Varró Dániel számára a legfontosabb a hitelesség – Most könyvfolytatáson dolgozik
A vajdasági olvasótábor a palicsi Nyárhangoló Fesztivál keretében zajló könyvbemutatón ismerkedhetett meg közelebbről Varró Dániel költővel, műfordítóval. A tucatnyi gyerekverses-, mesés- és egyéb sikerkönyvek neves szerzőjét Galán Angéla kérdezte az eseményen. Hangulatos és alapos beszélgetésük nyomán egyebek mellett rácsodálkozhattunk, hogy a könnyed, közvetlen hangú vers-történetek írójának kedvenc „hosszúverse” nem más, mint Puskin Anyeginja, továbbá, hogy minden családtagjának írt már mesét, régen pedig a Fradinak meg a Manchester Unitednek drukkolt, az angol nyelvből való műfordítás folyamatai segítettek megtalálni a (magyar) hangját, és néha, mint evés közben az étvágy, írás közben jön meg az ihlet.
Miközben hallgattam a beszélgetést, felolvasást, figyeltem a Palicsi-tó Női strandjának termében összegyűlt népes közönséget is. Nevettek a gyerek és felnőtt szemek, folyamatosan mosolyra húzódtak a szájak… Varró Dani-s derű költözött a patinás térbe. Vajon az ilyen és ehhez hasonló vidám, játékos, olykor nonszensz hangnem és témaválasztás csöppet feloldhatja a magyar irodalomra jellemző melankólia „hagyományát”? Hogyan lehet megőrizni magunkban ezt a közvetlenséget, gyereklelkűséget, illetve mindez elősegíti, hogy egy szerző mind az olvasó, mind a kritika tükrében is ilyen (el)ismert legyen? Egyebek mellett ezeket a témákat boncolgattuk az alábbi beszélgetés során, sőt Varró Dániel azt is elárulta, egy könyvfolytatáson dolgozik jelenleg.
Író gyerek volt, gyerek íróvá lett. Milyen fordulópontok vezettek mindehhez pályája során?
– Ha röviden kellene összefoglalni, azt mondanám, kizárásos alapon maradt nekem az írás, másban nem voltam elég tehetséges, ez viszont bejött. Másrészt bizonyos, hogy azért lettem íróember, mert élőszóban sosem tudom elég jól kifejezni magam, írásban viszont igen. Az iskolában is mindig az történt, hogy ha hirtelen felszólítottak az órán, akkor csak hebegtem-habogtam, de ha fogalmazást vagy írásbeli dolgozatot kellett írni, az mindig jobban sikerült, inkább írásban tudtam magam kifejezni. Mindig problémát jelentett számomra a fogalmazás, a nyelv és az írás. Szokták mondani, hogy az lesz író, akinek problémát jelent az írás. Azt hiszem, rám ez kifejezetten igaz.
Hogyan lehet (magunkban) megőrizni a közvetlen hangnemet, a gyereklelkűséget?
– Mindig szerettem a meséket, a verseket. Már iskolás, középiskolás koromban is néztem a tévében az esti mesét, meg gyerekkönyveket olvastam, tehát gyereklelkű voltam még fiatal felnőtt koromban is. Később gyerekeim születtek, velük voltam nap mint nap, ráadásul mindhárom teljesen más személyiség, általuk lett bőven tapasztalat. Tehát ők segítenek mindezt megőrizni, ugyanakkor érzem magamon, ahogy öregszem, különböző tanulságok óhatatlanul beszűrődnek a mesékbe, az apai szerepből adódóan is. Szóval kicsit változik a hangnem, de véresen komolyakat bizonyára nem fogok írni ezután sem, inkább ez a jókedvű, gyermeki hang az, amelyet véglegesen a sajátomnak érzek.
Vajon ez a közvetlen hangnem a titka annak, hogy mind a kritikusok, mind az olvasók szempontjából pozitív megítélése van a műveinek?
– Nagyon örülök mindennek, és a mai napig igazából csodálkozom azon, hogy ilyen sokan szeretik azt, amit írok. Ami nekem fontos, és amiben hiszek, még ha ez már kicsit ódivatú dolognak, kifejezésnek tűnhet, az a hitelesség, hogy próbálok az maradni. Mivel én ilyen egyszerű, gyereklelkű ember vagyok, ezért abban bízom, hogy kevés bennem a megjátszás, és mindez hitelesnek minősül az olvasó meg a kritika számára is.
Nem beszélve arról, hogy műveit továbbgondolják, színházi, zenés produkciók formájában „kelnek életre”, nyernek új értelmet (is). Hogyan érinti mindez, örül ennek?
– Nagy öröm, hogyha egy-egy írásnak lesz utóélete. A Túl a Maszat-hegyen című könyvem az első, amelynek leginkább volt utóhangja, abból készült bábszínházi előadás, színházi előadás, Presser Gábor írt hozzá zenét. Mindez nyilván hozzájárult az ismertségéhez, a sikeréhez is. Jelentős dolognak számított, hiszen majdnem rajzfilm is lett belőle. Más könyveimnek is születtek feldolgozásai, ezek mindig érdekesek számomra. Hogyan lehet színpadra vagy más helyre alkalmazni az írott szöveget…? Olykor valóban teljesen új értelmet is nyerhet ezáltal.
A műfordítás szintén régóta, már kora ifjúságától része az (élet)pályájának. Hogyan került kapcsolatba ezzel a tevékenységgel, illetve van-e olyan munkája, amelyre különösen büszke ezen a téren?
– Angol szakos voltam az egyetemen, és már gyerek- meg középiskolás koromban is olvastam angolul, különböző antológiákat. Mindez számomra azért volt meghatározó, mert amikor elkezdtem verseket írni, sokáig azt gondoltam, hogy én már kész költő vagyok. Aztán tizenöt éves koromban megmutattam az írásaimat az akkori magyartanáromnak. Ő volt az első ember az életemben, aki szemembe mondta, hogy ezek csapnivalóak. Egyből elment a kedvem a versírástól, de aztán megkérdeztem tőle, hogy mi kell ahhoz, hogy kicsit jobb verseket tudjon írni az ember. Erre azt válaszolta, hogy mindig reménytelenül legyek szerelmes, mert csak abból születhet jó költészet, meg hogy sokat szenvedjek, a pokoljárás fontos egy költőnek. Emlékszem, akkoriban próbáltam nagyon meg reménytelenül szenvedni, nem ment, nem jött belülről. Mindez rossz érzést keltett bennem, de mivel már akkor olvastam angolul, és volt a családtagok között Amerikában élő nagybácsi, nagynéni, ők küldtek nekem angol versantológiákat. Lett összehasonlítási alapom: a magyar költészetben kifejezetten erős a lelkület, a meggyőződés, hogy a valamirevaló költő „bokáig vérben áll”, tragikus hangvételben illik írni, vagy legalábbis melankolikusan, ezzel szemben az angol költészetben ez egyáltalán nincs így, sőt szinte minden komoly angol költő is ír vicces, szatirikus verseket. Ott nagy becsben tartják a költőket, akik játékosabb, könnyedebb verseket írnak. Van egy ilyen alkotói vonal is, a nevük: light words, vagyis könnyű vers, azon belül meg nonszensz költészet, amit nagyon szeretek, és sokat fordítottam, merítettem is belőle. Ilyen szempontból is fontos volt számomra, hogy angolul olvassak, hogy lássam, a könnyed, játékos költészetnek is van létjogosultsága, elfér a palettán.
Hogy melyik műfordítói munkámra vagyok büszke? A minap éppen rám írtak Angliából, a Gilbert és Sullivan szerzőpárosnak van egy vicces vígoperája, operettkéje, A penzance-i kalózok, amelyet módfelett élveztem, és most elkérték ezt a fordításomat, ugyanis létezik ott egy Gilbert és Sullivan Társaság, amelynek van egy ilyen jellegű kiadványa, és szeretnének erről a fordításról írni. Sok ilyen színházi dolgot csináltam, volt egy Tom Stoppard-darab, a Travesztiák, amelyet fordítottam, és szintén élveztem, szerettem. Abban vannak jó verses jelenetek… Általában aminek a versekhez, a rímekhez köze van, azokat csináltam szívesebben. A szívem csücske a könnyedebb, az abszurdabb, a nonszensz vonal. Abból is sok mindent fordítottam, például egy Shel Silverstein nevű amerikai szerzőt, aki gyerekeknek ír. Tőle több könyvet is fordítottam, amelyekre büszke vagyok, szeretem őket. Örülök, hogy neki „magyar hangja” lehettem néhány könyv erejéig.
Van-e olyan élethelyzet, amikor Varró Dániel „zöldségesen zölddé” válik?
– Amikor haragos? Viszonylag nyugodt ember vagyok, azért időnként ki tudnak hozni a sodromból, főleg a családtagok, a szívemhez legközelebb állók. Vannak bizonyos vesszőparipáim, amelyektől kicsit fel tudom húzni magam…
Hogyan érzi magát nálunk, itt Palicson, illetve mennyire fontosak a helyek az alkotási folyamatok során?
– Nagyon fontosak. Egyrészt azt figyeltem meg, hogy vannak olyan helyek, amelyek szokássá tudnak válni. Ahol jól megy az alkotás, oda érdemes visszatérni, azok tudnak ihlető helyek lenni. Másrészt meg nyilván mindig jó valami új helyre elmenni, hasznos a levegőváltozás. Egyszer jártam Szabadkán, úgy tizenöt éve, és akkor is tetszett. Most is, ahogy megérkeztünk, lenyűgözött itt a Palicsi-tó látványa meg a környező fás ligetek. El tudnám képzelni, hogy hosszabb időt eltöltsek, ihletetten alkossak itt.
Hallhattuk, a családtagok (is) szolgálnak múzsaként. Hogyan zajlik az alkotási folyamat, illetve van-e Önben eleve meghatározott közlési szándék, amikor leül írni?
– Írás közben jön meg az ihlet, de olyan is van, hogy nem jut eszembe semmi, ezért szükség van arra, hogy legyenek „favágó” részek is, amikor az ember nem érzi magát ihletettnek, de fontos, hogy foglalkozzon vele, gyűjtse az anyagot, próbáljon valamit még akkor is, ha érzi, hogy ez nem az igazi. Amikor pedig jön egy úgymond ihletett állapot, akkor ezáltal adott lesz egy anyag, amellyel az ember már sokat szöszmötölt. Ilyenkor hirtelen átlátom, mi abból a jó, mi nem, és össze lehet belőle rántani valamit.
Rendszeresen olvasok is mesét a gyerekeimnek, és az a tapasztalatom, hogy a meseolvasásban nem igazán a tanulságok az izgalmasak, hanem hogy annyi kérdés felmerül, jókat lehet közben beszélgetni.
Lehet-e tudni, min dolgozik jelenleg?
– Szívesen elárulom, a Túl a Maszat-hegyen folytatásán dolgozom. Eddig sosem írtam folytatást, az lesz a címe, hogy Túl a Maszat-hegyen 2., és jövőre fog megjelenni, húsz évvel az első könyv után, tehát az évfordulóra. Mindig szerettem volna írni egy folytatást, mert miután megjelent a könyv, azután szembesített egy kislány olvasó, hogy elfelejtettem elvarrni egy szálat. Kérdezte, hogy mi lett Emil bácsi sorsa, és akkor kaptam észbe, hogy az Emil bácsi nevű postás szereplő ott maradt a főgonosz karmai között, börtönében. Elfelejtettem elvarrni ezt a szálat, úgyhogy megnyugtattam a kislányt, hogy természetesen ki fog szabadulni Emil bácsi a börtönből. Azóta éreztem, hogy adósságom ez, hogy megírjam a folytatást. Az pedig különösen jó, hogy a jelzés, az igény egy olvasótól érkezett hozzám.