Idén, a budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg Antal Szilárdnak és Szilágyi Máriának az Üzenetek a falakról című fotóalbuma, „képeskönyve”, a Forum Könyvkiadó Intézet kiadásában.
A szerzőpáros nem kis feladatra vállalkozott, ugyanis felkutatták az újvidéki Mária neve római katolikus templom zegzugait, eldugott helyiségeit, de nemcsak e „titkos színhelyeket”, hanem a templom „nyilvános” tereit, a padokat, a szemünk elé táruló falfelületeket is. Az ezeken felbukkanó bekarcolt, bevésett névfeliratokat pedig lajstromozták, lefotózták, és egy sajátos „bűnügyi” nyomozásba fogtak: utánajártak a nevek mögötti személyek kilétének, majd papírra vetették az – igaz, olykor csak feltételezett – élettörténeteket is.
Mari, te építészmérnök vagy, műemlékvédelmi szakdiplomád is van, s jelenleg az Újvidéki Egyetem Műszaki Tudományok Karán tanítasz. Szilárd az újvidéki Művészeti Akadémia tanára, rendez, filmet készít, fotózik. Mindkettőtöknek jelent már meg kötete a Forumnál, most viszont közös könyvvel léptetek az olvasóközönség elé. Mi hozott össze benneteket – az építészt és a fotóművészt –, és honnan származott az ötlet, hogy efféle játékos, félig fiktív nyomozásba kezdjetek?
Szilágyi Mária: – A Forum volt a kapocs, és Szilárd Újvidékről szóló fotómonográfiája, A rejtett város, amelyben főképp a város épített örökségét dokumentálta, s itt találkozott kettőnk nézőpontja. Világossá vált, hogy a fényképei tökéletesen kiegészítenék a kutatásaimat. Eddig főként Bánáttal és a rurális terekkel foglalkoztam, de nem esett nehezemre Újvidék felé fordulni. Az új könyv ötlete sajnos nem az én fejemből pattant ki, Szilárd kíváncsiságát a fotómonográfia egyik fényképe csigázta fel, amelyen egy név szerepel, Molter Pálé, aki a Mária neve római katolikus templom falára véste fel a nevét. Aztán engem is elkezdett érdekelni, hogy ki volt ez a férfi, és aztán sorra jöttek a többiek, akik felvésték a nevüket a templom zegzugaiba.
Antal Szilárd: – Az ötlet tehát már A rejtett város című könyv megjelenése után fogalmazódott meg bennem, de fotóalbumként elég sovány lett volna a téma bemutatása, és örülök, hogy akadt valaki, aki kutatásaival „megnemesítette” a történetet.
Hogyan folyt a munka?
A. Sz. – Hajnali ébredés, a tudat, hogy felhős lesz a nap: indulhat a fotózás! A téma adott volt, több motiváció nem is kellett. És mint egy holdkóros, követtem az érzéseimet a lencsével. Vannak napok, amikor különös motivációt érzek a fényképezéshez, és mivel a téma igen felcsigázott, a többi már egyszerű volt.
Sz. M. – A nevek fényképezése, vagyis dokumentálása után jött a nyomozás második fázisa, amely már nem a helyszínen, hanem levéltárakban és könyvtárakban történt. Kezdetben Újvidék két, századfordulós (a 19. és a 20. század fordulóján megjelent) névjegyzéke alapján indultam el. Ekkor már a kilencven összeírt név csaknem felét sikerült beazonosítani. Megtudtam, hogy akkortájt hol lakott az adott illető, mivel foglalkozott, ki tartozott a családjához. Voltak olyan esetek is, amikor nem állt módomban megtalálni a keresztnevet. Ekkor az azonos vezetéknevű családokra fókuszáltam, és találgattam, milyen rokoni kapcsolatban voltak-lehettek a nevét felvéső egyénnel. A Dušan Popov szerkesztette Újvidék enciklopédiája, a korabeli újságcikkek és hirdetések, valamint az iskolai értesítők is nagy segítségemre voltak a nyomozáskor.
Ha jobban belegondolunk, a felkutatott, kinyomozott magánmitológiák pont a templomfalakon belül metszik egymást, egy meglehetősen egyedi fikcióhelyzetet alakítva ki. Volt-e azonban más szándékotok a munkával? Milyen történelmi szituációkat kívántatok – fotó és szöveg együttesével – játékba hozni? Röviden: Mi volt a célotok a kötettel?
Sz. M. – A kötettel társadalmi körképet szerettünk volna nyújtani Újvidékről, a 19. század végétől egészen a második világháborúig. Rövid áttekintést szándékoztunk adni a város katolikus lakosságáról, vagyis arról, kik voltak azok, akik késztetést éreztek arra, hogy nyomot hagyjanak maguk után, és ezek a személyek hol helyezkedtek el az akkori társadalmi ranglétrán. E kép persze nem reális, inkább a valóság egy szegletének a kiragadása, játék az egykor létező vagy feltételezhetően létezett emberekkel, sorsukkal – ahogy mondtad is: egy egyedi fikcióhelyzet.
A. Sz. – Számomra ez egy romantikus időutazás volt, amellyel szerettem volna visszahozni azokat az időket, amelyek mai szemmel nézve szebbnek tűnnek. Az identifikáció dimenziója is működött, mert ha ezt a gondolatot magunkra vetítjük, akkor egy mély belső szomorúságot, ugyanakkor valamiféle melankolikus szépséget is előidéz, kivált. Kicsit talán mi is azokra a téglákra vagyunk vésve, és azt reméljük, hogy a jövőben valaki ránk talál, és elidőzik sorsunkon. A feliratok a halhatatlanság külső, felületes és kétségbeesett megnyilvánulását jelentik az eltűnéssel szemben.
Elsősorban most Marit kérdezném: Mint utaltam rá, neked műemlékvédelmi szakdiplomád van. Elsőre számomra kicsit furának tűnt, hogy műemlékvédőként „rongálásokat” örökítesz-örökítetek meg. Mivel oldanád-oldanátok fel ezt az ellentmondást? Lehet-e a falfirka, a szignózás pusztán kommunikációs formaként „mentelmi körülmény”?
Sz. M. – Első pillantásra valóban ellentmondásnak tűnhet a „rongálások” elemzése, de minden csak nézőpont kérdése. Mindez attól függ, hogy milyen fényben látjuk a falfirkákat. Oda nem illő elem-e a falfirka, vagy egy újabb kor hozadéka, ami idővel az épület szerves részévé válik, és ugyanolyan értékkel bír, mint az eredeti objektum? Kezelhetjük-e értékként a falfeliratokat, és ezt kinek áll jogában eldönteni? Talán Alois Riegl teoretikus századfordulós elmélete választ adhat, aki szerint a műemlékeknek van múltbéli értékük, amely a régiségértékből, a történeti értékből és az emlékezetértékből tevődik össze; valamint jelenbeli értékük, amelyet a használati és a művészeti érték jelöl. A feliratok az emlékezetértékhez tartoznak, dokumentumértékük van, az épület szerves részét képezik, ezek is olyan, a történelem során rárakódott változások, amelyeket ugyan felületi hibának is tekinthetünk, de az épület történetéhez tartoznak, és nincs jogunk ezeket eltüntetni. A falfirkák eltörlésével eltöröljük az épület lelkét, azt a társadalmi hátteret, amely lényegbevágó része volt az adott objektum életének.
A. Sz. – A falfirka számomra nem rongálás, ellenkezőleg, talán a műemlék egyik legszebb eleme, amely mentes minden ipari és sorozatgyártási tényezőtől. Maga az élő ember van a falakon, és ez a legszebb műalkotás – a rendszer hibája.
Az Ünnepi Könyvhét alkalmával megszervezett, a könyvvel kapcsolatos beszélgetéseken arra is utaltatok, hogy obszcén feliratokat is találtatok, de ezek közlésétől – érthető okok miatt – eltekintettetek. Az viszont nem titok, hogy nemcsak ismeretlen személyeknek jártatok utána, hanem arra is fény derült, hogy az akkori Újvidék életében fontos emberek, hovatovább: a templom építői is „bűnbe estek”, s írószert, vésőt ragadtak. Sziklaszilárd bizonyítékokkal is előálltatok…
A. Sz. – Hát igen…
Sz. M. – Voltak olyan feliratok, amelyekről bebizonyosodott, hogy mögöttük olyan személyek rejtőznek, akik – mint említetted – jelentős szerepet töltöttek be a város történetében, vagy a kor köztiszteletben álló személyei voltak. A gyanúsítottak között van a templom építőmestere, Lehrer Károly; aztán a két háború közötti apátplébános, Fáth Ferenc is. „Bűntettet” követett el a századfordulón szolgáló harangozó fia is, sőt, feltehetően egy városi rendőr is, valamint nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a templom melletti gyógyszertár gyógyszerésze is. De most hadd ne áruljak el részleteket, a könyvben róluk is részletesen írunk, ám kiderül sok minden más is.
Gondolkodtok-e esetleg hasonló kutatásban? Lesz-e folytatás?
Sz. M. – Az első nekifutás alkalmával nemcsak a római katolikus templomra szerettünk volna fókuszálni, hanem Újvidék századfordulós épületeire. Ezek fényképezése nagyrészt meg is történt. Amikor azonban összeírtuk a templom falán felbukkanó neveket, rájöttünk arra, hogy ez már önmagában elegendő lehet egy kötetre. Szóval, anyagunk van, a módszertant is begyakoroltuk, így már csak újra bele kell kezdeni a nyomozásba. Jómagam a zsinagóga felé kacsingatok…
A. Sz. – Egy szakrális épület nem egyedüli hely, amelyen efféle jelek előfordulhatnak. Ott van még egy-egy laktanya, őrhely stb. – vagyis olyan „tiltott színhelyek”, ahol még édesebb neveket bevésni, leírni. A szakrális épületek ily módon való megközelítése, bemutatása azonban mindenképp külön csemege. Amennyiben erre lesz anyagi lehetőségünk, szeretnénk tovább foglalkozni a témával.
