Közös sorskérdéseink nyomában

Közös sorskérdéseink nyomában

Bálint Sándor

Tavaly a Forum Könyvkiadó Intézet kiadásában megjelent Bálint Sándornak, a Magyar Szó egykori igazgatójának, fő- és felelős szerkesztőjének, a napilap Kilátó című társadalomtudományi, irodalmi és művészeti melléklete szerkesztőjének A közös sors felelőssége című interjúkötete, amelyben a szerző – öt fejezetbe rendezve – negyven vajdasági, szerbiai, magyarországi, romániai és szlovákiai akadémikust, egyetemi tanárt, irodalomtörténészt, írót, költőt, tárcaírót, műfordítót, nyelvészt, színművészt, színházi rendezőt, szociológust, demográfust, minisztert, miniszterelnököt és köztársasági elnököt szólaltat meg. A majd hatvan írás a napilap hasábjain látott napvilágot 1977 és 1997 között.

Ahogyan arra a bevezetőben utaltam, a könyv jeles személyiségekkel készült szövegeket tartalmaz, „interjúfolyamként” szerveződve. Mint szerkesztőt gyakran foglalkoztat a kérdés, vajon mi viszi rá a szerzőt, az újságírót arra, hogy felkutassa egykori írásait, s hogy ezeket a mai kor olvasói elé tárja. Sándor miben ragadná meg kötetének aktualitását?

– Habent sua fata libelli – szól a latin mondás, vagyis: a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Nyilván az írásoknak is, amelyek a könyvekben szerepelnek, s azoknak is, amelyek könyv formájában soha meg nem jelennek, folyóiratok vagy újságok lapjain porosodnak, s ha nem digitalizálják őket, akkor az idő múltával e lapokkal együtt lassan szétporladnak.

Ami a kérdést illeti, a konkrét írások felkutatása esetemben nem jelentett különösebb gondot, azon egyszerű oknál fogva, mert annak idején, rögtön a megjelenésüket követően, félretettem őket egyrészt az interjúalanyok jelentősége, másrészt az elmondottak, megnyilatkozások súlya, tartalma okán. A fiókokban, dossziékban, irattartókban összegyűjtött szövegek átlapozása, majd újraolvasása közben olyan érzésem volt, mintha egy kor művelődéstörténetének, társadalomtörténetének, politikatörténetének, sorstörténeteinek a részletei elevenednének meg, s mire az interjúkat időrendi sorrendbe raktam, és egy erőteljes válogatást is elvégeztem, úgy gondoltam, ezeknek a szövegeknek sokkal nagyobb a súlyuk annál, semhogy a latin mondás egy másik értelmezése alapján is – a könyveknek, ezzel együtt az írásoknak is megvan a maguk végzete – előbb-utóbb egy papírfeldolgozóban érje utol a végzetük.

Közös sorskérdéseink nyomában
A kötet borítója (könyvterv: Lackó Lénárd, fotóválogatás: Dávid Csilla)

Az időszerűséget az összes szöveg dokumentumjellege is megadhatja, de reményeim szerint a figyelmes olvasó rájön arra, hogy a jugoszláviai magyarságnak, a kor szóhasználatával élve, ennek a nemzetiségnek a kultúrája, irodalma, művészete, politikai gondolkodása többé-kevésbé beépült a korabeli Jugoszlávia többségi nemzeteinek a szellemi életébe. Vagy ahogy az a kötet előszavában megfogalmazódott, az interjúfolyamon keresztül szembeötlővé válnak azok a sajátos értékek is, amelyek egyértelművé teszik, hogy a jugoszláviai magyar kisebbségi tudományos gondolkodás, irodalom, művészet és kultúra, adottságaihoz és lehetőségeihez mérten, sajátos értékekkel képes gyarapítani mind az egyetemes magyar tudományos szemléletet, irodalmat, művészetet és kultúrát, mind annak a társadalmi közösségnek a tudományos, irodalmi, művészeti életét és kultúráját, amelyhez a történelmi szituáció révén tartozik.

Röviden szólva az aktualitásról azt érdemes elmondani, hogy az interjúalanyok olyan eredményekről, értékekről, gondokról, problémákról beszélnek, amelyeknek azon túl, hogy rendkívül tanulságosak, komoly üzenetértékük is van.

Ha a kötet szerkezetéből indulunk ki, szembetűnik, hogy első fejezete, a nyitánya, a Bori Imrével és Szeli Istvánnal készült hat-hat interjút tartalmazza. Miért tartotta fontosnak ily módon kiemelni őket? – Ha persze a „kiemelés” szó elfogadható ebben a kontextusban…

– Két akadémikus irodalomtörténészünk a hatvanas évektől aktív korszakuk végéig egyetemi tanárként és tudományos kutatóként generációkat nevelt az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén. Nyilatkozataikból kitetszik, hogy a tanári és a kutatói munka mellett volt véleményük a jugoszláviai magyarság közéletének a sorsfordító kérdéseiről is. Nem csupán az én álláspontom, hogy e két egyetemi tanár, irodalomtörténész a maga idejében, alkotótevékenysége csúcsán, nagyon sok tekintetben megkerülhetetlen személyiség volt.

Nem mehetünk el szó nélkül íróink, költőink, tárcaíróink, műfordítóink műhelyében tett „látogatásai” mellett sem. A jugoszláviai magyar kultúra ezen ismert alkotói, művészei felé hogyan fordult a figyelme?

– A Magyar Szó kultúrrovatának újságírójaként, helyettes szerkesztőjeként, majd a Kilátó szerkesztőjeként eltöltött tíz év alatt szinte mindegyik írónkkal, költőnkkel, képzőművészünkkel, nyelvészünkkel, szociológusunkkal, politológusunkkal és reáltudósunkkal munkatársi kapcsolatba kerültem. Gyümölcsöző együttműködést sikerült kiépítenem számos hazai, magyarországi, romániai, csehszlovákiai és Nyugaton élő alkotóval.

Ha már munkatársi kapcsolatot, együttműködést említ, nem kerülhetik el a figyelmünket a színházi szakemberekkel folytatott beszélgetései sem, amelyekben – mint utal is előző válaszában – „átlépi” az akkori Jugoszlávia „határait”: az egész Kárpát-medence oktatási-tudományos-politikai-gazdasági közege, kor- és kórképe, az ebben a komplex közegben élő értelmiségiek, politikusok helyzete-álláspontja is élesen körvonalazódik. Milyen tanulságokat vont le e beszélgetésekből, és hogyan építette ezeket bele a vajdasági értelmiségiekkel készült interjúiba?

– Úgy érzem, nem nagyon kellett megerőltetnem magam ezeknek a neves személyiségeknek a kötetbe sorolásával. Annál kevésbé, mivel ezek a kiváló rendezők, színművészek, társadalomtudósok a vajdasági közönség előtt is bemutatkoztak. Ugyanakkor bizonyos társadalomtudományos témák, illetve az élethelyzetek hasonlósága, párhuzamossága olyan következtetések levonására is alkalmat adott, hogy a kisebbségi sorban élő magyarokat azonos sorskérdések sújtják, bárhova is szakította őket a történelem. Az adott szituációban mindegyik leszakított nemzetrész képviselői tudatában voltak, hogy másra nem támaszkodhatnak, mint a saját fogyatkozó népességükre. A kisebbségi sorban élő, alkotó értelmiségi, tudós, irodalmár és művész számára elevenbe vágó kérdés volt és maradt annak a nemzetrésznek a sorsa, amelyhez élete végéig maga is tartozott és tartozik.

Mondanom sem kell, hogy a Harag Györggyel való találkozás vagy a Kozák Andrással folytatott röpke beszélgetés valósággal élményszámba ment, de semmivel sem volt kisebb jelentőségű a magyarországi és a hazai tudósokkal, irodalmárokkal, művészekkel való remek együttműködés.

Úgy fogalmaz, hogy írásai „szerepe” gyakran a figyelemfelkeltés; törekszik „a szűkebb vagy a tágabb közvélemény” figyelmét felhívni a 90-es évek vérzivataros időszakaiban tengődő vajdasági magyarokat ért nyomásgyakorlásokra. Hogyan tapasztalja: akkoriban elérte ezt a célját? S ezen írások fényében ma hogyan ragadható meg „közös sorsunk” alakulása?

– Az írások, illetve interjúk, beszélgetések figyelemfelkeltő szerepe azokban az időkben életbevágóan fontos volt. Gondoljunk csak bele, a kilencvenes évek a délszláv háborúk és az albán kérdés kiéleződésének, majd a maradék Jugoszlávia bombázásának az ideje volt. Ezek az események olyan helyzetet produkáltak, amelyben a civilizált világ fegyverrel volt kénytelen beavatkozni az egyetemes civilizációs értékek további semmibevételének a megakadályozása érdekében.

Ebben a helyzetben a vajdasági, a baranyai és a szlavóniai magyarság önhibáján kívül a puszta megmaradás határára sodródott. Ekkor már a Magyar Szó főszerkesztője voltam, és nemzetközi diplomáciai kapcsolatok kiépítése révén, hathatós anyaországi odafigyelés és támogatás eredményeként, még az ENSZ Biztonsági Tanácsa is foglalkozott a napilap helyzetével, ugyanis a lap megjelenését az alapító a háborús expanziós politika közepette teljesen ellehetetlenítette.

Ha feltesszük a kérdést, hogy mi értelme volt, akkor csak annyit mondhatok, hogy amikor koppant a csákány, nem hullott le a nevedről, nevünkről az ékezet – hogy Márai Sándort parafrazeáljam.

El lehetett volna futni, cserben hagyni a szerkesztőséget, a barátokat, az ismerősöket, az olvasókat, de a magam részéről ezt árulásként éltem volna meg. Isten azért teremtett erre a helyre, hogy itt legyünk otthon benne, mondhatnám szabadon Tamási Áronnal. Akkor úgy éreztem, azt kell tennem, amit tettem, hogy ez az otthon, mindannyiunk otthona, valahogy megmaradjon. S ma sincs más feladatunk, mint tenni a dolgunkat, mert az egyszerű kétkezi munkás, az író, a költő, a művész, a tudós a saját munkájának a felelősségteljes elvégzése révén járul hozzá ahhoz, hogy a „közös sorsunk” valóban közös maradjon, s ami van, ne hulljon szét darabokra, hogy egy újabb költőnk, József Attila gondolatát idézzem.

Maradva annál a ténynél, hogy egy igen kilátástalan, tragikus miliőben volt a Magyar Szó igazgatója, fő- és felelős szerkesztője, s annál a ténynél is, hogy a kötetbe került írások körülbelül egyharmada a 90-es éveket öleli fel – arra lennék kíváncsi, hogyan tudta, tudták átvészelni ezt a korszakot? Mi tartotta Önben a reményt?

– A reményt az igaz ügy szolgálata adta, amiben nagyon sok minden benne volt. El kellett viselni a halálos fenyegetéseket, az üldöztetést, a kiéheztetést, a megaláztatást… Azt hiszem, azok, akik a fenyegetések mögött álltak, nem számítottak arra, hogy a Magyar Szó a semmiből is megjelenik hetente kétszer, s hogy a szerkesztőség vállalta egész nemzetrészünk, a vajdasági magyarság sorsán való osztozást. Ma is úgy gondolom, megérte!

Békésebb vizekre evezve, visszatérve a jelenhez: miként fogadta a hírt, hogy könyve a tudományos és értekező prózai művek, szakkönyvek, felsőoktatási kiadványok kategóriájában a legszebben gondozott kiadvány díját nyerte el idén januárban a magyar kultúra napjának délvidéki központi ünnepségén? Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a könyv fotóanyagát Dávid Csilla válogatta.

A könyv díjazása nagyon megörvendeztetett, de annak tudatában, hogy a szerkesztővel milyen kiválóan együtt lehetett működni, s hogy mekkora felelősséggel gondozta a kéziratot, hogyan formálta meg ezt a könyvet, mondhatnám azt is, hogy az elismerés nem meglepő. Mégis örülök, hogy a könyvnek van utóélete, mert ez is azt jelzi, hogy a csapat – beleértve természetesen a műszaki szerkesztőt és a fotóanyag válogatóját is –, amely ezt a kiadványt létrehozta, jó munkát végzett.

Ha jól tudom, készül egy újabb kötete is. Mit árulhat el ezzel kapcsolatban? Kötődni fog az előzőhöz?

Következő könyvem, reményeim szerint, Gyerek híján nincs iskola címmel fog megjelenni. Rengeteg adat szerepel benne, amelyet sok tekintetben fel lehet használni. A könyvbe gyűjtött szövegek iskoláztatásunk egy szeletét, az 1977-től 1990-ig terjedő időszakot mutatják be, különös tekintettel a kisebbségi oktatás és nevelés helyzetére. Az az időszakasz ez, amelyben a korábban kiterjedt és sokrétű (kisebbségi) iskolahálózat, az oktatásügy reformja ürügyén, alapjában véve szinte teljességgel szétzilálódott.

Köszönöm a beszélgetést, s bízom az új kötet mielőbbi megjelenésében!