“A tánc számomra létszükséglet”

“A tánc számomra létszükséglet”

Fotó: Piti Marcell

Góbi Rita táncművésszel, koreográfussal, táncpedagógussal az önfeledt jelenlétről, az állandó kísérletezésről, arról, mi mindenre tanít meg a tánc

Góbi Ritával állandóan forog a világ, folyamatos mozgásban van, szó szerinti és tágabb értelemben is. Táncol, tréningeket tart, játszik, előad, átad, mozdulatokat, tapasztalatot, mosolyt, izomlázat. Tegnap Veszprémből jelentkezett be, néhány nappal korábban egy táncműhely mozzanatait követhettük nyomon az oldalán, most Szabadkán beszélgetünk, innen egyenesen Kapolcsra visz az útja, mire pedig ezt az interjút olvassák, már megjárta Kanadát, és egy bemutatón is túl van. Az embernek már-már az az érzése támad, hogy a világ nem is vele, hanem körülötte forog. Góbi Rita Újvidéken született, ott kezdett táncolni, de már egészen fiatalon nyakába vette a nagyvilágot, hogy megtalálja önmagát a táncon belül. Önéletrajza azzal a mondattal kezdődik, hogy a táncnyelv egy sajátos részét kutatja.

 

Melyik ez a sajátos rész?

– Az, hogy mi a saját, csakis rajtunk múlik, a saját kísérletezésünkön és a saját énünk elmélyülésén. Ez a saját mindig fejlődik, mindig egy kicsit változik, de ugyanúgy, ahogy a gyökerek is maradnak, a mozdulatok, amelyek már gyerekkoromban kialakultak, vagy amelyeket az első tánctanár meglátott, azok szerintem még most is megvannak. A kutatás pedig soha nem marad abba, mert ha nem is fizikálisan, akkor a gondolataimban, az agyam folyamatosan kutat. Biztos ezért egyre göndörebb és göndörebb a hajam, mert mindig több és több projekten gondolkodom egyszerre.

 

Emlékszel azokra az első mozdulatokra, az első tánclépésekre? Hogyan szerettél bele a táncba?

– A nagy szabadságra és a nagy játékra emlékszem. A táncban az önfeledt jelenlét, nem a megfelelés, hanem csak a puszta létezés öröme ragadott meg, és szerintem ezért is tartottam ki mellette. Abba szerettem bele, hogy itt önmagam lehetek. Annyira megszerettem és annyira magaménak érzem a táncot, hogy olyan számomra, mint az, hogy megcsinálom a reggelit, és tudom, hogy azért kell reggelizni, hogy utána tudjak működni. Nekem ilyen a tánc, létszükséglet, szerves része az életemnek. Annyira belemerültem, és annyira erre szántam az életemet, hogy más nem is létezik.

Az első nagy lépés, amit megtettél a célod felé, az volt, hogy tizennégy évesen Újvidékről Budapestre költöztél, tanulni. A kezdeti évekre hogyan emlékszel vissza?

– Nem akartam elmenni, nagyon nehéz volt, és honvággyal küzdöttem, de a tánc miatt mentem el, azért mentem el, hogy még többet tanuljak, hogy kinyíljon ez a világ. Újvidéken már mindenkitől tanultam, akitől lehetett, és szerettem volna egy nagyobb közösségbe kerülni. Az utam Budapestre vezetett, majd Európa egyre több országában tanulhattam, játszhattam, tehát egy még nagyobb közösségbe kerültem, ugyanis úgy gondolom, hogy az egész világ egy nagy család, egy nagy közösség, amelyben a tánc egy globális nyelv. Mindenhol érthető, és mindenhol lehet csatlakozni a tánc absztrakciójához.

 

Budapest után Bécsben, Amszterdamban, New Yorkban, Tokióban is tanultál. A tánc valóban egy univerzális nyelv, de mindenhol más a kultúra, más mentalitású emberek táncolnak. Miket tudtál a világból magadba szívni, összegyűjteni, és beépíteni a Góbi Rita-táncnyelvbe?

– Vannak különböző kultúrák, de amikor ott vagyunk egy próbateremben vagy a színpadon, amikor kialakul a darab, akkor eggyé formálódunk. Nincs nagy különbség. Ha valaki Japánban vagy Mexikóban él, és tánccal foglalkozik, akkor ugyanaz történik velünk, ugyanazokat éljük meg, ugyanazokon a kísérleteken és folyamatokon megyünk keresztül, csak pici változásokkal, hogy hol van a tengerszint magassága, vagy éppen hogyan fúj a szél, de alapvetően a folyamat ugyanaz. Ez számomra a legizgalmasabb, hogy mindegy, hova születtünk, csak meg kell találni azokat az embereket, akikkel jól együtt lehet működni, és én szerencsére találok is ilyeneket.

Amikor legutóbb találkoztunk Újvidéken, akkor zsűritag voltál az Infant fesztiválon, előtte, 2018-ban pedig te voltál ennek az alternatív és új színházi formákat kereső fesztiválnak a győztese a Reptében című előadásoddal. Akkor azt nyilatkoztad, hogy nagyon sokat dolgoztál ezen a darabon, és valami olyan letisztult dolog született, ami az origója mindannak, ami ezután következik az életedben. Meg tudod fogalmazni, szavakba tudod önteni, hogy mi az, ami ott megszületett?

– Szerintem az erős hit, a sok kísérletnek a letisztítása, bátorság, annak a megtapasztalása, hogy milyen jó adni, olyan dolgot adni az embereknek, ami lehet, hogy még nem volt eddig. Megértettem, hogy a tapasztalat, a színpadi rutin, a munka önmagaddal hogyan tud kivetülni, hogyan tudom a tapasztalatokat átadni, az energiát kezelni, változtatni egy darabon belül, mi az a figyelem, mi az a jelenlét. Szóval rengeteg mindent felfedeztem. Ott elindult egy folyamat, amelynek a célja, hogy táguljon. Most a cél annak a kicsi dolognak a fejlesztése, valamint átvitele más kollégákra, egy nagyobb csapat létrehozására. Olyan, mintha megnagyítanám vagy sokszoroznám azt a dolgot.

Ezzel az előadással már szinte az egész világot betáncoltad, számos díjat nyertél vele, Újvidék után Veszprémben is a legjobb előadásnak választották egy kortárstánc-fesztiválon, és megkaptad a Lábán Rudolf-díjat. Milyen fogadtatásra talál a Reptében a világban?

– Az a tapasztalatom, hogy nincsenek nagy differenciák, főleg azért, mert ez a darab egy olyan tágan értelmezhető absztrakt kifejezésmód, ami nem kötődik sem kultúrához, sem földrajzi részhez. Bárhol játszottam, Koreában, Mexikóban vagy Európán belül akár északon, a Balkánon vagy egész délen, nem voltak különbségek. Az a nagyon szép a dologban, hogy ha ott a színpad, a technika, az emberek, akkor mindegy, hogy hol játszom. Nem kötődöm helyhez, sem időhöz, és az sem befolyásolja a teljesítményemet, hogy kis közönségnek játszom, vagy nagyobb létszámúnak. Annyira áll a lábán a mű, hogy az, hogy milyen falra kerül, és hány ember nézi meg, nem számít.

Azok a dolgok, amelyeket megtaláltál ebben az előadásban vagy a készítése során, hatással vannak az utána következőkre is? Gondolok itt a Vibration, a Freestyle vagy akár a Sziget című produkcióra.

– Igen, ezek egyértelműen a Reptében előadásnak a folytatásai. Kicsit olyan, mintha ez egy sorozat lenne, mint a sorozatfestmények, merthogy nagyon sűrű az alkotás, nem is lehet és nem is célszerű túl gyorsan változtatni. Nekem célom is volt, hogy ez egy ilyen korszak legyen, és érdekel, hogy mit lehet kihozni abból a kicsi dologból, vagy hogyan fog változni az idő múlásával. Persze törekszem arra, hogy ne legyen ismétlés, és hogy én is tovább kutassak, de azt, amit megtaláltam, nem akarom eldobni. Nem mindegy, hogy valamit egyszer-kétszer játszunk, vagy ötvenszer vagy még többször. Minél többször játszunk egy darabot, annál nagyobb felszabadultsággal lehet jelen lenni a színpadon. Minden darabot jó lenne nagyon sokszor előadni, mert ha a próbateremben egyedül csinálom, az nem olyan, mint amikor a nézőnek az energiája is benne van, és hatással van rám. Ez egy közös játék, mint ahogy minden az életben, ha már ketten vagyunk.

 

Az említett előadások a 2006-ban megalakult Góbi Rita Társulat keretében jöttek létre. Kikkel dolgozol, hogyan működik az együttes?

– Egyelőre projekt és projekt, darab és darab követi egymást, mindegyikhez különböző emberek, játszótársak csatlakoznak, de több olyan projekt is van, amit egy ember visz tovább, például a zenész kolléga folyamatosan velem van, a jelmeztervező is állandó, a fénytervezővel mindig együtt fejlesztünk valamit, de állandóan kutatok olyan emberek után, akiket be lehet vonni ezekbe a körökbe. Darabtól függ, hogy ki hova illik. Nagyon jó lenne egy állandó és egy nagyobb rendszerben működni, szeretnék tíz-húsz embert a színpadon. A célt kitűztük, csak valahogy be kell lőni a rakétát, hogy megvalósuljon, hogy megnőjön az a mag, amit elültettünk.

 

Most itt Szabadkán gyerekekkel foglalkozol, és elcsíptem egy mondatot az előadásod végéből, amikor arra biztattad őket, hogy a foglalkozás következő részében majd engedjék szabadjára a gyermeki énjüket, mert játszani fogtok. A gyermekeknek szánt előadásaid esetében te magad is ezt a gyermeki ént engeded szabadjára?

– Igen, volt is egy ilyen célom, korábban elhatároztam magamban, hogy élek itt a földön, és tanulok, sok minden rám ragad, de én meg akarom őrizni azt az állapotot és azt az ént, amikor még a kertben csak kapirgáltam, játszottam vagy felfedeztem, hangyákat, leveleket, bármit. Ez az érdekes, hogy akkor a gyerek felfedez, egy csomó mindent nem ismer, és bennem ez maradt meg a legerősebben, én most is felfedezek, amikor bemegyek a terembe. Azt szeretném, hogy ez a felfedezés, a játék, a szabadság maradjon meg. Sok emlékem van a gyerekkorból, amit nagyon szerettem, felhőtlen boldogság- és biztonságérzetem volt. Ha ezt akkor szerettem, az azt jelenti, hogy most is jó, szóval ezeket tudatosan is beépítettem, és őrzöm magamban. A gyerekelőadásoknál a játékmódban és a jelenlétben mindent le kell bontani, ami színészkedés. Nem eljátszunk valamit, hanem visszautazunk abba az állapotba, újra megéljük, átéljük a szituációkat, így lesz igazán őszinte. A gyerekek akkor tudnak velem együtt lenni, ha azt érzik, hogy én is közéjük tartozom, olyan vagyok, mint ők, és együtt játszunk, együtt fedezzük fel a tánc szabadságát.

A tanításnak intézményes formája is van az életedben, tíz éve a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium tanára vagy. Mi az, amit a tanítványaidnak próbálsz átadni?

– Nagyon sokáig nem mertem sem tanítani, sem gyerekekkel foglalkozni, mert azt éreztem, hogy amíg én nem vagyok kész, addig hogyan, mit taníthatnék… Csak tízéves tapasztalat után mertem vállalni oktatást. Számomra a tánc annyira egyértelmű, és annyira velem van, hogy az első kihívást az jelentette, hogyan is tudom a fiatalokat rávezetni, hogy a tánc nekik is szóljon valamiről. Próbálom felhívni a figyelmüket arra, hogy ha tánccal foglalkozunk, akkor nemcsak táncolunk, hanem önmagunkat építjük, ha a testünkkel foglalkozunk, akkor a lelkünket is ápoljuk. Gyakoroljuk, hogy bátrabbak legyenek, merjenek egyedül kitalálni egy mozdulatot. Szerintem a tánc olyan dolgokra is felhívja a figyelmet, hogy hogyan viselkedjünk a párkapcsolatban, hogyan lehet jól együttműködni egy csapatban, hogy bátrabb legyél az életben, merd elmondani a véleményedet, az ötletedet, mi az, hogy jelenlét, önmagadra való odafigyelés. Fontos a szorgalom, a kitartás és a munkamódszer kidolgozása is, hogy meg tudod-e valósítani az ötletedet, bemész-e egyedül a terembe gyakorolni, hogyan fogod nekem megmutatni, amit létrehoztál, hogyan állsz ki a többiek elé. Rengeteg dologra megtanít a tánc, ami később is sok mindenben segít a fiataloknak. Amit a táncon belül átélnek, azt vissza tudják ültetni a mindennapjaikba. Több mindenre tudnak figyelni, kreatívan kezdik el kezelni a szituációkat.

Az utóbbi időben – gondolom, ezt a pandémia hozta, de javíts ki, ha tévedek – online is tartasz tánctréninget, ahol csak a képernyőn keresztül látod, hogy kikkel dolgozol, bárki bekapcsolódhat. Az online foglalkozás hogyan valósul meg, mennyire éled meg kihívásként?

– Jót tett nekem, hogy lett időm a tréningre, mert folyamatosan a produktum, a darabok elkészítése volt a cél, és erre kevesebb idő jutott. Már éreztem is, hogy valamit kéne újítani, mivel a test is olyan, hogy megszokja a tréninget, és egy idő után már nem fejlődik, szóval folyamatosan fejleszteni kell. A pandémia alatt erre fókusz került, és úgy éreztem, hogy ha én foglalkozom vele, akkor egyből meg is tudom osztani, ki akarom próbálni, hogy milyen hatással van másokra, hátha jó lesz. Úgy gondoltam, hogy ha már én szánok erre időt, akkor ki akarom nyitni az ajtót, hogy mások is velem együtt legyenek ebben az időzónában. Jó érzés ebben a folyamatban is közösségben lenni.

 

A te táncművészetedet a bátor kísérletezés jellemzi, a koreográfiákat a precíz kidolgozás, a minimalizmus, az ismétlődő miniatűr mozgások. Ezeket az online tréningek során is tapasztalhatják a résztvevők, én is kipróbáltam. Elsőre úgy tűnik, hogy alig történik valami, tartunk bizonyos testhelyzeteket, picit behajlítunk, felemelünk, leengedünk… Viszont másnap olyan izmaim is fájtak, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek.

– Igen, szeretem, hogy olyan, mintha nem csinálnék semmit, de pici változtatásokkal és koncentrációval egyszerűen más izomcsoport kezd el működni, sokkal mélyebb izomzat. Belső fejlesztés történik, ami nemcsak a táncosnak, hanem szerintem minden embernek kell, mert nem arra vagyunk teremtve, hogy üljünk, hanem arra, hogy mozogjunk. Én mindig azt érzem, hogy ha megvan a tréning, akkor máshogy kezd el az agyam működni, és nemcsak az agyam, hanem valahogy könnyebb leszek. Olyan, mintha kiadnék ott valamit a levegővételekkel meg az önmagamra való odafigyeléssel, egyszerűen jobban érzem magam. Szeretném, ha azok az emberek is megtalálnák ezt, akik bekapcsolódtak, és ha ez nekik is jó, akkor csináljuk együtt. Ez nekem a tánchoz nagyon kell, mert ha nincs karbantartva az izomzat, akkor a test nem tudja a fizikális, technikailag nehéz dolgokat kivitelezni. Ez az egyik része, a másik pedig az, hogy felszabadít, és jobban indul a napom. Van, amikor nem jut eszembe valami, fáradt vagyok, vagy nincs jókedvem, de ha szánok időt a mozgásra, ezáltal önmagamra, azután egyszer csak elindul a folyamat, ami, mondjuk, előtte nem ment. Így reflektál a fizikális hatás a mentális jelenlétemre.

 

Az idén már jártál Törökországban, Olaszországban, itt Szerbiában, Belgrádban is tartottál tánctréninget, találkoztunk Palicson, készülsz Kanadába, az utóbbi napokban pedig egy új bemutatót is beharagoztál, szeptember közepére, aminek az öregedés, az elmúlás, az egyedüllét a témája. Ezek a dolgok már foglalkoztatnak?

– Valahogy mindig előrébb megyek gondolatban, előrébb látom a dolgokat. Az életet figyelem, tapasztalom, kiterjesztem a szenzoraimat. Látom a körülöttem lévő idősebbeket, hogy min mennek keresztül. A test, ahogy egyre többet van ezen a földön, változik, és ez nekem nagyon érdekes. Ez fontos pontja az életnek, fontos ezt felfogni és elfogadni. Állandóan figyelek, mindig úgy érzem, hogy egy külső kamera vagyok, ha bármilyen szituáció van, azt már jelenetnek látom. Minden egyes dolog, amit meglátok, hatással van rám. Például most nézek kifelé, és látom a fákat, ahogy lengedeznek. Pesten a lányok próbálnak, és pont így indul a darab, hogy hatan lengedeznek. Mindig mondom nekik, hogy úgy dőljenek, mint amikor a szél fújja a fákat vagy a virágokat, és tudom, hogy ők ott próbálnak, nekem mindjárt kezdődik a tanítás, szóval valahogy így minden egy lesz.

 

Úgy tűnik, hogy tele vagy ötletekkel és lehetőségekkel. A lehetőségeket megragadod, megkeresed vagy megteremted?

– Minden együtt. A lehetőségekért lépéseket kell tenni. Vannak olyan lehetőségek, amelyekért nagyon sokat kellett dolgozni, vannak, amelyek könnyebben jönnek, de ma már nem úgy működik, mint a kezdetekkor, hogy csörög a telefon, és hívnak, hanem nagyon sok háttérmunka rejlik abban, hogy ennyi szálon tudjak működni.