Szarvas József színművésszel a színház mai küldetéséről, a hagyomány szerves beágyazódásának szükségességéről beszélgettünk
Szarvas József Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész számára a színház, mindaz, amivel foglalkozik, mély átéléssel vállalt szolgálat. Így van ez, amikor a Nemzeti Színházban játszik, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanít, valamint az általa és családja által alapított őrségi pajtaszínház és a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfáiból létrehozott Tündérkert, a közösségében való létezés is nyilvánvaló és természetes vállalás. Ezt a világot engedi át önmagán, ezt a világot képviseli sajátos jelleggel. Mind-mind színművészeti jelenlétét gazdagítják.
Amikor beszél róluk, egyértelműen kiderül, szimbiózisban él velük. Továbbra is elsősorban színművész, aki a hitelesen megélt mai sorsot és létet képes tisztán megszólaltatni, formába önteni. Ez igen markánsan kifejezésre jutott Palicson a Nyárhangoló Fesztiválon, ahol a színház vitális kérdéseiről folytattak beszélgetést a szakmabeliek.
Ma, amikor az emberi értékek is összekuszálódnak, a semmibe vesznek, amikor azon töprengünk, mennyi az értéke egy-egy fajta szellemi tevékenységnek, valamennyi művészet közül a színház eszméje ön szerint mennyire sebzett?
– A színház eszméje egyáltalán nem sebzett, a színház élni akar, és élni is fog. Maga a szolgálat, amibe az ember a mímességet életre hívta, továbbra is él. Nagy szükség van rá. Úgy gondolom, a kérdés célzata az, hogy a színházat mint kultúrát hordozó és közvetítő műfajt gátlástalanul ideológiákhoz kötötték nemcsak nálunk, hanem az egész világon. A színház a multikultúrát segítve végzi tevékenységét, mondják. Márpedig fölmérhető a multikultúráról, hogy olyan ténylegesen nem létezik. Mert valami vagy multi, vagy kultúra. A kultúra nyelvhez, közösséghez, a történelmünkhöz, hagyományainkhoz, hagyatékainkhoz kötött. Ha ezen értékek mentén teljesíti feladatát, akkor a színház betölti a hivatását.
A hagyomány „szárnyas táncáról” is beszélhetünk a magyar drámaírásban, a magyar színjátszásban. Visszatérés történt egy ősi formanyelvhez, régi értékekből létrejön egy új jelentéstartalom friss alkotói eljárással. Mi erről a véleménye?
– Magyarországon a színház megpróbálja a közönséghez közelebb vinni a színművészet formanyelvén és eszköztárán keresztül az emberi igéinket. Ezen belül kiemelten fontos tevékenységet végez a Nemzeti Színház, élén Vidnyánszky Attila színházigazgató-rendezővel, aki a közösséghez köti a művészet energiáját. Az ország legeldugottabb falvaiba is eljuttatja a különböző korosztályú gyerekekhez Petőfi Sándor, Vörösmarty költészetét, és még sorolhatnám, mi mindent. Ily módon múltunk értékeit is közelebb hozza hozzájuk, hogy ne valami avíttas, kötelező irodalomként jelenjen meg például a Csongor és Tünde vagy Az ember tragédiája. Nem vagyunk olyan messze a gyökereinktől, legfeljebb a szótárunk, a szókészletünk alakult át egy kicsit. Igen, a régi értékekben fellelhető az új, az újban pedig a régi. Ismernünk, ugyanakkor értenünk kell a történelmünket is, mert ha nem így teszünk, akkor újra és újra beleverik az orrunkat, és újrataníttatják velünk. Jobb ezt megelőzni.
Színházi szféránk az ideológiák nagy próbatételét vizsgázza szakadatlanul.
– Tanúi vagyunk annak, amikor a fasizmus, a kommunizmus, a liberalizmus mindent elkövetett annak érdekében, hogy szétzúzza fogalmainkat, hogy meggátolja a nyelv és a beszéd megőrzését és ápolását. A megtörtént dolgok kellő bizonyosságot adnak: ne szólalhassanak meg a régi meséink, ne születhessenek új történetek. Az izmusnak a lényege a kritika, amely azt hirdeti, hogy minden viszonylagos. A kultúra is viszonylagos. Csak a kritikai realizmus nem az. Tehát ha fogalmilag mindent viszonylagossá teszünk, gyökértelenné, felszínessé és egyre erőtlenebbé válik az ember és szellemi állapotának megfelelően a művészet is. Ha fogalmainkat szétzúzzák – példálózok is: nő, férfi, haza, nemzet, gyökér, hagyomány, hagyaték, kultúra –, nincs az a tehetséges író, aki olyan történeteket tudna előhívni, amelyek egy közérthető, nemzeti gondolat mentén születnek meg.
A színház terében hogyan kell megszólalni: tömören, emelkedetten, hitelesen?
– Azt mondom, hitelesen. A színház mindig is mutasson rá az élő és létező drámákra, tragédiákra a költészet nyelvén. Shakespeare nyelvén. A színház dolga mintegy tükröt tartani, hogy nézzünk bele, de nem azért, hogy elriasszon, hanem hogy megmutatkozzon benne a költészet szelleme, lelkülete, otthonossága, a színház megtartó szemlélete. Próbáljunk meg romlás helyett javulni. A kultúra minden ágában valamiféle visszatérésnek kell bekövetkeznie. Nem kell visszamenni a 19. századba, hiszen a 21.-ben élünk. Arra gondolok, hogy a régi értékeinket – ha már kidobták, márpedig kidobták – vissza kell venni. Hogy tovább tudjunk lépni. Hogy hitelesen tudjuk visszaadni a ma világát, a ma művészetét, a mai létformát a jövendőnek.
Egy előadásban egyfajta fölsőbb metafizikai tekintet is benne van: a földi életet úgy próbálja megragadni, hogy mindig jelen legyen a metafizikai dimenzió is. Tart-e attól, hogy túlságosan absztrakttá válik az előadás, elmarad az életesség, az életnek az életessége?
– Az már formai kérdés, hogy egy színház hogyan tudja megválasztani azt a formanyelvet, amelyen megszólítja a közönségét. Ha nem lehet az életességet dekódolni egy előadásban, akkor arra azt szokták mondani, l’art pour l’art. Amikor a művészet öncélúságát valló felfogást valósítják meg a pódiumon. Tegyék! Próbáljanak meg belőle megélni a piacon.
Ha költői színházról beszélek, arra is gondolhatok, maga a költészet szolgál inspirációs forrásul, hogy úgy mondjam, versekből csináljunk színházat. Működne?
– Igen, miért is ne. Gondoljunk a Csongor és Tündére, a nyelvezetére, jelentéstartalmára. Ha leírok, papírra vetek egy gondolatsort, mélyebb gyökerű lesz, messzebbre visz. Ez újfent egy olyan színházi lehetőség, amellyel valamennyi színházi alkotó élni tud. Általa a közönséget is magunkhoz gazdagítjuk, mert korunk hajlamos arra, hogy lebecsülje, leminősítse a nézőt. Mire van igény, és mire nincs? Mindenre van igény. Amit hitelesen képviselünk, szakmailag elfogadható, igényes megfogalmazásban teszünk, az megtalálja a maga közönségét.
Eliot meg a többi nagy angol költő azt vallja, hogy csak verses dráma létezik, a többi mesebeszéd. Shakespeare és Molière is verses drámákban gondolkodott. Kinek a kötete az ön bibliája?
– Nagyon nehéz ezt megmondani. Talán Petőfi, Csehov, Shakespeare. Említhetném Dosztojevszkijt, Tarr Sándor meg Móricz Zsigmond novelláit. Amikor az ember olvasóvá válik, sok irányból bontódik ki a belső ösztön- és fantáziavilága. Hálás tudok lenni azért, amikor rácsodálkozom és belefeledkezem az olvasmányomba, és azt tapasztalom, az író, költő az enyéimmel rokon gondolatokat, érzéseket, meglátásokat fogalmaz meg.
Arra is kíváncsi lennék: melyik az a figura, amelyet a legértékesebbnek, előremutatóbbnak talál?
– Nincs ilyen. Sosem gondolkodtam azon, melyik figurához állok közelebb, vagy melyikkel volt nagyobb, esetleg kisebb sikerem. A legfőbb: a munkámmal való azonosulás. A hiteles, érzelemdús jelenlét működteti a színészt. Jó érzés, amikor a néző azt érzi, hogy a színész alatt a színpad padlójának reccsenése is izgalmas tud lenni. Esetemben akkor működik jól egy alakítás, amikor a megszólalásig hasonlítok a figurára, amit játszom. Egy alkalommal a nővérem megnézett Carlo Goldonitól a Két úr szolgájában, Truffaldino szerepében, és azt mondta: „Néztelek, Jóska. Te nem is játszottál, te ilyen vagy!” Na, ez már valami!
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen hogyan tanít, milyen elképzelésekkel, kiállással?
– Elvállaltam, mert amikor felkértek rá, úgy gondoltam, talán még kedvem is lenne hozzá, talán még át tudok adni valamit a következő generációnak. Egy évet már eltöltöttünk együtt, és elkezdtük érteni egymást. Pedagógiai szándékom pedig nem más, mint amiről az előbb is beszéltem: minél közelebb vinni őket önmagukhoz, belső stabilitásuk szövedékéhez. Mire tanítom őket berendezkedni? Ami színészként megélteti, megtartja őket, az a képesség menti szorgalom, az igényes gondolkodás és a bátorság.
Fotó: Szerda Zsófi
Miért vágyik el a pajtaszínháztól a kőszínházba, és fordítva?
– Semmiféle elvágyódás nincs az életemben, inkább a kettőnek az egymás mellett való éltetése húzódik meg. A mi pajtaszínházunk mint befogadó bukolikus tér az összművészeten keresztül próbálja meg kifejteni közösségerősítő szándékát. Az ember önféltő és közösségmegtartó törvényeit keresi és követi. Van-e ennél jobb igazodás? Összeállt egy olyan közösség a pajtaszínház körül, amely törekvéseinkkel kiegészülve el tudja tartani, szereti, és büszke a színházára. Ugyanezt tudom kívánni minden más színháznak, hiszen eddig a nagy általános szcénáról beszélgettünk. Adja Isten, hogy eredményt tudjanak elérni.
Mi a különbség a színház és a filmművészet műfaja között?
– A színművészet egy magyar színész számára szakmai kihívás, a film pedig kaland, meglepetés, ünnep, sok esetben jövedelemkiegészítés. A film Magyarországon nem a színész szakmája. Talán az ifjú kollégák közül vannak néhányan, akik csak a filmmel foglalkoznak, és ebből is élnek. Nálunk az életmódot, az életformát jelenti a színház, és a kalandot, a szerelmet pedig a film.
Zeami mester világosan megmondja, hogy az előadása jól sikerülhet e három úton vagy azok egyikén járva: „látás, hallás – szív”.
– Tényleg így van. A művészetben az ösztönnek a megfogalmazása, aztán meg a gondolat kiérlelése, az egy különleges kihívás. No meg a felkészültségé, amellyel az ösztön képes elérni az alkotói tudatosság magaslatait. A költészetnek, a létezésünknek, a Tündérkertnek a gyümölcsfa mentésével, a pajtaszínházban a közösséggel való kapcsolattartásnak a hitelt, a tágas hátteret a megéltség, a tartalom és minden irányú, gyökérzetű értékek keresése adja.
