Átkelés a nyelvhatárokon

Átkelés a nyelvhatárokon

Vickó Árpád. A szerző fotója

A magyar irodalom az élvonalba tartozik – vallja Vickó Árpád műfordító

 

Vickó Árpád 1950-ben született Újvidéken. 1972 óta fordít magyarról szerb nyelvre prózát, verset, esszét. Mintegy nyolcvan önálló műfordításkötete jelent meg. Az Újvidéki Rádió magyar nyelvű szerkesztőségében mint fordító, illetve a művelődési és irodalmi műsorok szerkesztőjeként tevékenykedett. Illanékony műfaj címen válogatott rádióinterjúkat adott közre. Pályafutása során számos műfordítói díjat elnyert, legutóbb a Balassi Műfordítói Nagydíjjal tüntették ki Budapesten.

 

  A műfordítóval néhány levélváltás után egy újvidéki kávézóban találkoztunk. Irodalomról, műfordításról, kultúrák közti közvetítésről beszélgettünk. Elmondta azt is, annak idején azért választotta a műfordítói pályát, mert egy felkérés kapcsán rájött, hogy ez éppen neki való munka.

 

Idén szeptemberben a Balassi Műfordítói Nagydíjat vehette át a Magyar Tudományos Akadémián. A díjátadón azt mondta, a műfordítás létszükséglet. Ez pontosan mire vonatkozik?

  – A műfordítás alapjaiban véve létszükséglet, különösen a kis nyelvi közösségek számára, és különösen most, amikor előtérbe kerülnek és fokozatosan felgyorsulnak az azt a látszatot sugalló integrációs folyamatok, hogy csak egy világkultúra létezik. Ezért a kis népek közötti kölcsönös fordítás nagyon fontos feladat. Az integrálódási irányvonalak azzal fenyegetnek, hogy a fordítást csak egy nyelvre szűkítsék le, és azt tapasztaljuk, hogy a kis nyelveken íródott művek nem képesek teljes egészében kifejteni azt a hatást, amelyet pedig kiválóságukkal megérdemelnének.

Hol van a magyar irodalom helye a világirodalomban?

  – Magyarország a még mindig emlékezetes frankfurti szereplésétől kezdve igen jól átgondolt fordítástámogatási stratégiát dolgozott ki, és nemcsak kidolgozta, hanem alkalmazta is. A fordítástámogatás ezeken az elveken most is működik, de jóval kevesebb pénzeszközökkel rendelkezik. Pedig ha megtízszereznék ezt az összeget, még akkor is a magyar irodalom lenne a legolcsóbb és legeredményesebb eszköz a magyar kultúra külföldi népszerűsítésére. És hozzátenném: ehhez szerencsére megvan a legminőségesebb „alapanyag” is, mert a kortárs magyar irodalom európai viszonylatokban is az élvonalba tartozik.

 

Milyen a fogadtatása a magyar irodalomnak a szerb közösségben?

  – Két vagy három rövidebb periódust leszámítva Szerbiában a fordításkultúra kivételesen magas színvonalon állt. Voltak időszakok, amikor a fordítás kötelező volt, különösképpen Vajdaságban, ahol ezzel is bizonyították a többnemzetiségű tartományban uralkodó majdhogynem idillikus helyzetet. Létezett tehát egy alapelv, hogy a legjelentősebb műveket – íródjanak azok a többségi nemzet, avagy a kisebbségi nemzetek nyelvén –, keresztül-kasul lefordítják. Ez eltartott egészen 1990/91-ig, tehát ameddig más közép-kelet-európai országokban bekövetkezett a rendszerváltás, itt nálunk pedig megkezdődött a polgárháború.

Szerbia helyzetét a rendszerváltás előtti korszakban másképpen vagyunk kénytelenek megítélni, mint azt az állapotot, amelyet a többi volt szocialista országban tapasztalhattunk. Másmilyen volt a közép-kelet-európai országokban kialakult irodalom és persze a fordításirodalom is, mint az 1989 előtti Jugoszláviában vagy Szerbiában. A magyar irodalomban a cenzúra nyomása alatt kiérlelődött egy olyan beszédmód, amely virtuóz módon művelte a sorok közötti, utalásos, metaforikus közlést. Ugyanebben a periódusban, tehát a hetvenes és a nyolcvanas években, Szerbiában a „valóságpróza” ívelt felfelé, hódított teret, és lelt népszerűségre. Egy naturalizmushoz közeledő, vaskos realizmus, amelyet a dogmatikus pártkritikusok „fekete hullámnak” neveztek el. Tehát más ideológiai környezet uralkodott Szerbiában, egyfajta nyitottság, szabadelvűség. A hetvenes-nyolcvanas években az újvidéki magyar nyelvű folyóiratokban – a Hídban és az Új Symposionban – olyan magyar szerzők közölték műveiket, akik ezt Magzarorsyágon nem tehették meg. A hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon kialakult utalásokon és sorközi, burkolt közléseken alapuló beszédmód, amelyet számomra Esterházy fogalmazott meg paradigmatikus módon, mint a Bevezetés a szépirodalomba, nem tudott érvényesülni a szerb környezetben, társadalmi és ideológiai légkörben. Például Esterházy Kis magyar pornográfiája visszhang nélkül maradt 1991-es megjelenése után, de a következő művei, a Hrabal könyve, az Egy nő, a Hahn-Hahn grófnő pillantása sem leltek a várt visszhangra a szerb kritikában, amely különben figyelemmel kíséri a fordításirodalmat. Kisebbségben maradt véleményével az a Danilo Kiš, aki Esterházyban a „közép-európai poétika” egyik legkiválóbb képviselőjét ismerte fel, és teljesítményét egyenesen a „mindenséggel” mérte.

Másrészt annál megértőbb fogadtatásban részesültek Konrád György művei. Konrád első szerb nyelven megjelenő műve a Cinkos című regénye volt. Ez 1987-ben jelent meg Belgrádban, két évvel megelőzve a hivatalos magyarországi megjelenését, és csak egy évvel késlekedett az első New York-i Püski-kiadáshoz képest.

Konrád esszéiben pedig – hat esszékötete jelent meg eddig szerb nyelven – a szerb olvasó probléma-hasonlóságokat, átfogó, új orientációt keres, a régi vagy az éppen érvényben lévő hivatalos fogalmi, világnézeti és kulturális sémák helyett valami érzékelhetően, reménykeltően mást.

Miben más és miben hasonló a magyar és a szerb irodalom a műfordító szempontjából?

  – A szerb és a magyar kultúra szomszédos kultúrák, mindkettő a keresztény civilizációhoz tartozik. Ez könnyíti a fordítást. A szerb és a magyar nyelv azonban nem rokon nyelvek. Ez már komolyan nehezíti a munkát. És persze a történelem. A szerb kultúra több száz éves késésben volt, vagy még ma is késlekedik valamelyest az európai népek kultúrájához képest. Szerbiában nem létezett például nemesség, ennélfogva nem léteznek megfelelő megszólítások sem, mint tekintetes úr, főméltóságos úr, kegyelmes úr stb. És ami a legnagyobb probléma: a szerb nyelv még eddig sem érlelt ki egy megbízható filozófiai nyelvet. Ezt a hiányt a fordítók igyekeznek bepótolni.

A fordítás viszonylag kötött műfaj: a fordító egy más által létrehozott művet ültet át egy másik nyelvre. Milyen a jó fordítás: pusztán az eredetit adja vissza, vagy törekszik hozzátenni ahhoz valamit?

  – Roland Barthes francia irodalomelméleti gondolkodó írja: az irodalom azt mondja, amit mond, és még csak annyit, hogy irodalom. Mert ha az ember nem tudná, hogy irodalom az, amit a kezébe vett, nem is tudna mit kezdeni ezzel a jelenséggel. Valamelyest módosítva ezt a barthes-i gondolatot mondhatnánk, hogy a fordítás azt mondja, amit az eredeti mű mond, és még csak azt, hogy fordítás. A fordításon látszódnia kell, hogy fordítás. Nem szabad szépíteni az eredeti szöveget, kiváltképpen nem szabad hozzáadni, belemagyarázni. Danilo Kiš mondta keseregve, hogy inkább elviseli, ha egyik-másik műfordító szakember kihagy egy-egy mondatot, de ha hozzáírnak, ha „kiegészítik” egyik-másik mondatát, az számára elviselhetetlen. Tehát pontosan kell fordítani. Amikor megjelent Petar Petrović Njegoš A hegyek koszorúja című költeményének magyar fordítása, több kritikus megdicsérte a „gördülékeny” sorokat, noha Njegoš művének sorai korántsem „gördülékenyek” – ellenkezőleg. Az ilyen hozzáállások nagy károkat okoznak az irodalomban.

Másrészt a szerző tudja, hogy az átkelés a nyelvhatáron egyfajta „vámfizetést” von maga után. „De ha fordítómester viszi át, akkor elégedetten tapogathatja a zsebét, az értékei nagyjából megmaradtak” – írja Konrád György egy szép esszéjében.

Fontos-e a személyes ismeretség az íróval?

  – Nem fontos. Egyes fordítók kerülik a szerzőkkel való ismeretséget, attól tartva, hogy személyiségük befolyásolhatja a fordítás „objektivitását”. Én személyesen ismerem „íróim” többségét, és azt tapasztaltam, hogy nagyon szívesen segítenek, ha bajban vagyok.

Fordításaiért számos díjat megkapott, a Balassi mellett például a Bazsalikom díjat, a Miloš Đurić-díjat vagy a Sava Babić műfordítói emlékdíjat. Melyik áll legközelebb a szívéhez?

  – Amikor másodszor vehettem át a Bazsalikom díjat 2007-ben (először 1986-ban tüntettek ki vele), akkor jóval fiatalabb voltam, és akkor ez az elismerés sokat jelentett számomra, mert abban az időben kemény volt a konkurencia. A magyar irodalmat olyan tekintélyek fordították szerb nyelvre, mint Aleksandar Tišma, Judita Šalgo, Sava Babić, Radoslav Mirosavljev és mások. Azóta azonban megtanultam, hogy egy díjtól nem lesznek jobbak a már meglevő, kinyomtatott fordításaim, és még kevésbé garancia a díj arra, hogy a jövőbeli munkáim is jók lesznek.

Van olyan könyv, ami fordítás közben a legnagyobb örömöt jelentette?

  – Egy lelkiismeretes fordítóval ritkán esik meg, hogy munkája különösen nagy örömökben részesítse. Ha a mai kezdő műfordítók valóban tudatában lennének azzal, hogy milyen útra léptek, sokkal kevesebb műfordítónk lenne, de többen volnának a jó műfordítók. Néhány könyvet azonban mégis különösen nagy élvezettel fordítottam. Szerb Antal VII. Olivér és az Utas és holdvilág című regényeit, Örkény Egyperceseit, Petri György és Tolnai Ottó verseit. És még egy Tolnai-mű: A tengeri kagyló fordításának végén bánkódtam, hogy (már) befejeztem. Konrád György Kerti mulatsága volt egyfajta menedék a kilencvenes évek nyomasztó hangulatából.

Meg lehet fogalmazni Vickó Árpád ars poeticáját?

  – A fordításban jelen van egyfajta tudás, pontosabban egy egészen specifikus tudás. A műfordítás nem valamilyen irodalom alatti, másodlagos műfaj. A fordítás a saját tudás alanya és tárgya. És munka. A remény, hogy ez a munka majd végső soron közösségem, pontosabban mindkét közösségem javára válik. Mert egyrészt a magyar irodalom érvényesülésén dolgozom más nyelvterületen, azonban mint műfordító, per definitionem, a célnyelv kultúráját gazdagítom – habár az utóbbi időben nem veszem észre, hogy ez a kultúra ettől gazdagabbnak érezné magát. Ami nem kis baj.

 

 

L. Móger Tímea

Innen és túl a Maszat-hegyen

Varró Dániel számára a legfontosabb a hitelesség – Most könyvfolytatáson dolgozik   A vajdasági olvasótábor a palicsi Nyárhangoló Fesztivál keretében...

L. Móger Tímea

Innen és túl a Maszat-hegyen

Varró Dániel számára a legfontosabb a hitelesség – Most könyvfolytatáson dolgozik   A vajdasági olvasótábor a palicsi Nyárhangoló Fesztivál keretében...

Mihályi Katalin

Tanúságok és tanulságok

Kölnei Lívia hitről, a példa erejéről, a konzervatív feminizmusról Kölnei Lívia író, a magyarországi Képmás magazin online kiadásának felelős...

Mihályi Katalin

Tanúságok és tanulságok

Kölnei Lívia hitről, a példa erejéről, a konzervatív feminizmusról Kölnei Lívia író, a magyarországi Képmás magazin online kiadásának felelős...

Madár Anikó

“A tánc számomra létszükséglet”

Góbi Rita táncművésszel, koreográfussal, táncpedagógussal az önfeledt jelenlétről, az állandó kísérletezésről, arról, mi mindenre tanít meg a...

Madár Anikó

“A tánc számomra létszükséglet”

Góbi Rita táncművésszel, koreográfussal, táncpedagógussal az önfeledt jelenlétről, az állandó kísérletezésről, arról, mi mindenre tanít meg a...

Fejős Csilla

Táncolni: reagálni az Univerzum misztériumára

Beszélgetés Nagy Józseffel, a kortárs mozgásszínház megkerülhetetlen képviselőjével (nem csak) az OMMA című produkciója kapcsán     Nagy József...

Fejős Csilla

Táncolni: reagálni az Univerzum misztériumára

Beszélgetés Nagy Józseffel, a kortárs mozgásszínház megkerülhetetlen képviselőjével (nem csak) az OMMA című produkciója kapcsán     Nagy József...

Fejős Csilla

A megszólalás hitelessége

Szarvas József színművésszel a színház mai küldetéséről, a hagyomány szerves beágyazódásának szükségességéről...

Fejős Csilla

A megszólalás hitelessége

Szarvas József színművésszel a színház mai küldetéséről, a hagyomány szerves beágyazódásának szükségességéről...

Madár Anikó

Hinni kell a csodában

Bajza Viktória színésznővel Palicson, a Nyárhangoló Fesztiválon beszélgettünk   Egyik este Madame Giry Az operaház fantomjában, a másikon egy félénk,...

Madár Anikó

Hinni kell a csodában

Bajza Viktória színésznővel Palicson, a Nyárhangoló Fesztiválon beszélgettünk   Egyik este Madame Giry Az operaház fantomjában, a másikon egy félénk,...

Gruik Ibolya

Személyes SMS-ek

  Lackfi János író intenzív belső valóságról, sose hallott sztorikról, a teremtés gyönyörűségéről   Az idén töltötted be az...

Gruik Ibolya

Személyes SMS-ek

  Lackfi János író intenzív belső valóságról, sose hallott sztorikról, a teremtés gyönyörűségéről   Az idén töltötted be az...

L. Móger Tímea

(H)ősnői beszély

Egyáltalán nem mindegy, hogyan kommunikálunk magunkról, emelünk szót magunkért nőként, ahogyan az sem mellékes, milyen ősi, „életvilági” tudást...

L. Móger Tímea

(H)ősnői beszély

Egyáltalán nem mindegy, hogyan kommunikálunk magunkról, emelünk szót magunkért nőként, ahogyan az sem mellékes, milyen ősi, „életvilági” tudást...

Orosz Ildikó

Meghódíthatja a magyarországi mozikat a vajdasági színésznő

  Négy hónapos babájával, második lányával érkezik a találkozónkra Béres Márta színésznő. Jelenleg elsősorban édesanya, és...

Orosz Ildikó

Meghódíthatja a magyarországi mozikat a vajdasági színésznő

  Négy hónapos babájával, második lányával érkezik a találkozónkra Béres Márta színésznő. Jelenleg elsősorban édesanya, és...

Papp Máté

A bölény tekintete

  Levélinterjú Jász Attilával, füstjelek Csendes Tollnak   „Még / nem rézbőrön verik a dobot, – / de már / csak a bölény emlékszik erre, / hát feje...

Papp Máté

A bölény tekintete

  Levélinterjú Jász Attilával, füstjelek Csendes Tollnak   „Még / nem rézbőrön verik a dobot, – / de már / csak a bölény emlékszik erre, / hát feje...