„Bárhogyan is építgetjük az emeleteket, eljuthatunk a felhőkbe vesző szellemi tornyokig, legalul a földszintes háznak és a kétszáz emeletes óriásnak ugyanaz az alapja.”
A 90. Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg Antalovics Péter költő Távoli pólusok című, második verseskötete a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában.
Antalovics Péter 1993-ban született Zomborban, most Újvidéken a bölcsészkaron folytatja tanulmányait, s amellett, hogy költő, újságíró is. Első verseskötete, az Örökszoba öt évvel ezelőtt jelent meg, szintén a Forum kiadásában. Új kötetéről beszélgetettünk a szerzővel.
Ha megszámolom a köteteidben eddig megjelent verseket, eredményül körülbelül nyolcvan verset kapok. Nem egy elhanyagolható, de nem is egy hatalmas szám ez. Lényegében a kapott eredmény érthető is, ha abból indulok ki – kicsit sugallva a „polarizáltságot” –, hogy mennyire vagy ösztönös és mennyire megfontolt költő… És itt kérdezem még meg: mit ad neked maga a nyelv, s mit a(z irodalmi) hagyományok és a korélmény – és végül, de nem véletlenül: mit a biológia és a kémia?
– A nyolcvan körüli szám annyiban becsapós, hogy – főleg a korai időszakot nézve – egy töredéke az összesnek, legalábbis így, „darabszámra”. Sok olyan anyagom van, amelyet rajtam kívül senki sem látott, vagy csak nagyon kevesen, és sok olyan, amelyet publikáltam is, de végül nem került kötetbe. Kéziratok szintjén ez a szelektálási folyamat kulcsfontosságú nekem; másrészt, szeretek az egy lendületből kijött szövegeken később, hidegebb fejjel is elszöszmötölni.
A nyelvet kettős természetűnek érzem. Elsődlegesen a meglévő gondolat formába öntését szolgálja, bár ebben a pillanatban bele is esünk annak a jól ismert és megfejthetetlen kérdésnek a bűvkörébe, vajon mennyire kétirányú ez a jelenség, mennyiben formálja a nyelv, egy-egy szó magát a gondolkodást és akár a létélményt. Ez a legizgalmasabb. Írás közben elkerülhetetlenül megtapasztalja az ember, milyen, amikor egyik pillanatról a másikra a nyelv veszi át az irányítást. Ekkor kell észen lenni, kordában tartani a mondatokat, mert a szavak gyorsan el tudnak térni az eredeti szándéktól. Bár a folyamat közben van, amikor inkább hagyni kell a spontán, szabad, ösztönös születést.
Egy-egy vers megírásakor az ember saját perspektívájából, tapasztalataival és érzelmeivel, egy bizonyos időpillanatból néz körbe, vagyis inkább az élményt gondolom primerebb meghatározónak, bár a passzívan pihenő, leülepedett tudás vélhetően ugyanennyire fontos, csak kevésbé tetten érhető módon. De ha már az élménynél tartunk: képtelenségnek tartom az elszakadást a biológiai determináltságainktól. Bárhogyan is építgetjük az emeleteket, eljuthatunk a felhőkbe vesző szellemi tornyokig, legalul a földszintes háznak és a kétszáz emeletes óriásnak ugyanaz az alapja. Az embert alapvetően természeti lényként látom, amely képes vagy képtelen uralkodni ezen a meghatározottságon. Korántsem biztos, hogy meg kell haladnunk ezeket a beidegződéseket, ettől vagyunk egészek. Akkor kerülünk egyensúlyba, ha a lelki, szellemi, erkölcsi dimenziók mellett odafigyelünk az anyagban létező részünkre is.
Hogyan zajlik esetedben egy szöveg megalkotása, és mikortól kezdesz akár kötetben gondolkodni? Első kérdésemnél már utaltál arra, hogyan viszonyulsz a szövegeidhez. Örülnék, ha ezt bővebben is kifejtenéd! Mennyire „önállóak” ezek a szövegek, és mennyiben gondolkodsz esetükben „kötetbe szervezett” elemekben?
– Szinte mindig a már említett módon írok, egy lendületből születik meg a kezdeti változat, amely nagy ritkán azonos vagy közel azonos a végső formával. Legtöbbször később is előveszem a verset, mert érzem, hogy lehetne rajta faragni, vagy csak egyszerűen szeretek belemenni vele az aprólékos munkába, bár ilyenkor nehéz vigyázni, hogy megmaradjon az eredeti szándék (és a kérdés: pusztán szövegként nézve fontos-e, hogy megmaradjon?). Időnként képes vagyok egy-egy szón, összetételen, szórenden stb. akár napokig kattogni. Nem tudom, mennyire kényszeres vagy mennyire természetes dolog ez bennem. De az érem másik oldala, hogy időnként hetekig vagy egy-két hónapig eszembe sem jut ez az „egész”, hogy én verseket írok, sőt, egyszer bő fél évig egyetlen sort sem írtam le, mert nem jött, nem volt mit. Nem szeretek mechanikusan írni, csak azért, hogy írjak.
Kötet szintjén még sosem gondolkoztam tervezett koncepcióban, sosem volt több pillanatnyi célom, mint a bizonyos szöveg. Épp ezért nehéz feladat, amikor végül mégis össze kell állítani ennek az összességnek a velejét. Ahogy már említettem, az első fázis a szelektálás, majd pedig bizonyos saját tartalmi megfontolások alapján rendezem el a verseket. Mindkét kötetemben egyfajta hármasság, az emberi élet alapvető hármassága irányított, mert ezek a dimenziók érdekelnek. Nevezzük a szellem-test-lélek, vagy más szavakkal a társadalmi-közösségi, az intimitási-szerelmi és a saját belső egzisztenciális irányultságnak. Természetesen nem egymástól szikével szétmetszhető kategóriák.
És ha már ezeknél a „dimenzióknál” tartunk, érdemes talán kitérnünk arra, hogy komoly vitáink voltak e kötet előkészítése során annak kapcsán, hogy nem emelkedsz-e túl magas szférákba, a gondolatiság – hogy úgy mondjam: eléggé elvont – horizontjaiba. Bár én akkor az „olvasók védelmében” emeltem szót, te azonban kötötted az ebet a karóhoz. Milyenek ebből a szempontból a kötettel kapcsolatos visszajelzések? Egyszerűen: foglalkoztatnak-e? Többen értelmezték például lényegesen eltérő módon a kötetnyitó versedet, az (ösztön) címűt.
– Nyilvánvalóan foglalkoztatnak ezek a visszajelzések, és utólag látom, hogy sok dologban, részletkérdésben nagy igazságod volt. Több helyütt valóban a magamban beszélés veszélyébe sodródom, de egyrészt nem hiszem, hogy bármi lényegit át tudnék írni akár most, a visszajelzések birtokában sem, másrészt akkor és most sem állna szándékomban változtatni a „befogadhatóbbság” kedvéért. Ez elvi hozzáállásom volt, amelynek a helyességét nem az én tisztem megítélni.
A kötetnyitó szöveg végleges formája, pontosabban az utolsó néhány szava a mai napig nem létezik a fejemben, de hát van ilyen. Szándékom szerint szerepvers volna, a poszt-világ archetipikus hősének belépője, megtestesítője annak a korszellemnek, amelyet kibontani igyekszem főleg az első ciklusban, illetve részben és közvetett módon a későbbiekben. Lehet, hogy formailag más megoldás szerencsésebb lett volna, értek ez alatt egyfajta ciklusonkívüliséget.
Adódik rögtön a kérdés, amelyet talán korábban is feltehettem volna: Milyen pólusokat emelsz be a lírádba (leszűkítve most a kötetedre)? Milyen tematikák között alakul ki feszültség, potenciálkülönbség? Bár, nem tudom, egyáltalán jó-e a kérdésfeltétel, hiszen az egymástól távolodó, „távolba került” pólusok között az energiaátvitel is csökken, vagyis pusztán a szó – a pólusok – utal arra, hogy két dimenzió még/valaha kapcsolatban volt egymással.
– Két értelemben fogom fel a pólusokat. Egyrészt a már említett hármasság, az ember meghatározó irányultságai képezik őket, bár szigorúan nézve ebben az esetben a pólus talán nem a legpontosabb kifejezés, de ennyi szabadság egy háromdimenziós létezésben talán megengedhető. Ebben a hármasságban egyensúlyozunk, és újra meg újra feltevődik a kérdés, lényünk melyik része felé forduljunk. Szűkebb értelemben, és ez már precízebben felel meg a meghatározásnak, szinte bármilyen viszonyrendszerben pólusok vagyunk. Legyen szó társadalmi helyzetekről-szerepekről, intim kapcsolatokról vagy a legabsztraktabb síkon, belső vívódásainkban. A szemlélődő, önmagáról tudó egyén természeténél fogva pólusképző, hiszen rajta kívül minden más egyfajta külső sarokpont, ismeretlen túloldal, ugyanakkor kapaszkodó. Egyre inkább úgy érzem, hogy ezek a kapcsolatok a pólusok között folyamatosan halványulnak, feltehetően egy sok összetevős társadalmi változás eredményeként.
Kanyarodjunk vissza még egy kicsit az Olvasóhoz, az ő lehetséges perspektívájához! Te magad „befogadhatóbbságra” utaltál pár válasszal odébb, s talán ezt a problémát tovább bontva szeretnék utalni arra, hogy egy helyütt olyan olvasatra bukkantam a szövegeid kapcsán, hogy bennük a szubjektumnak a mindennapi tapasztalat és a hatalmi struktúrák közötti oszcillációja érhető tetten – amit azért igen óvatosan kell kezelnünk/elfogadnunk, bár a szövegek tekintetében valóban adott a társadalmi beállítottság, a szubjektumnak a vele (de önmagával is) kapcsolatos viszonyrendszere és az ebből az origóból kihúzható fő ív…
– Az első ciklusban valóban a társadalmi a fő szál, bár a hatalmi struktúrákat mint ennyire konkrét jelenlétet, illetve ezt a megfogalmazást nem érzem közelinek. A társadalom vagy akár a mindenkori állam(berendezkedés) – mint az emberi szellem egyfajta csúcsteljesítménye – végső soron legtöbbször szerves képződmény, ebből fakadóan nem érzek ilyen erős szembenállást. Egy sokkal mélyebb, ugyanakkor megfoghatatlan élmény kifejezésére törekedtem, egy bomlásérzet, egy belülről fakadó válság körvonalazására, amit inkább a zsigereiben érez az ember, mintsem konkrét szavakkal le tudná írni.
Mindenesetre számomra igazán izgalmas a kötetedben az is, ahogyan egyes benne szereplő szövegek diskurzusba lépnek egymással. Itt van például az álmok játéka című vers, amelyben a polarizáltságnak egy explicitebb formáját tapasztaljuk, a távoli pólusok című versben viszont mélyebben ragadható meg ez a kettősség, de a két szöveg kiegészíti egymást…
– Nem volt kifejezett szándékom ez az egymásra rímelés. Ha az embert többé-kevésbé folyamatosan ugyanazok a kérdések izgatják, ugyanazok a dilemmák foglalkoztatják, talán elkerülhetetlen, hogy akaratlanul is kapcsolatba kerüljenek egymással a szövegek. A kiindulópont és az óhajtott, bizonytalanul lebegő cél ezekben az esetekben megegyezik, a megoldáskísérletek, az ösvények – a versek – változóak.
Az utolsó versedhez – az epilógus mindenkor címűhöz – érve azért meglehetősen fokozódik a „bomlásérzet”, a pesszimista hang(vétel), kezdve a nyitósortól – „végül a nyelv is meghal” –, egészen a zárókig – „koponyám bezárt szavak / koponyám bezárt szabad”. Ezt csak a „szokásos” Antalovics Péter-i pesszimizmusként kell értelmeznünk, vagy ennél összetettebb jelenségről, esetleg szöveg- vagy kötetkonstruáló erőhatásról van szó?
– Alapvetően ilyen pesszimista, sokszor szkeptikus vagyok, ritka kivételekkel. Az említett sorok konkrét élményekhez is fűződnek, de általánosabb, tartósabb átélések alapján fogalmazódtak meg. Van az az állapot, amikor már minden egyes kimondott vagy többnyire ki nem mondott – „bemondott” – szó felesleges. Illetve amikor nincsenek biztos szavaink, ezáltal biztos, megbízható valóságélményünk vagy magyarázatunk a jelenségekre. A nyelv halála – a gondolkodás-visszahatás problémájára utalva – lehet akár magának a létezésnek is a halála, hiszen megnevezés, leírás nélkül sokszor az a priori kevés fogódzót nyújt.
Könyvedet Klájó Adrián illusztrálta. Hogyan fogadtad az illusztrációkat? Ha most a konkrét szavak ellenében szólunk… Dialógusba lépnek a szövegvilágaiddal, vagy amolyan „szervetlen”, mellérendelő viszonyt képeznek velük? Mennyiben fontosak számodra a köteteid vizuális síkjai?
– Úgy érzem, a szövegek és Adrián képei jól kiegészítik egymást. Sosem kedveltem a túlzottan látványosságra törekvő könyveket, és ebbe a koncepciómba tökéletesen beleillenek a letisztult, fekete-fehérrel, ugyanakkor belső feszültségekkel működő illusztrációk. Épp a visszafogottságukban tesznek hozzá sokat az egészhez.
Készülsz-e esetleg új kötettel, vagy újabb öt évet kell várnunk?
– Egyelőre nincsenek megfogható terveim, bár a kötet kiadása óta többé-kevésbé rendszeresen írok valamit. Az utóbbi időben gyakran játszom el fejben a lehetőséggel, hogy valami radikálisan mást próbáljak létrehozni, de eddig egyszer sem jutottam túl a gondolatkísérleten. Valamikor ki szeretném próbálni magam a prózaírásban, pontosabban a több és másfajta teret adó formákban.
Sok erőt kívánok hozzá, kíváncsian várjuk, és köszönöm a beszélgetést!