Bajza Viktória színésznővel Palicson, a Nyárhangoló Fesztiválon beszélgettünk
Egyik este Madame Giry Az operaház fantomjában, a másikon egy félénk, magányos, kitaszított macska, Grizabella, megint máskor Brill néni, a házvezetőnő. Bármelyik szerepet is játssza, énekli éppen, azt szívvel-lélekkel teszi, a Madách Színház színpadán. Ugyanakkor azt vallja, a színész csak a színpadon legyen színész, a mindennapokban ő is csak ember. Bajza Viktória Szabadkán született, innen vitt az útja kisebb-nagyobb kitérőkkel egészen Budapestig, de gyakran visszajár szülővárosába, feltöltődni.
– Két-három havonta hazajövök, mert itt vannak a testvéreim, az unokaöcsém három kisgyerekkel, úgyhogy vonz haza a család, és szeretem a környezetet is. A gyökerek fontosak számomra. A zenei pályám is itt indult el. Részt vettem az Aranymikrofonon, az Újvidéki Rádió tehetségkutatóján, és kiderült, hogy jó hangom van, tudok énekelni, így megbízást kaptam különböző dalok feléneklésére, Farkas Katalinnal dolgoztam, csodálatos volt. Ott indult el a musical felé való lépdelésem, ott énekeltem először.
A zene előbb vált az életed részévé, mint a színház?
– Gyerekkoromban az édesanyám sokat énekelt nekem, főleg népdalokat, így valahogy benne volt a véremben a zene és a dal. A népdalokat különösen szerettem, és nagyon sokat tudtam. Gondolom, ez is befolyásolta azt, hogy a zenei pálya felé fordultam. A prózai szakra jelentkeztem a főiskolán, ott is végeztem, de úgy alakult az életem, hogy felfedezték, hogy jó hangom van, és ezt használták, használtam.
Édesapád a Szabadkai Népszínházban dolgozott fővilágosítóként. Ez adott lehetőséget arra, hogy gyerekként bejáratos legyél a színházba? Milyennek láttad ezt a világot?
– Igen, és ki is használtam ezt a lehetőséget. Gyakran előfordultam a színházban, imádtam, izgalmasnak találtam. Ismertem a színészeket, Heck Paula például annyira szeretett engem, hogy örökbe is akart fogadni. Van egy gyönyörű történetem: apuci bevitt a színházba, négyéves lehettem, és egy előadásban, amelyben gyerekek szerepeltek, én is beszaladtam a színpadra, persze kivittek, majdnem meg is szakadt a műsor, és sehogy sem értettem, hogy én miért nem lehetek ott. Gyerekként is szerettem szerepelni, táncoltam, énekeltem. Tehát a színészet is ott lappangott bennem kiskoromtól, csak akkor még nem tudatosan.
Mikor vált tudatossá?
– A gimnáziumban, mert ott Sebestyén Tibor szervezett nekünk egy amatőr színjátszó kört, bemutattunk darabokat, és érezni kezdtem, hogy talán ezzel kellene foglalkoznom. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy színész leszek.
A színészképzést Budapesten végezted.
– A Színház- és Filmművészeti Főiskolán, akkor még főiskolaként működött, azóta egyetemi rangra emelték. Tizennyolc évesen kerültem oda, az első felvételim sikerült, ami ritka. Ádám Ottó osztályába kerültem, és már harmadéves koromban be kellett ugranom az Othellóba, Desdemona szerepét vettem át Piros Ildikótól, mert ő gyermeket várt. Ilyen fiatalon nem szoktak beugratni embereket, de úgy látszik, az osztályfőnököm, aki rendezte is ezt a darabot, bízott bennem. Olyan neves színművészekkel játszottam, mint Bessenyei Ferenc és Huszti Péter, az akkori prózai színjátszás doyenjeivel. Örömtelinek és félelmetesnek is hatott egyszerre, de helytálltam, nagy sikerem volt Desdemonaként. És hát ott ismertem meg az első férjemet, Kalocsay Miklóst, ő Cassiót játszotta az Othellóban.
1977-ben végeztél a főiskolán, a pályád első éveiben, ’77-től ’79-ig az Újvidéki Színház társulatában játszottál. Mi hozott vissza, és hogyan emlékszel ezekre az évekre?
– Ösztöndíjasként kötelezően vissza kellett jönnöm, különben vissza kellett volna fizetni a pénzt, azt pedig nem engedhettem meg magamnak. Szép emlékeim vannak azokból az időkből. Akkor még a Ben Akiba nem volt az Újvidéki Színházé, a Tribünön játszottunk. Fantasztikus Csehov-előadások születtek, Harag Györggyel dolgoztunk, akit karizmatikus embernek és nagyszerű rendezőnek ismertem meg. Úgy emlékszem, a Három nővér volt az első olyan előadás, amivel díjak sorát nyertük, mert ez akkoriban modern előadásnak számított. A közönség nem a nézőtéren ült, hanem feltettünk a színpadon, amfiteátrumszerűen. Harminc-negyven évvel ezelőtt ez óriási dolognak számított, és mindenki elámult tőle. A másik újdonságként a közönség 50 centire ült tőlünk, nem lehetett nagy hanggal játszani, és nem lehetett rosszul sem játszani, vagy hamisan, mert a közönség rögtön észrevette. Olyan kiváló művészekkel dolgoztam, mint Romhányi Ibi, Ladik Katalin, Soltis Lajos, Fejes Gyuri, Faragó Árpád, Ábrahám Irén, Kis Jenő, Bicskei István, tehát az Újvidéki Színháznak a krémje, és velük dolgozhattam együtt mint kezdő színész. Meghatározó két és fél év ez az életemben. Összetartó csapatként, szinte családként működött a társulat, amelynek tagjai mind egy ügyért dolgoztak. Bizonyítani akartuk, hogy a magyar színház jó, és mi jók vagyunk. Ilyenkor dupla energia van, azt hiszem, a színészekben is.
Milyen út vezetett Újvidékről a budapesti Madách Színház színpadáig?
– A szerelem… Miklós megkérte a kezemet, úgyhogy el kellett menni, bár megmondom őszintén, abban az időben szerettem volna még maradni, mert izgalmas feladatok vártak volna rám, de nagyon szerelmes voltam, és ilyen távolságról nem lehetett egy kapcsolatot fenntartani. Pesten rendkívül nehéz szerződést kapni, úgyhogy Debrecenbe szerződtem, azután átmentem Kecskemétre, Szegedre, és csak utána kerültem a Madáchba. A vidéki évek alatt is jelentős szerepeket játszottam el. Debrecenben játszottam először revüoperettet, a Mayát. Azt is úgy, hogy „úristen, én egy revüoperettben, miközben prózai szakon végeztem”… De bíztak és hittek bennem, és óriási sikert ért el. Sajnálom, hogy abban az időben még nem készült videófelvétel, szerettem volna, ha az megmarad nekem, mert csodálatos partnerekkel játszhattam együtt, és a munka során az ember lelke teljesen feltöltődött. Kecskeméten már játszottam a Charley nénjében Kittyt, a Handabasát is, a Görgey-darabot, Shakespeare Szentivánéji álom című drámájában pedig Helénát, és utána, amikor a Madách Színházba kerültem, második évben kaptam szerepet a Macskákban. Onnantól kezdve folyamatosan zenés darabokban játszom. A Macskákban én vagyok az egyetlen, aki négy szerepet játszott végig, most már az öreg macska vagyok, a Grizabella. Imádom énekelni a Memoryt, a szívem csücske ez a darab, felejthetetlen emlékeim fűződnek hozzá. Amikor Olaszországban jártunk turnén, ott is én játszottam Grizabellát, és a tenyerükön hordoztak. Ez egy életre szóló emlék.
A Macskák bemutatóját 1983-ban tartották a Madáchban, a színház akkortól számítja zenés korszakának a kezdetét. Te ebben ’84 óta játszol, emellett jelenleg még két musicalben láthat a közönség, Az operaház fantomjában és a Mary Poppinsban. Ezekkel kapcsolatban szinte hihetetlen számokat mondtál, több százszor előadtátok már mindhármat.
– A Madách Színházra jellemzőek ezek az óriási sorozatok, Szirtes Tamás igazgató úr értő kézzel nyúl a darabokhoz, és megérzi a sikert, ő ebben fantasztikus. Előtte a Doctor Herzben is volt egy szép dalom, a címe Játssz velem, Tolcsvay László írta, fenn van a YouTube-on is, és büszke vagyok rá, hogy sokan meghallgatták. Aztán a Gettó, ami körül nem csaptak akkora hírverést, de zseniális darab, abban Chaját játszottam, a főszerepet, az Isten pénze, meg még sorolhatnám a többit, de ez a három, ami most aktuális, és igazán nagy előadásszámot megért darabok. A Macskák már ezerötszáznál tart, az Operaházból a következő lesz a kilencszázadik, a Mary Poppinsnak pedig a hatszázadik előadásán vagyunk túl. Az emberek, úgy látszik, felismerik, ha profi munkát látnak. Ezeket négy hónapig próbáltuk. Elvileg egy előadás két hónapig készül, de mivel itt iszonyatos koreográfiák, technikai megoldások vannak, mindennek pontosan kell működnie, különben valaki megsérülhet, életveszélyes szituációk alakulhatnak ki, ezeket alaposan be kellett gyakorolni. A Fantomot még hosszabb ideig készítettük, mert az operaszintű előadás, olyan dalok vannak benne, hogy a főszereplők szinte áriákat énekelnek. Kifejezetten hangigényes, ezt nem tudja akárki elénekelni. Mind a három hármas szereposztásban megy egyébként. A Fantomot tizenkilenc éve, a Maryt nyolc-kilenc éve, a Macskákat pedig harmincöt éve játsszuk, az egy emberöltő már.
Az érdeklődés is töretlen ezek iránt az előadások iránt?
– Csodálatra méltó, hogy generációk nőttek fel például a Macskákon. Merem vállalni, hogy ezek világszínvonalú előadások. Ha rossz lenne, megbuknánk, mert a közönséget nem lehet átverni. Ha nem jó, akkor nem jönnek nézni. Azt imádom, amikor például a Mary Poppins után megyek ki a művészbejárón, és ott állnak sorban a gyerekek, autogramot kérnek, kiabálnak, hogy Brill néni, Brill néni, jöjjön ide. Lélekemelő érzés, hogy mindenki mosolyog, ez az előadás feltölti a szíveket. Úgy jönnek ki az emberek, hogy jól érzik magukat, és nekünk ez a legnagyobb ajándék, a taps meg az, hogy az emberek boldogok. A Fantom után meg, mivel az komolyabb téma, megilletődött arcok láthatók, de a minőség ott is hat, ahogy azt mondják, hogy hú, ez micsoda előadás… Ezek azok a pillanatok, amiért érdemes élni, és művelni ezt a pályát.
A Madách Színház ugyanazt az élményt garantálja a közönségnek a több századik előadás után is, mint a bemutatón. A színvonal fenntartása elsősorban a színészek feladata. Hogyan lehetséges ezt estéről estére teljesíteni?
– Először is az kell, hogy az ember nagyon szeresse a szakmáját. Emellett minden előadás előtt hangképzést tartunk. Olyan nincs, hogy csak beskálázok, és kezdünk, egy korrepetitorral mindig átvesszük a hangigényesebb részeket. Jó fizikai kondícióban is kell lenni, nem lehet elhízni, mert ha a jelmezt bővíteni kell, akkor már szólnak, hogy oda kellene figyelni. Bizonyos kor után már ragadnak a kilók, akárhogy is dolgozol rajta, de nem szabad teljesen elhízni. Történtek is emiatt cserék, mert valaki már nem felelt meg az adott szerepre. Én még tartom magam, nem is kell nagyon vékonynak, szilfidnek lennem, de hát az éneklés már önmagában kemény fizikai munka. A rekeszizom, a tüdő, az egész test egy hangszer.
Zenés darabokban játszani összetett feladat. Sokoldalúbbnak kell lenni, mint azoknak, akik prózai előadásokban szerepelnek?
– Kívülről sokan úgy gondolják, hogy az operett meg a musical az csak amolyan tinglitangli, közben koránt sincs így. Nehéz szinten tudd magad tartani, hangilag is. A korral a hang is változik, az enyém is változott, mezzoszoprán voltam mindig, de egyre teltebb és bársonyosabb a hangom. Mondjuk, nekem ez jobban is tetszik. És lelkileg is megérik az ember egy-egy szerepre. Amikor az elmúlásról énekelek, arról, hogy megöregedtél, és kitaszítanak, és nem kellesz senkinek, aztán pedig mégis kapsz egy lehetőséget egy új életre… ezeknek a mondatoknak ebben a korban már dupla jelentőségük van, mert az emberben már a színpadon kívül is ezek a kérdések merülnek fel, így sokkal mélyebben átéli a dalokat. Amikor a Memoryt énekelem, és látom, hogy a fiatalabb kollégák törölgetik a szemüket, és a tapsnál odasúgják, hogy „Viki, ez gyönyörű volt”, ennél nagyobb elismerés nekem nem is kell. Szeretném ezt folytatni, amíg csak lehet, de közben készítem a lelkemet, mert eljöhet az a pillanat, amikor azt mondják, vagy nekem kell azt mondanom, hogy vége. Ha ez bekövetkezik, biztos nehéz lesz, de állok elébe.
Több mint négy évtizede vagy a pályán. Ennyi idő alatt nyilván több megpróbáltatás is ért, viszont történt egy olyan eset, konkrétan egy baleset, amely kis híján derékba törte a karrieredet. Hogyan sikerült visszakapaszkodnod, elsősorban az életbe, aztán a színpadra is?
– Egy súlyos autóbaleset után fél évig kiterítve feküdtem, és nem tudtam megmozdulni. Akkor jött elő a vajdasági vérem, a küzdés, az élni akarás. Zenét hallgattam, énekeltem az ágyban, más betegek is körém gyűltek, és én tartottam bennük a lelket, miközben mozdulni sem tudtam. Itt jut eszembe az, hogy ha nem ezek a gyökereim, ha nem ezt a nevelést kapom… Apám mindig azt mondta nekem, hogy egy lánynak csak a tisztessége és a becsülete van. Mi nem voltunk gazdag család, és apámnak sokat jelentett az, hogy a lányai makulátlanok legyenek. Ezt úgy belénk nevelte, hogy később erőt is adott sok mindenben. Ha valamiről úgy éreztem, hogy számomra megalázó, akkor elutasítottam. Emiatt sokat vesztettem a pályán, de vállalom a karrieremet – olyan, amilyen –, a saját erőmből építettem, senki nem segített. Az én erőmből ennyire futotta, és erre nagyon büszke vagyok. A baleset után azt hittem, hogy vége a pályafutásomnak, de negyvenhat évesen nem akartam elfogadni, hogy ennyi volt. Embertelen energiákat fektettem abba, hogy vissza tudjak állni a színpadra, és sikerült. Én vagyok az élő példa arra, hogy fel lehet állni a legkilátástalanabb helyzetből is. Az a lényeg, hogy akarjál élni! A példámmal reményt adtam más betegeknek is, és ez már valahol újra a színészet: adni akarsz az embereknek.
Nehéz innen visszaterelni a beszélgetést a színpadhoz, de talán épp ez a megfelelő pillanat a csoda, a csodavárás felvetésére. Ennyi év tapasztalattal a hátad mögött a csodavárást meg tudtad őrizni magadban, akár nézőként, akár színészként?
– Minden előadásra úgy ülök be, hogy várom a csodát. Amikor más színház előadását nézem, akkor teljesen semleges vagyok, nem mint színésznő ülök ott, hanem mint néző, és elvárom, hogy hasson rám az előadás. Úgy szeretek kijönni a színházból, hogy na, ez a két óra megérte, érdemes volt bejönni. Remélem, hogy amikor én játszom, akkor is ezt érzik az emberek. Ehhez a pályához kell a varázslat. Maga az, hogy színész vagy, már az is egy csoda, abnormális állapot, ezt mondta nekünk a tanárunk mindig. Ahhoz, hogy át tudj lényegülni, valaki másnak a bőrébe bele tudj bújni, szükség van arra, hogy egy kicsit őrült legyél, hogy várd a csodát, és hidd el azt, hogy te magad is el tudod varázsolni a közönséget.
Nézni milyen színházat szeretsz?
– Mindent, mindenevő vagyok. A balett az, ami most bejött az életembe, mert az egyik kolléganőm lánya nagyon sok előadásban táncol, és mindig meghív engem. Legutóbb A vágy villamosában láttam, fantasztikus. Most, hogy felújították az Operát, oda próbálok bejutni, nehéz, mert gyorsan elkelnek a jegyek, de ott szeretnék megnézni egy előadást, meg egyáltalán megérezni a felújított színháznak az illatát, a hangulatát. Engem minden műfaj magával tud ragadni. Legutóbb elmentem az Operettszínházba a Nine című musicalre, mert mindenfélét hallottam róla, és gondoltam, megnézem. Frenetikus előadás. Nem egy szokványos színház, de az embernek ezt is el kell fogadnia. Attól, hogy a klasszikus színjátszást szeretem, elfogadom az avantgárdot, elfogadom az alternatív színházat, mert az is egyfajta színház, amit egy réteg igényel. Nem kötelező mindenkinek ugyanazt szeretni. Ez így szép, és így kerek a világ.