezérelt fejlődés valósul meg, ami történetpolitikai értelemben hasonlítható a dualizmus kori politikai konstellációhoz, de még inkább a Bethlen-féle konszolidációhoz.
Szent István olyan jelképpé vált, amely értékrendtől és országhatároktól függetlenül összefogja a magyarságot. Ennek mi lehet az üzenete a nemzet számára ma, száz évvel Trianon után?
– Szent István mára teljes mértékben a képzelet, a vizualitás horizontjára emelkedő ikon. Szimbólum, gondolati sűrűsödési pont. Mondhatnám azt is, hogy Szent István nem nemzeti minimum, hanem a magyar nemzeti maximum. A Szent István-i gondolat a világ bármely pontján élő magyarokat ugyanazzal az érzéssel tölti el. Elcsépelt hasonlattal azt szokták mondani, hogy ha a szerelmespár egymástól távol is kerül, akkor az égre nézve ugyanazt a csillagot látják. Így vagyunk mi, magyarok is: felnézünk a magyar horizontra, és ugyanazt a Szent Istvánt látjuk mindannyian.