Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél, mormoltam önkéntelenül is, amikor a vonatablakból megláttam az első szőlőtáblákat. Bor és irodalom. Szeretem a finom bort és az irodalmat is. Errefelé augusztusban különösen összefüggnek, ekkor rendezik meg a Tokaji Írótábort, ahová éppen robogtam a vonattal.
Szeretem ezt a tájat. A Bodrogközben volt honfoglaló eleink első fejedelmi szállása, innen indultak el kalandozni Európába, s ide is tértek vissza, bár ez kevésbé van benne a köztudatban. Néhány éve nyílt egy szép kiállítás erről Miskolcon a Herman Ottó Múzeumban. De amiért szeretem, az a talán a tokaji bor és gönczi barackpálinka gőzétől felszabadult szellem, amely részben a mai kultúránk alapja is. Erre van Vizsoly, ahol Károlyi Gáspár lefordította és kinyomtatta magyar nyelven a Bibliát. Itt található Széphalom, ahol Kazinczy Ferenc elkezdte megújítani a magyar nyelvet, és itt van Monok, Kossuth Lajos szülőhelye, talán itt sejlettek fel benne azok a gondolatok, a Duna-konföderáció terve és a már török száműzetésben megírt kütahyai alkotmány, amelyek előrevetítették egy lehetséges Európai Unió tervét, bár még nemzetállamok sem léteztek, és Tokajtól néhány kilométerre található Prügy, ahol Móricz Zsigmond tanulta a Kazinczy-féle nyelvet.
Az első írótábort 1972-ben a Hazafias Népfront rendezte meg, 1990 óta a Tokaji Írótábor Egyesület szervezi, minden évben egy-egy téma köré. Az idei, negyvennyolcadik írótábor hívószava Reményik Sándor verse:
„Eredj, ha tudsz…” – Trianon a magyar irodalomban és társművészetekben akkor és ma.
A hivatalos programban kerekasztal-beszélgetések szerepeltek Trianonról, a hozzá vezető útról és a következményeiről, a felelősségről, a 25 éves Parnasszus és az Irodalmi Jelen folyóirat bemutatói, Jankovics Marcell Trianon című virtuális kiállítása… A Miskolci Nemzeti Színház Hunyadi Sándor Fekete szárú cseresznye című darabját adta elő a tokaji Paulay Ede Színházban, esténként pedig a Rákóczi Pince és Udvarházban és a teraszán borkóstolók és koncertek zajlottak.
Abban mindegyik előadó egyetértett, hogy mi vezetett Trianonhoz. A rossz nemzetiségi politika, a belpolitikai helyzet, a választójogi reform elmaradása, Károlyi „mozdulatlansága”, a külső nagyhatalmak célja, hogy szétverjék a Monarchiát…
Az igazi kérdés az: lehet-e beszélni Trianonról? Kell-e beszélni Trianonról?
1948 után nem lehetett Trianonról beszélni, később, aki beszélt, írt róla, irredentának, revizionistának nevezték, a rendszerváltozás után, sőt napjainkban is nyíltan azok lettek egyes körökben. Magammal vittem Tokajba Száraz Miklós György Fájó Trianon című albumát, amely az egyik legjelentősebb könyv Trianonról, tulajdonképpen egy gyűjtemény, hogy megmutassam az embereknek, mert úgy gondolom, minden magyar családban, iskolai és közkönyvtárban ott a helye. Meg esténként vagy hajnalban olvasgatni. Száraz Gyuri így válaszol a kérdésre: Kell! Mert Trianon nemcsak a múltunk, de valahogy a jelenünk és majd a jövőnk is. Ha tárgyilagosan, indulat nélkül, ugyanakkor mindenki a személye szerinti érzékenységgel akar beszélni, vagy akár hallgatni róla, akkor kikerülhetetlen támasz a Fájó Trianon.
Azt mondjuk, Trianon, és lesütjük a szemünket. Vajon miért? …Trianon. Sok embert ma is indulatossá tesz a szó. Vannak, akik felháborodva ejtik ki, dühösen, elkeseredetten. Mások türelmetlenül, bosszúsan. Már megint Trianon! Juhász Gyula 1933-as Trianon című versében az alábbiakat írja: Nem kell beszélni róla sohasem / De mindig gondoljunk reá. Valóban nem kell beszélnünk róla? Mit tudunk egyáltalán Trianonról?
„Elpirulok a magam látszó romantikájától, de leírom, hogy Erdélynek külön lelke van… Mai barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamarosan megvalósulása lehet vad tüzes álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt.” Ady Endre S ha Erdélyt elveszik? című írásában már megjövendölte az apokaliptikus jövőt. Ady lehetett irredenta? 1912-ből származik ez az írás. Meg se élhette azt, hogy szeretett szülővárosa, Zilah Romániához tartozzék.
De vajon tudjuk-e, hogy ki írt Trianon tragédiájáról? Miért nem tanították ezeket a verseket a középiskolákban? Miért nincsenek benne a tankönyvekben? Miért nem tudnak róluk a tanárok? Vajon irredenta volt-e Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Gárdonyi Géza, Babits Mihály, József Attila, Reményik Sándor, Móra Ferenc, Márai Sándor, Cs. Szabó László, nem sorolom tovább. Vajon ők is irredenták voltak, vagy csak fájlalták magyarságukat és a hazájukat? Vajon ki tudta eddig, hogy léteznek olyan művek, mint Kosztolányi Dezső Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben vagy Babits Mihály Csonka Magyarország című verse?
Azt nem tudhatjuk, hogy mi mennyit tudunk Trianonról. Azt sem, hogy a mai Európa mennyit tud róla. Azt sem, hogy vajon a békeszerződés aláírói mennyit tudhattak a Monarchiáról, Magyarországról. Mennyit tudhatott a párizsi nép? Sejtelmem sincs, hogy Száraz Miklós György honnan varázsolta elő azt a kis írást, amelyet Ernest Hemingway Az európai király-üzlet címen írt 1923-ban Párizsban. A huszonkét éves amerikai újságíró az alábbiakat írta: „Románia az egyetlen ország, amelyet Európában senki nem vesz komolyan… Amikor az államférfiak és barátaik 1919-ben a legjobb párizsi szállodákban laktak és a szerződéseken munkálkodtak, melynek az volt a feladata, hogy európaivá tegye a Balkánt, és amely végül is Európát tette balkánivá… a románok megkapták minden iránybeli szomszédjaiknak mindazokat a területeit, amelynek nevét román küldött valaha is kiejtette a száján… Előbb-utóbb hatalmas tömbök fognak leválni Romániából, és messzire sodródni tőle, mint a jégtáblákról, amikor elérik a Golf-áramlatot.” Hemingway visszament a Golf-áramlattal Amerikába, nekünk meg a Balaton lett a tengerünk, és itt maradtunk örökös fájdalmunkkal.
Lehet-e beszélni Trianonról? Kell-e beszélni Trianonról? Kell! Mert Trianon nemcsak a múltunk, de valahogy a jelenünk és majd a jövőnk is.
Azt már évekkel ezelőtt lehetett tudni, hogy 2020 irodalmi „slágertémája” Trianon lesz. Így is történt. Én magam is megírtam januárban a családom Trianon-tragédiáját Élőhús a teknő alatt címmel. Nagyapámék nyolcan voltak testvérek, mindannyian egy Nagyszalonta melletti tanyán születtek Romániában. Nagyapám 1945-ben lovas kocsival egy teknő alatt csempészte át nagyanyámat „mégMagyarországról” „márMagyarországra”. Nem hiszem, hogy dédnagyapám ismerte Reményik versét, de valószínűleg elhangzott a szájából, eredj, ha tudsz. Azt viszont senki nem sejtette januárban, hogy idén lesz még egy halálos, tragikus dolog, ami megkeseríti az emberek életét, a koronavírus, a karantén.
A Tokaji Írótáborban úgy kellett Trianonról beszélnünk, hogy alig voltak Erdélyből, Vajdaságból, Kárpátaljáról, Felvidékről és a nyugati magyarságból. Senki nem vállalta a karantént vagy a tesztet. De azért valahogy mindannyian velünk voltak.
Találtam egy padot a Tisza és a Bodrog összefolyásánál. Szeretem, amikor két folyó találkozik. Rendszerint a kisebb és gyorsabb folyik a nagyobb és lassúbb folyóba. Nehéz észrevenni, ahogy a kicsi sietne tovább, de a nagy rászól, nyugi, mostantól velem folysz tovább! A borospincék helyett én ezt a padot választottam. Esténként ott olvastam, közben néztem a két folyó küzdelmét. Második nap magammal vittem Reményik Sándor Eredj, ha tudsz… versének kinyomtatott példányát. Szégyen, nem szégyen, nem ismertem ezt a verset. Ültem és olvastam. Aztán néztem újra a folyókat.
Eredj, ha tudsz… / Eredj, ha gondolod, / Hogy valahol, bárhol a nagy világon / Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod. / Eredj… / Szállj, mint a fecske, délnek, / Vagy északnak, mint a viharmadár, / Magasából az érhetetlen égnek / Kémleld a pontot, / Hol fészekrakó vágyaid kibontod, / Eredj, ha tudsz.
…
Akarok lenni a halálharang. / Mely temet bár: halló fülekbe cseng / És lázít: visszavenni a mienk! / Akarok lenni gyújtózsinór, / A kanóc része, lángralobbant vér, / Mely titkon kuszik tíz-száz évig / Hamuban, éjben, / Míg a keservek lőporához ér / És akkor…!!!
Még nem tudom: / Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / De addig, varju a száraz jegenyén: / Én itthon maradok.
Elolvastam néhányszor a verset. Nem tudtam, hogy másnap nem a menni-maradni kérdése lesz fontos egy beszélgetésen, hanem két verssor: Akarok lenni gyujtózsinór, / A kanóc része, lángralobbant vér.
Az utolsó napi délelőtti beszélgetés Lezsák Sándor részvételével zajlott. Lezsák arról beszélt, hogy huszonöt évig tanított, de Trianont soha nem tanította, hanem tanulta. Aztán arról, hogy „nem azt kell nézni, hogy mi történik, hanem hogy mi történjünk”. A beszélgetés végén kérdéseket lehetett feltenni, és végre feltehettem azt a kérdést, amire több mint harminc évet vártam.
A nyolcvanas évek közepén Csoóri Sándornak egy New York-i könyvbemutatóján egy amerikai újságíró megkérdezte, hogy miért nincs székely terrorizmus. Van IRA, van ETA, van a kurdoknak a PKK, miért nincs erdélyi terrorizmus? Körülbelül abban az időben, 1986-ban jelent meg a JAK-füzetekben Üdvözlet címmel egy antológia, amelyben Lezsák Sándor fiatal költőnek volt egy verse, ezzel a címmel: Székelyudvarhely–IRA 1:1.
Kimentem a pódiumra, és megkérdeztem, hogy volt annyi bátorsága, hogy megírja ezt a verset egy képzelt székely terrorizmus döntetlenjéről az IRA-val szemben. Egészen meglepő választ kaptam, főleg a verssel kapcsolatban. A Székelyudvarhely–IRA 1:1 egy megyei futballmeccs csapat-összeállításának a leírása és a végeredménye, amit a megyei újságból másolt ki szó szerint. A Székelyudvarhelyben csak magyar focisták játszottak, az IRA pedig valamilyen vállalati csapat lehetett, abban meg csak románok. A bíró román volt, és ahogy a megyei lap fogalmazott, erősen „lejtett a pálya”. Az ötszáz magyar néző ellenére a bíró a nyolcvanegyedik percben lefújta a meccset. Lezsák szerint ez egy dokumentumvers, a futballmeccsben meg azért benne volt Trianon hagyatéka is.
És hogy miért nem volt terrorizmus? Azért, mert a lelkünkben volt terrorizmus. Trianon után olyan irdatlan erő jelent meg, hogy egy túlélési technikát kellett kialakítani és gyakorolni, és gyakoroltuk is. Ahogy Sütő András mondja, a fűszál is lehajlik, mégis megmarad. S a lelkünkben levő indulati „gyúanyag” nem robbant fel, mint más népeknél. Sokszor bennem van, hogy te román, miért fáj neked a magyar katonasír. Erre kellene válaszolnunk, és lehetőleg nem káromkodva, érthető szavakkal, de ez nagyon nehéz. Én azt mondom, hogy ott van bennünk ez a gyúanyag, de ezt más célokra is lehet használni, és kell is. Most olyan időszakot élünk, amikor újra aknamezőn járunk, de minden aknát hatástalanítani kell, és most van erre lehetőségünk.
Ezzel a mondattal nekem véget ért a 48. Tokaji Írótábor. Pontosan harmincnégy évet vártam arra, hogy megtudjam, miért nincs székely terrorizmus, és kiderült, hogy a versben csak egy futballmeccsről volt szó.