2018 végén a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában megjelent Silling István és Silling Léda Nyugat-bácskai Szűzanya-emlékek című tanulmánykötete. A szerzőpáros Nyugat-Bácska, azaz szülőföldjük szabadtéri Szűzanya-emlékeit kutatta fel, tanulmányozta, írta le a tudós megfigyelők alaposságával.
Mindkettőtöknek jelent már meg könyve a kiadónál, de adódik rögtön a kérdés: miért döntött apa és lánya a közös kiadás mellett? A tudományos rálátásotok tekintetében egyébként milyen közös pont vagy pontok tapinthatók ki köztetek, ha most csak a jelen kutatásotok tárgyát tartjuk szem előtt?
S. I. – Mindketten néprajzkutatók vagyunk. Jómagam folkloristaként a vajdasági archaikus népi imádságok nyelvi aspektusainak vizsgálatából doktoráltam, Léda a vajdasági vásárok világáról, történetéről, mai megjelenési formáiról írta disszertációját. Már első pillantásra úgy tűnik, hogy én állok közelebb e könyv témájához, a szabadtéri szakrális emlékek kutatásához. A családi együttélés azonban megszüli a hasonló érdeklődést, sok esetben az együtt gondolkodást is. Azt hiszem, ez természetes jelenség. S én magam is így látom jónak. Örülök, hogy gyermekemnek éppolyan fontos egy-egy népi szakrális emlék léte és megmaradása, mint nekem. De még fontosabb is! Ugyanis ő a Szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet néprajzkutatója, vagyis hivatalból is kutatnia s óvnia kell ezeket az értékeket. Szerencsés találkozás ez, de nem véletlen, és nagyon jó, hogy így van. A jelen könyvet is – többéves közös gondolkodás és kutatás után – ez az együttállás hozta létre.
Hogyan terelődött a figyelmetek a Mária-emlékekre, a szabadtéri szakrális alkotások ezen megnyilvánulási formáira?
S. I. – Egy-egy meglévő vagy hajdani emléknek története van. Ahhoz, hogy beszámoljunk létezéséről, tudnunk kell létrejöttének történetét, a létrehozás szándékát, a megmaradás zálogát, lehetőségét. A török idők után a vidékünkön alig maradt keresztény emlék. Talán a Bács melletti erdőben álló Remete Szent Antal-kápolna az egyetlen, amely – a legenda szerint – a török idő alatt jött létre. Persze az aracsi Pusztatemplom romjai akkor már rég megvoltak. De Nyugat-Bácskában csak a szondi templom Szent Lőrinc titulusa, valamint a monostorszegi Péter és Pál apostolok-templom titulusa őrizte meg hajdani védszentjének hírét. A felszabadított országrészek az osztrák császár felségterületévé lettek, Bécsből irányították betelepítésüket, s az ide érkező népességnek az udvarhoz való vallási lojalitása is evidens volt. A Habsburg-uralkodóház védőszentje a Mariahilfe, azaz a Segítő Szűz Mária. Tiszteletét illett követni, mondhatnám: másolni a vidéki nemességnek meg a hívőknek is. És ez az időszak hosszú ideig tartott, tehát volt alkalom, lehetőség Mária-emlékművek emelésére. Különben ugyanez szülte az uralkodóház társvédőszentje, Nepomuki Szent János kultuszát is, akinek a szobra szintúgy sokfelé megtalálható szűkebb hazánkban. Tehát a Szűzanya-tisztelet különböző megnyilvánulási formái templomokat, temető- és kálváriakápolnákat, szobrokat hozott létre főleg a 19. században – például Nagyboldogasszony, Kisboldogasszony, Segítő Szűz Mária, Szeplőtelen Fogantatás, Fájdalmas Anya, Hétfájdalmú Szűz Mária, Lourdes-i Szűz Mária, Mária Szíve titulusúakat. Ezek közül még több is megvan, hiszen ahol a létrehozó lakosság nem cserélődött ki teljes egészében, ott mindig akadtak jóérzésű és lelkiekben buzgó letéteményesei a megóvásnak. És ez a folyamat máig él: újabbak is születnek napjainkban. Kultuszuk élő, népes zarándoklatainkban mi is részt veszünk. Ezt kutatni, feltárni, dokumentálni lett a vállalt feladatunk.
Természetesen nemcsak a Nyugat-Bácska szabadtéri emlékeivel foglalkoztok a könyvben, kitekintetek az egész Vajdaságra is, ám a hangsúly mégis a szülőföldeteken marad. Értelmezhető ez egyfajta lokálpatriotizmusként? Hogyan élitek meg ezt a tájat?
S. I. – Mindketten valljuk, hogy a mi szülőföldünk a Bácska, azon belül is a nyugat-bácskai rész, ami ugyan nem túlságosan látható módon válik önálló tájegységgé, de vannak sajátos elemei. Persze nem választható el teljesen akár az egész Vajdaságra vagy az egész Dél-Alföldre jellemző vallási kultúrától. Az itt hajdan és ma élő többnyelvű, többnemzetiségű, felekezetileg is heterogén népesség azonban másként alakítja magát az itt felnövekvő, ide született embert. Talán valami helyi genius loci jelenik meg bennünk. Ezt nem lehet nem észlelni, s nem lehet nem szeretni.
S. L. – Az biztos, hogy Kupuszina a szeretett szülőfalu, s a falu néprajzi kutatása és bemutatása melletti elkötelezettségünk révén akár lokálpatriótáknak is nevezhetnek bennünket. Mi ezt az attitűdöt ragaszkodva vállaljuk.
S persze nemcsak a szakrális terek „megfogható” elemeit, emlékeit veszitek górcső alá: a kötet elején – mintegy mottóként – felbukkan egy nagyon szép archaikus népi imádság, illetve utaltok a ponyvanyomtatványokon terjedő vallásos szövegekre is, sőt egy-egy motívumot kapcsolattörténeti kontextusba helyeztek. A kutatás efféle „kiterjesztésére” a rendszerszemlélet miatt volt szükség?
S. I. – Igen. A szabadtéri szakrális emlékek létrejöttének lelki indítékai hangsúlyosak. Az állíttatások alapját a vallás megélésének foka, a vallásos ember számára az igaz élet vállalása képezi. Ebbe beletartozik az imádkozás – akár kanonizált, akár apokrif szövegek mondása –, a zarándoklatokon való részvétel, az ünnepek tisztességes megülése, a miselátogatás, az alamizsnálkodás, a böjt megtartása, a közösségi vagy egyéni fogadalmak betartása stb. Mindezekről a jelenségekről – vagyis a népi vallásosság fogalmaihoz kapcsolódókról – szövegek születtek az évszázadok folyamán különböző nyelveken. Több ilyen nyomtatvány forgott közkézen Nyugat-Bácskában is, amelyeket akár itt adtak ki, akár itteni szerzők írták, költötték őket. Mindezek megismerése fontos a kutatás számára, ugyanis ezek hathatósan ébren tartják, támogatják a vallásos lelkületet, és sokszor hitbuzgó cselekedetekre is inspirálják. Ez igenis egy jól kialakult rendszer, amit egységben kell vizsgálni. Ilyen meggyőződésből alakítottuk mi is a kutatás módszertanát.
A Mária-tisztelet a térségben a törökök utáni barokk korban kezd „kifejlődni” – olvashatjuk a könyvetekben. Mivel magyarázható e kultusz virágkora? Jutottatok-e a kutatás, a terepmunka során valami egészen meglepő vagy meghökkentő fejleményre?
S. I. – A Szűzanya-emlékek létrejöttéről már szóltunk. De a terepet járva – bár én róluk, s a hatvannyolc évemmel a hátam mögött azt hittem, hogy mindet ismerem – többször kiderült, hogy bizony vannak még felderítetlen emlékek, például a temetőkben, ahol míves síremlékek váltak köztiszteletben álló szakrális emlékké, vagy pedig az elhagyott német templomok, temetők elburjánzott részei rejtenek még ismeretlen szobrot. A dedikációk szövegei arra mutatnak rá, hogy ebben a régióban a katolikusság három nyelven: németül, magyarul és horvátul-bunyevácul fogalmazta meg akár a Mária-emlékek, akár a kálváriastációk oszlopainak felajánlását. Van olyan településünk, ahol mindhárom nyelv szerepel egy emlékegyüttesen. A monostorszegi kálvárián például a heterogén lakosság közös kultúrájának szép egyetértését példázva.
S. L. – Meghökkentő jelenségre lelni szabadtéren kevesebb az esély, hiszen az itteni állíttatások mindenki számára és mindig jól láthatók. Az utóbbi években kiderült, hogy a templombelsők rejtenek még sok értéket, s igényelnek több kutatást.
Tanár úr, egyszer úgy fogalmaztál a magukra maradt szentjeink szobrainak kapcsán, hogy ezen emlékek elhanyagolása „szellemi környezetszennyezésnek” tekinthető, amelynek oka a lakosságcsere. Nem akarok provokatív lenni, de csak a lakosság átrendeződésével, átszerveződésével magyarázható a jelenség? Vagy mondjuk a hétköznapi ember vallásának, hitének a háttérbe szorulásával is? Mi a tapasztalatotok?
S. I. – A szellemi környezetszennyezés léte és meghatározása mellett továbbra is kiállok az általunk kutatott szabadtéri szakrális kisemlékeket érintően. S vallom, hogy a második világháború utáni vallástalanítási ideológiai folyamat idézte elő, kezdte meg az ilyen rombolást. Akiknek ezek ismeretlen és idegen, tőlük távol álló létesítmények, a velük nem rokonszenvező lakosságrész vallási kultusztárgyai voltak, azokat sokszor deszakralizálták, esetleg el is tüntették. A katolikus szellemiséget célzatosan romboló tevékenységükért nem kellett felelniük, a sértettek pedig féltek szóvá tenni, nehogy retorzió érje őket. Ez korábban nem volt jellemző erre a vidékre. De sajnos virtusból elkövetett szoborrongálások, keresztdöntögetések is előfordultak, s ebben az őshonos lakosság tagjai is részt vettek. A szabadtéri szakrális emlékek a mi itthonlétünk forrásai, fontos és megkerülhetetlen emlékei, hovatartozásunk, identitásunk meghatározói. Helytörténeti szempontból is értékes állomások. Mindezek mai állapota sokszor a mára kialakult „nem törődöm a máséval” felfogás kifejezői. Ilyen tönkretett, megrongált, elhanyagolt emlékeink jelen környezetünket, szellemi jóérzésünket rontják, szennyezik, s a még graffitivel is összefirkált, csonkolt feszületek a kultúrát tisztelőt szinte megbotránkoztatják. Elsődleges állíttatóik mára kihaltak, s ha a családnak még vannak gondos hozzátartozói, avagy ha az emlékeket megmentő közösség eléggé öntudatos, akkor továbbra is épségben fognak állani vagy visszaállani feszületeink, Szentháromság-oszlopaink, szobraink. Fogyatkozó létszámunk is kihat az emlékművek karbantartására, de nem okvetlenül. A hanyagság és a „nem az én dolgom” hozzáállás szép és értékes dolgainkat hagyja pusztulni ma is. De azért olyan példákkal is szolgál akár a nyugat-bácskai, akár más vajdasági vidék, hogy a vallásmegélés különböző pozitív formákban is megnyilvánul. Ebben persze nagy szerepük és bátorító példaértékük van a szaporodó pravoszláv templomoknak, az újraállított ortodox feszületeknek is.
Nem hagyhatjuk szó nélkül azt a körülményt, hogy a könyvben egy híján száz fotó jelent meg a kutatott szobrokról, oszlopokról, síremlékekről, út menti keresztekről, kis kápolnákról, ikonképekről. Mennyire tekinthetők e fényképek a könyv szemszögéből nézve „illusztrációknak”, és mennyiben archiválásnak?
S. I. – A szakrális emlékek állíttatása nem csak a buzgóság és az istenhit vagy szenttisztelet egyetlen mozgatóereje. Egy-egy szobornak, feszületnek vizuális értéke is van, jellemző ikonográfiai megjelenítése, sőt edukatív szerepe. Ezekkel együtt kell szemlélnünk a vallásgyakorlás ilyen megnyilvánulásait. Emellé pedig észre kell vennünk az emlékek talapzatán álló dedikációkat, felajánlásokat, amelyek leginkább az Isten dicsőségére állíttatta… kezdetű szöveggel indítanak, de a legnagyobb méretű betűket az emeltető neve kapja! Itt tehát az elnyert kegyelmi állapotért a maga tettét is igazoltnak látja, s megörökítendőnek tartja. A Te szavaddal élve: archiválja önmaga cselekedetét. A mi dolgunk, a népi vallásosság kutatóié pedig az volt, hogy szülőföldünk szenttiszteletéről hírt adjunk, az egykorvolt vagy a mai állapotot dokumentáljuk. Ezt pedig illusztrációk, fényképek, levéltári dokumentumok nélkül sokkal nehezebb és szárazabb lenne. Maguk az emlékművek még esztétikai minőség hordozói is – lett légyen szó akár művészi alkotásról vagy helyi kőfaragó munkájáról, amelyen még az adott falusi színhasználat is jól tetten érhető –, s ezt csak a fénykép mutathatja be. Ezért lett ilyen gazdagon illusztrált a könyvünk, amit a kiadónak ezúttal is köszönünk.
Vallom: a könyvkiadásban elengedhetetlen, hogy az igényes tartalomhoz megfelelő és esztétikus forma is társuljon – ekkor válik a könyv kerek egésszé. Könyvetek arculatát Blaskó Árpád tervezőgrafikus álmodta meg. Mi a véleményetek a munkájáról?
S. L. – Blaskó Árpád a könyvünk megtervezésénél kellőképpen tiszteletben tartotta elképzelésünket a bemutatásra kerülő illusztrációkat illetően. A tervezéshez igazán ő ért, s mi csak örömmel tudtuk nyugtázni, hogy az ízléses betűgrafika, a szellősség, az áttekinthetőség vagy a könyv formátumának megválasztása, a képeket övező, de belőlük fakadó úgynevezett paszpartu mennyire széppé és különlegessé tudta tenni a kiadványunkat. Köszönet illeti érte.
Mi a tervetek a jövőre nézve? Várhatunk tőletek újabb könyveket, újabb közös megjelenést?
S. L. – Terveink természetesen vannak. Mindkettőnknek megvan a maga úgynevezett szakmai szakterülete, és van kedvenc témakörünk is, sőt nekem még munkahelyi kötelezettségeimből adódó publikálási feladataim is vannak. Közös tervünk is volna, ha lenne rá időnk, hiszen a szülőfalunk és szülőföldünk még mindig több témával kínálja és várja az értő néprajzi feldolgozást. A munka tehát folytatódik.
Köszönöm a beszélgetést, erőt és kitartást kívánok a munka folytatásához!