Sinkovits Péter publicisztikai kaleidoszkópja
2018-ban a budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg Sinkovits Péter költőnek, prózaírónak, publicistának, a Magyar Szó egykori főszerkesztőjének, a lap művelődési rovata vezetőjének és budapesti tudósítójának Verkli című tárcakötete a Forum Könyvkiadó Intézet kiadásában, publicisztikai sorozatának részeként, Beszédes István szerkesztésében. Hatvanhárom tárca-kisesszé, öt mély értelmű „fejezetcím” – elmélkedés, töprengés, nosztalgia…
Péter, kérem, engedje meg, hogy még mielőtt rátérnénk a tárcakötetére, eláruljuk az Olvasóknak az e kötetéhez fűződő különös „viszonyát”, amely a könyvének előkészülete alkalmával került szóba. A munka során ugyanis többször utalt arra, hogy ez lesz a legfontosabb kötete. Miért érezte, érzi így?
– A tárca átmenet a publicisztika és a szépirodalom között, én pedig éppen ezen a határterületen, ebben a műfajban érzem magam a legjobban, a legotthonosabban. Azzal, hogy magamat mindig elsősorban újságírónak tartottam, az irodalom – a nyugdíjas korszakom előtt mindenképpen – inkább amolyan csábító oldalösvénynek számított. S ha már életem hét évtizedéből öt közvetlenül az újságíráshoz kötődött, akkor talán világossá válik, számomra miért a Verkli a legfontosabb és legkedvesebb kötetem. A sajtónál dolgozva a tárcaírás persze ritkán került igazán előtérbe, a nyugalmi, ráhangolódó állapothoz szükséges időteremtés azonban már mégis inkább rajtam múlott. Mindezek miatt tartom becsben minden megírt tárcámat. A válogatásnál viszont szigorú voltam: a megtalált és összegyűjtött tárcáimnak mindössze talán egyharmada szerepel a kötetben.
Ha már a válogatásnál tartunk, Balogh István a könyvről szóló recenziójában öt kis ágú szőlőfürthöz hasonlítja a kötetet, amelynek írásai ragyogó szőlőszemek-igazgyöngyök. Jómagam amolyan publicisztikai kaleidoszkópként tekintek a könyvre, mindenesetre öt fejezetbe (Kősétány, Visszalapozó, Időkristály, Körgyűrű és Randevú a jövővel) rendeződnek tárcái, amelyeknek bevezető írása a Mutamur, befejező szövege pedig a Betongyökér. Hogyan állt össze kötetének anyaga, mi a rendezőelv? Mint említette, korábbról megtalált írások is vannak közöttük, de tegyük hozzá: viszonylag új megjelenésűek is.
– Az idegesítő dilemma akkor oldódott fel, amikor az egyik – réges-rég kőfaragó műhelyként használatos – udvari épületben szinte véletlenül rábukkantunk a pályakezdő időszakban írógépen lekopogtatott munkáimra, poros, madzaggal összekötött dossziékban. Engem 1970-ben a Dolgozók szerkesztősége alkalmazott, s ott – akárcsak bármelyik akkori lapunkban – helye volt a tárcának. A terepjárás meg szinte kínálta a témákat. Eme kéziratok nélkül kissé csonka maradt volna a Verkli, hiszen e tárcanovellák révén előbukkanhatott egy régi korszak: megjelennek azok a személyek, akik valamikor fontosak voltak a számunkra, meg azok is, akik életükben egyetlen alkalommal kerülhettek a tanyavilágból vagy a külvárosi elhagyatottságból egy lap hasábjaira. Ez a nyitánya a további daraboknak, amelyek zömét – már jóval később – Verkli rovatcímmel közölte a Magyar Szó. Így a kötet szerkezete is szinte magától adódott: az első két fejezetben a régi írásaim szerepelnek, a következő kettőben pedig a személyes ismerőseimhez, majd az utazásaimhoz kötődő írások. Az ötödik fejezet amolyan kitekintő, amelyet valóban a Betongyökér című tárca zár le. Ez voltaképpen az utcánkról szól, amelyen áthaladt a történelem. S ezt az utcát olyan személyek népesítették be, akikről gyerekként úgy gondoltuk, velünk maradnak, amíg világ a világ – most azonban már csak arra maradt esély, hogy árnyékként, búcsúzóul még egyszer felsorakozzanak.
Említette, hogy a tárca műfajában érzi legotthonosabban magát. Maradjunk még egy kicsit a tárcánál! Azért is utaltam előző kérdésemben a válogatás-szerkesztés aktusára, mert eddig verseskötetei és regényei jelentek meg. Itt viszont változik a „műfaj”. Az idők változnak, s változunk mi is velük? Vagy egyszerűen szakmai „útitársaként” kezelhetjük a tárcát mint műfajt?
– Esetemben nyilván ez utóbbiról lehet szó, a szakmai útitárs megjelölés pedig kifejezetten találó. Aki ugyanis örök diáknak született, számára az ilyen tárgyú írások készítése egyfajta önképzés. De szeretném hinni, hogy – úgy általában – ezek a művelődéstörténeti jegyzetek, alaposan körbejárt izgalmas, vonzó témák az olvasó számára is ugyanazt jelentik. Avagy az olvasás örömén túl – önképzést. Tegyem hozzá: a kíváncsiság jegyében. Mert anélkül nincs tárca. Meg újságírás se.
A könyv borítóján a következő, Öntől, az egyik tárcából származó idézet olvasható: „Voltaképpen talány, hogyan és mikor kerül az ember kezébe egy-egy könyv. Olykor találomra érkezik, szinte rejtélyes módon, egy cím kelti fel talán a figyelmünket, esetleg életrajzrészlet vagy egy szövegfoszlány; beleolvastunk valahol, elsőre fel se tűnt, s csak később tudatosul, hogy azonnal megrendített, amire persze ma már oly kevés a példa. És akkor nyomozni kezdesz megfeszített emlékezettel.” – Könyvek, olvasás, viszony. De hadd nyomozzak én is! Számomra a Verkli cím egy telitalálat, no de nagyon kíváncsi lennék arra: milyen metaforaelemként kezelhetjük, vagy miféle jelentéshálót fon ez a szó a fogalom és a kötet tárcái közé? Arra már utaltunk, hogy a Verkli „elsőre” egy rovatcímet takar…
– Engedje meg, hogy először néhány szót szóljak a könyvekkel, szerzőkkel való, olykor valóban rejtélyes találkozásaimról. Elöljáróban azonban be kell vallanom, rengeteg esztendőt fecséreltem el azzal a hiábavalósággal, hogy az életszervezésben kifejezetten a módszerességre próbáltam alapozni. Pedig felfigyelhettem volna például arra, hogy miért nem írok komolyabb utánajárást igénylő tanulmányokat, a cédulázással pedig ki lehetne zavarni a világból. Mígnem aztán egy szép napon megnyugodva azt mondtam: aki nem eléggé módszeres, bízzon az intuíciójában. Amely általában legalább annyira célravezető, mint a cédulázás. A könyvek tehát, amelyeket olvasok, szinte maguk keresnek meg engem – csak figyelnem kell a belső rezdülésekre, megmutatkozó jelekre. Ennek persze az a veszélye, hogy az olvasottságomban túlontúl sok a fehér folt, pótolja ezt azonban a meglepetések izgalma. Eddig ismeretlen rokonaim kopogtatnak be így hozzám. Például ez az Álvaro Mutis, akinek – lám – ilyen címmel jelent meg kötete: Maqroll, az Árbocmester nekibuzdulásai és hányattatásai. A fafeldolgozással foglalatoskodó hegyi falucska kisboltját pedig így hívják: A Hómezők Admirálisa. Az ember ilyesmire természetesen felfigyel, s az újságban megjelent alkalmi ismertető nyomán azonnal nyomozni kezd, hogyan lehetne a kötetet mihamarább beszerezni. Aztán végre kézbe veheti, olvasni kezdi, s rádöbben, ez a kolumbiai író úgy ír, ahogyan ő szeretne írni, s olyan élethelyzeti dilemmákkal küszködik, amin ő is töri a fejét. Szemléltetőként idemásolok két, találomra kiválasztott rövid szövegrészt. Az egyik: „Nagyon rossz, ha az ember úgy éli le az élete egy részét, hogy olyan szerepet játszik, ami nem neki való.” A másik: „Az élet gyakran késztet olyan számvetésre, amit nem tanácsos félvállról vennünk. Azért kínálja fel a mérlegkészítés lehetőségét, nehogy túl mélyre merüljünk az álmok és fantázia világában, s képesek legyünk visszatérni abba az otthonos, hétköznapi időbe, ahol valójában zajlik a sorsunk.” Utóbb megtudom, hogy Mutis és Márqez barátok voltak, a dél-amerikai alkotók és kritikusok pedig a két írót általában azonos rangban említik. Talán mondanom sem kell, Mutisszal természetesen foglalkozom a Verkliben is. Valójában külön adomány, hogy az utóbbi időben több ilyen szerzővel is találkoztam, akik tehát (illetve a könyveik) egyszerűen besétáltak hozzám (és a tárcakötetbe). Jaume Cabré katalán író például, aztán az olasz Alessandro Baricco, a francia Patrick Modiano, a norvég Jostein Gaarder. És még néhányan.
Verklit, valóságosat, a prágai Károly hídon láttam. Korábban csak képzőművészeti alkotásokon meg filmen. S hogy a lélek mélyén fekvő szavak rengetegéből miért éppen ez ugrott elő címként? A véletlen sem zárható ki, ha azonban ezen túltesszük magunkat, akkor megfejtésként szinte azonnal kínálkozik egyfajta magyarázat, miszerint ez a mozgó zenegép az emberekhez kíván szólni, közelítően, szépen, érdekesen. Hangulatot teremtve, s a (fontos) dolgokat szükségszerűen ismételgetve. Ahogy megszólal, ablakok nyílnak, de talán a leengedett redőnyök mögött is hallható. Vagy áttételesen így is mondhatnám: a verkli a hangjegyek révén útjára bocsátott közlési szándék. Ugyanakkor a zenemasinából áradó dallamok hallatán az emberek összejönnek, a verkli ily módon a közösségi megszólalás szimbóluma is. Szövevényesebbé válva gazdagodik, tovább alakul.
Személyes hangulatok, életterek, -formák, -történetek, különösen a munka, az újságírás köszönnek tehát vissza a szövegekből, de a gyerekkor emlékei is. Ha három szóban kellene összefoglalnom a kötetet, a változás, a nosztalgia és a töprengés szavak jutnak eszembe. A műfaj ugyan magával hozhatja a lehetőséget, mégis rákérdezek: mennyiben tekinthető e tárcagyűjtemény életrajzi szövegegyüttesnek?
– Szerintem kifejezetten csak annak tekinthető. S vonatkozik ez nem csupán azokra az írásaimra, amelyekben úgymond személyesen is megjelenek. Értendő ez a többire is, hiszen felfedik, merre utaztam életem során, kikkel barátkoztam, milyen könyveket olvastam, mely jelzésekre figyeltem. Mindez személyes választás dolga. Ez a könyv én magam vagyok. A tárca tehát leleplezi a szerzőt. A vers és a novella is leggyakrabban személyes jellegű, a tárca azonban közvetlenebb. Kevésbé rejtőzködő.
Az előző kérdésemben három szót említettem, de egy másikat, a sír főnevet jómagam vezérmotívumként kezelem. Nagyon erős az a mondat, amelyik a Tanuljunk botokudul! című tárcájában olvasható, s amelyet épp az egyik, Ön számára igen fontos személytől, Lénárd Sándortól idéz: „Az emberek sírköveit moha és gyökerek repesztik meg.” Ezt mélyíti el, s mintegy „támasztja alá” a tárcakötet utolsó szövegében, a Betongyökérben található részlet is, amelyik a betont feltörő fagyökérről szól. Mintha az élni akarás, az élet allegóriája nyomná rá a bélyegét a könyvre. Nem etikus olvasati módokat számon kérni az írótól, de bátorkodom megkérdezni: jól látom?
– Bizonyára jól és pontosan látja, annál is inkább, mert ön már menet közben értően gondozta és esetenként véleményezte a szövegeimet – utólag vizsgálódva tehát a tétele szerintem is áll. Írás közben nekem persze ezt nem szükséges látnom-tudnom. Egyébként is: élet és halál megoldhatatlan kérdéseiben a ránk rakódó esztendők a súlypontokon módosíthatnak, de maga a küzdelem marad, az egyik fegyverünk pedig éppen az életigenlés. Ha erről lemondunk, akkor kicsúszik alólunk minden. Az ember fogódzókat keres vallásokban, viselkedési rendszerekben, kommunikációs mintákban, spirituális tanokban, tudományos értekezésekben. A várhatóan titkokkal teli kalandot azonban senki sem kerülheti el. Valóban nem tudom, írásaim ilyen tekintetben mit nyújtanak, s mondandóm mennyire tudatos. Megnyugtató viszont, hogy a szavak olykor maguktól a helyükre huppannak.
Tervez-e újabb kötetet? Mi foglalkoztatja, min dolgozik mostanában?
– Közlésként az Üveggolyó mellékletben hétfőnként megjelenő tárcáim megírása számomra egyelőre tökéletesen elegendő. Halmozódnak viszont mellettem az elolvasásra váró könyvek; egy nyugodt, feltöltődési szakasz tenne tehát a legjobbat. S általában megérzem, ha felsejlik a láthatáron egy lehetséges újabb kötet. De itt még nem tartunk. Magam pedig nem siettetem a dolgokat.
Alakuljon minden elvárásaihoz, terveihez megfelelően! Ehhez és a feltöltődéshez sok erőt és jó egészséget kívánok! Köszönöm a beszélgetést.