Levélinterjú Jász Attilával, füstjelek Csendes Tollnak
„Még / nem rézbőrön verik a dobot, – / de már / csak a bölény emlékszik erre, / hát feje súlyos, / lerogyni készül, – / még látja: a park-őr / hogy óvná, / de már halál köreit rója / a földbe, / mely utána még marad, – / bölényebb nála…” – küldi a nem is olyan távoli füstjelet Páskándi Géza Az utolsó bölény című verséből. Nemrégiben – Medvéket Ölelő testvérednek (Murányi Sándor Olivér író, kultúraszervező – a szerk.) köszönhetően – találkoztál néhány igazi (bár rezervátumba szorított) bölénnyel, nem mellesleg nemrégiben megjelent Bölénytakaró című versesköteted apropóján. Mit olvastál ki a tekintetükből – látnak még esélyt a maradék, „kinti” kultúrbölény fennmaradására?
– Nem tudtam, hogy Páskándi is indiánozott, bár inkább metaforikusan használja a témát, ahogy Mészöly Miklós is, akitől az én kultúrbölény-verzióm való: „Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig. Megállnak, s megvárják, míg ellepi őket a hó.” A bölények tekintetére pedig nagyon ráéreztél, az volt, ami megfogott, és amiben elvesztem, nem a hatalmas, busa lényük. Az egyikükkel majdnem összeért a homlokunk, és akkora volt a feje, hogy csak az egyik szemébe tudtam belenézni, amiben iszonyatos mélységet, sötétséget, évezredeket láttam. Nem volt pupillája, csak néztem bele a kozmikus, távoli, mégis meleg űrbe. Határtalan bölcsességet olvastam ki belőle, ami a jelenre vonatkozott. Nyugalom, vegyetek példát rólunk itt a bölényrezervátumban, Emberi Lények! Hm. Amire utalsz, rajtunk múlik. Ha mi nem engedjük, ha nekünk fontos, megmaradunk. Ameddig szükséges, ameddig kell, hogy elvégezzük a feladatot. Amíg úgy érezzük, fontos. Ennyi.
Az előző kérdésben utalhattam volna a szintén a közelmúltban napvilágot látott, sokatmondó című Az utolsó indiánkönyv kiadványra, amelynek szintén szerzője, közreműködője vagy, ahogy akár az Új Forrás folyóirat „lebegő” helyzetére is. Amikor a tavalyi évben ismételten veszélybe került a lap fenntartása, főszerkesztőként meglepően nyugodtnak látszottál. Az eddigi, nem kevésbé küzdelmes évek során megszerzett törzsfői bölcsesség teszi, vagy csak jól leplezed a tipibontás/bőrlenyúzás fenyegetése iránti félelmet? Amit egy idősebb harcos, Zűrös Toll neked címzett versében így ír körül: „Mióta a három fehér em / ber megskalpolt körbeépített / em magamat cölöpökkel és / szavakkal…” (Zalán Tibor: Magánrezervátum – Csendes Tollnak a Nyitott rezervátumba)
– Az a vers nem rólam, rólunk szól, hanem ZT-ről, csak nekem lett ajánlva. Kiváltottam belőle a téma kapcsán ezt a vallomást, ahogy az indián ügyek is mostanában meg- és eltalálnak. A PIM-beli indián kiállítás vagy az indián antológia. Nemes munkák voltak a Covid alatt. A lebegés pedig nem rossz helyzet, állapot, ha nem a létezésed a tét, de már évtizedek óta edzésben tartanak a sápadtarcúak, hogy ne kényelmesedjek el, ne kényelmesedjünk el. Nyílegyenes csapásokkal haladunk, amíg lehet, amikor reménytelen lesz a helyzet, nem rohangálunk ész nélkül, gyönyörködve csodáljuk, ahogy teljesen betemet minket a hó…
Vonatkozó versesköteted bölénytakarója a gyermekkortól kezdve a kamaszkoron át a katonaságig ér… A „felnőtt” és „érett” kor Bereményi Géza szerint például már kevésbé érdekes az úgynevezett felvezető szakaszhoz képest, ugyanis az ember útjának felétől számára már szinte csakis a munkáról, az élet reprezentálásáról szól a fáma. Nálad, úgy sejtem, valamiképpen másképp lehet, hiszen a gyermeki indián én még mindig benned van, sőt leginkább ő határozza meg belső és külső ösvényeidet. Ha folytatódik a versciklus valamilyen formában, milyen csapásirányokat, holtpontokat fog érinteni?
– Igen, kicsit benne maradtam a régiben, hogy Bereményit idézzem, és épp a napokban találkoztam vele, és mesélte, hogy írja már az önéletrajzi regénye folytatását. Én viszont közben jöttem rá, hogy a tervezett folytatásokat a vázlatok ellenére nem fogom megírni. Persze, ki tudja, sokszor gondoltam már ilyesmit, Csendes Tollat is eltemettem egy könyv után, és tessék, itt van velem azóta is. Bár a nagy hegyi magányban mindketten szellemi zombik lettünk kicsit. Van olyan irány, amit a költő Jász Attila határoz meg inkább, és vannak tervek, indián versek, amiket Csendes Toll. A gyerekkori indián énem pedig mindent meghatároz, és ahogy öregszem, egyre inkább teret engedek neki, annak a fajta ösztönösségnek. Így kevésbé kell vigyáznom a látszatra, szerencsére.
Hetedik éve költöztél fel a tatai Tóvároskertből a Baj-béli hegyvidékre. Ha nem túl költői a kérdés: mennyi időbe telt, míg megszokta a szemed a tágasabb rálátást a lent folyó történésekre és saját, fentről lefele csörgedező életedre? Azért is pedzegetem a költő(i)séget mint olyat, mert úgy tűnik, egyre letisztultabb módon számolod fel az élet és a művészet közötti határvonalat, a korábban is szemlélődő alkotói artisztikumot mindinkább egyfajta magától értetődő, eltűnő(dő) hajlam szolgálatába állítva…
– A mostani életem, a sorsom lehetővé tette ezt a változást, ami nagyon szükségszerű volt alkatilag. A nyugalomra, a szemlélődésre gondolok, hogy jobban lehessen, huzamosabban a lényegre koncentrálni. Vagyis, hogy megértsek valamit az ittlétem miértjéből. És a folytatásból és az előzményekből. Ez az idealizált állapot egy hegyi tipiben éppen alkalmas erre. Ahogyan az alkotásnak is kedvez. Ami az élet is, és fordítva. Mindig is erre törekedtem, de nem kevés idő kellett, hogy mindezt szépen össze tudjam hangolni a szándékaimmal. A finomságokat is. Bár ez még nyilván tart, folyamatban van.
Árnyék kutyád is hat-hét éve jár a nyomodban (vagy te az övében?). Milyen ösvényeken jártok nap mint nap együtt, illetve hogyan segített anno a saját árnyékoddal való találkozás az említett hegymenet körüli időszakban?
– Azért ő a gyorsabb, csak kiskorában tekergőzött a lábam között, mint egy Árnyék. És mivel kutyangyal, és azért van itt, hogy vigyázzon rám, úgy is van rendjén, hogy én kövessem őt. Napi kétszer megyünk egyet a külső ösvényeken, mostanában hajnalban, hatkor, föl a hegyre az erdőig, ott elvégzem a reggeli gyakorlataimat, megiszom a narancsos-gyömbéres zöld teámat, aztán visszajövünk a kisházba dolgozni, majd este, vacsora után a környező dombokon barangolunk egy levezetőt. Mondhatnám, hogy úgy élünk, éltünk együtt, mint két karthauzi szerzetes, napirendet tekintve mindenképpen, viszont én hozzá is, a madaraimhoz is, meg a növényekhez is szoktam beszélni. Lakik velünk egy fiatal rigófiú is a kertben, egészen közel enged magához, néha ő is odajön a terasz szélére, ahol dolgozom, Árnyék borzasztóan féltékeny rá, na meg a két fekete cicánkra. Árnyék viszont néma (nem ugat), és feltétlen odaadásával sokat segített a kiköltözés, a válás utáni időszakban, ahogy a költészet, a versírás is.
A 2013-as Belső árnyék, valamint a 2019-es Belső angyal köteteid verseit önkéntelenül is szembefordított tükrökként olvashatjuk egymásra. Ami először szembetűnhet, hogy az utóbbiban jóval kevesebb már a szerepjáték; így mintha egyre többet ismerhetnénk meg Jász Attilából. (Miközben például Boldog temető című versciklusodban Amrita Sher-Gil festőnő szólal meg „helyetted”.) Balassa Péter Halálnaplójában már-már törvényszerű párhuzamokat, életbevágó konszonanciákat észlel Andrej Tarkovszkij és önnön sorsvázlata között. Te miképpen ismered ki magad a belső árnyékok, angyalok, azaz (felteszem, Balassához hasonlóan nem pusztán poétikai) pszichopomposzaid között?
– Játék és azonosulás, nem olyan bonyolult dolog ez, de azért nagyon komoly. Az utóbbi kötetben csak Jász Attilát játszom, az előzőben pedig három szerepben is feltűntem (Csontváry, Tarkovszkij, Kaposi Tamás), és annyit lehet megismerni belőlem, amennyit engedek. Amrita helyett beszéltem a műveiről és az életéről, mert úgy éreztem, segítséget kér tőlem, amúgy pedig nagyon izgalmas volt nőnek lenni! Sok mindent megértettem a férfiasságomból, például. És Balassával ellentétben az én sorsképletem nem rokon senkiével, csak a sajátoméval, arra hasonlít leginkább, nem ilyen módon tudok azonosulni a szereplőimmel. Folyton tanulom magam, magam által a világot is. A belső árnyékok és angyalok részei a mindennapi életemnek. Csak nem úgy.
A legújabb Vigilia-számban Dukay Barnabás zeneszerzőnek ajánlottad Holtnyelvi változatok című versfüzéredet. Korántsem szertelen, sőt mind tudatosabb gesztusnak tűnik részedről korábbi szövegeid átírása, átformálása. Tóth Menyhért festő egy idő után, úgynevezett „fehér korszakába” lépve vonta be képeit csillámló fehérségű rétegekkel; nálad inkább árnyalatnyiak a változtatások. Nyilvánvalóan a benső metamorfózisok nyomon követése lehet a cél, miközben akár a saját magad számára is meglepetésszerűvé válhat egy-egy versrészlet új fénytörésbe helyezése. Azon túl, hogy a jövő filológusai vért fognak izzadni egy-egy „eredeti” műved rekonstruálásakor, miben látod e gesztus jelentőségteljességét – a nyomolvasó olvasó (s a nyomot hagyó) számára?
– A Tóth Menyussal való párhuzam teljesen jól lefedi az én szándékaimat is. Ugyanaz a gesztus működteti. (Róla is írtam valamikor, épp ez a változás izgatott az ő állandó képi világában.) Eljött az idő, hogy én is a „fehér korszakomba” lépjek. Csinálok egy szűkített keresztmetszetet a korábbi, számomra fontos versekből, és azokon finomítok. Hogy egy michelangelói hasonlattal éljek, még finomabban próbálom a formálódó kőből, sziklából kibontani a benne lévő szobrot. Az említett vers másik darabja is korábban már létező szöveg volt, eredetileg is Dukaynak ajánlva, amit egy amerikai folyóirat kérésére a fordításhoz újrahangoltam, és ez elindította bennem a változatok keresését. A belső változás számomra nagyon fontos, még ha kívülről csupán árnyalatnyinak tűnik is a különbség. A korábbi verzió depressziós angyala helyett ez az angyal már „csak nem érti” az embert. Nem elfordul tőle, csupán sajnálja (hogy nem veszi észre, nem tudja, milyen fantasztikus dolga van). Ez a fehéresebb színű árnyalat már inkább kedvemre való mostanában. Az „eredeti” művet pedig megtalálják, megtalálhatják a Keresők, mert ha lesz rá lehetőségem, időm, lefestem őket fehér réteggel, és onnan lehet majd tudni, hogy én azt tartom véglegesnek. Addig egyelőre én is az eredetit keresem, amit hallomásból ismerek, és amit csak közvetítek valójában. Menyusnak szerencséje volt, mert a festményei utolsó változata maradt fenn. Nem is lehet másképp. Viszont rengeteg vázlatot, rajzot hagyott maga után, így az én korábbi verseim is tekinthetőek annak. Zenei példát is hozhatnék persze, akár Dukaytól is, ahogy korábbi műveit átírja, áthangszereli. Nálam ez ugyanolyan dolog, mindig is így gondoltam, mindig is rendre átírtam korábbi, számomra fontos verseimet.
A fentebb taglalt Vigilia-beli versek, ahogy említetted is, Dukay Barnabásnak vannak címezve. Hozzá hasonlóan nemrégiben olyan újabb tiszteletbeli munkatársak társultak az Új Forrás szellemi holdudvarához, mint Bari Károly vagy Tolnai Ottó. Megint a bölényekre utalva (s Páskándi füstjeleit figyelve a rézbőrű alkonyban), azt képzelhetjük, hogy itt „még rejtett s felejtett / kincset ásnak, még / állnak a sátrak, / tomahawk lendül, pipa füstöl…”. Jelenleg mi van kézre esőbben a közeledben: békepipa? csatabárd?
– A csatabárdot átalakítottam békepipává, de bármikor visszaalakítható egyébként, jobb, ha többfunkciós. Ahogy egyébként Cseh Tamás békepipája is tomahawk volt! Fújom a füstöt egyelőre türelmesen, és a megbízhatatlan sápadtarcúak érdekcsatározásaiban való részvétel helyett a Nagy Szellemben bízom, és abban, hogy érti és jól veszi füstjeleimet. Még akkor is, ha jól tudjuk, hogy Neki nincs szüksége a műveinkre, azok csupán a mi gyengeségeink, inkább arra van szüksége, hogy tiszteljük Őt és egymást is, mert azzal is Őt tiszteljük (meg).
A levélinterjút készítette, a füstjeleket vette:
Papp Máté (Mahbija) harcostárs