Azon a télen rettentő hideg keserítette meg a falusiak életét. A kutak gyomrában gyémántos tömbbé vált a víz, meghasadtak a házfalak, a madarak röptükben odafagytak az ég pereméhez, s még a füst is, ahogy előbodorodott a kéményből, karikába dermedten hullott alá, s gurult végig a kanyargó kisutcákon.
A legöregebb falubeliek sem emlékeztek ilyen télre, pedig az ő meséik hosszúra nyúltak vissza az időben, és sok csodaság megesett bennük. Hanem az a hideg! Visszagondolni is borzongató! Kislány voltam még akkor, bodor hajú, térdszoknyás, nem ilyen vénasszony, aki már nehezen őröli a szavakat fogatlan ínyével. Akkoriban még úgy másztam fára, ahogy a mókusok, úgy ugrottam egyik kőről a másikra, ahogy a zergék, és úgy tudtam kacagni, ahogy soha később.
A nagy hideg mindent megváltoztatott. Az emberek arcáról eltüntette a mosolyt, helyette könnyeket fakasztott a szemükből. Csak sírt-sírt minden falubeli: gyerekek, lányok, asszonyok, férfiak, hajlott hátú aggok, zokogás visszhangzott a házak meghasadt falai között. Mindenki a gyümölcsérlelő meleget siratta, s attól rettegtünk, hogy a télnek tán nem is lesz soha vége, s ott maradunk könnyeink koppanó gyöngyei között az idők végezetéig.
A nagy hideg egy végtelen, álomtalan éjszakán kezdődött. Akkor vettük ugyanis észre, hogy elmaradt a reggel. Hiába érezte úgy mindenki, hogy sokkal többet aludt a kelleténél, és hogy a napfénynek már be kellene kukucskálnia az ablakokon, nem akart megvirradni. Csak a tintaszín égbolt feszült a fejünk felett, egyetlen csillag sem világított rajta. A holdat láttuk mindössze, kezdetben gurult erre-arra, de csillagok híján nem tudta eltalálni a helyes útirányt, így egy helyben világított, akár kiakasztva felejtett lámpás.
Az emberek súgtak-búgtak, riadtan találgatták, vajon hová tűnhettek a csillagok, és hogy csillagok nélkül hogyan tud a hold hazatalálni, átengedve az égboltot melengető párjának. Hiába azonban a sok seppegés és sugdolózás, az emberek nem tudták megfejteni az eltűnt csillagok rejtélyét, a hold pedig továbbra is ott várakozott haloványan és magányosan a tintaszín ég közepén.
A falusiak futottak fűhöz-fához segítségért, hasztalan. Még az erdőszéli javasasszonyhoz is elzarándokoltak, s faggatták, tudna-e gyógyírt e világnagy bajukra, de a javasasszony csak a fejét ingatta. Hiába vizsgálgatta a jósláshoz használt csirkecsontokat, azok nem mutattak megoldást. Hiába figyelte a levegővel teli bárányhólyagot, amelybe nézve a jövendőt lehetett látni, a hólyag belseje homályos maradt. Hiába tört fel megzápult kacsatojásokat, hogy zavaros, bűzlő belsejükből kisilabizálja a titok nyitját, a tojások ez alkalommal nem voltak a segítségére. Hanem egy révületből kelve, mintha ködös, kusza, riasztó álomból ébredne, elfehéredett a javasasszony szeme, teste libegett varázstégelyei felett, és zengő hangon valamiféle kislányt emlegetett, egy gyereklányt, ki csillaggal a vállában született. Ő fogja megtalálni az elveszett csillagokat – suttogta a reszkető falusiaknak. Azok csak úgy iszkoltak hazáig rémületükben. Nem is csoda, hisz nem látták még a javasasszonyt ilyen révületbe esve, ráadásul az is nyugtalanította őket, amit megtudtak tőle, hogy egy kislány lehet a megmentőjük. Hisz mit tehetne egy kislány? Ráadásul hol lehet egy ilyen különleges gyereket előtalálni?
Mindössze a bábasszony emlékezett arra, hogy a fogadós felesége néhány évvel korábban egy olyan gyermeknek adott életet, akinek a vállán csillag alakú anyajegy látszott. Hátha ő lesz az, akit keresnek, buzdultak fel az emberek, és hamarosan már ott dörömböltek a fogadós, azaz édesapám házának kapuján.
– Add ki a lányodat, fogadós, hadd árulja el nekünk az eltűnt csillagok titkát! Legyen már ennek az örökös éjszakának, ennek a szörnyű hidegnek vége!
Az anyám hiába sopánkodott, hiába jajgatott, hogy csepp még a lánya, mint a tavaszi rügyek, hogyan tudna ilyen védtelen teremtés ekkora bajban segíteni, az emberek kiáltoztak, engem követeltek, az öklüket rázták, hogy ha nem hoz elő az apám szépszerével, kövenként bontják le körülünk a falakat, s úgyis rám találnak.
Az anyám kikísért hát közéjük.
Az emberek azonban hiába kérdezgettek, nem tudtam semmit a csillagok felől, csak simultam anyám szoknyájához.
– Ha nem tud felelni, küldd el világgá, hátha vezeti a Mindenható, és rátalál a csillagokra! – követelőztek, az apám pedig, a halk szavú fogadós, nyilván félve a falusiak haragjától, megparancsolta anyámnak, hogy tarisznyáljon fel.
– Indulj az erdő felé, talán segít rajtad a javasasszony – súgta a fülembe apám, és jajongó anyámat a házba küldve, a tömeg megkönnyebbült morajlására, utamra bocsátott.
Sietve összecsomagolt batyummal a hátamon megindultam a rengeteg felé. Jól ismertem az utat, hisz a többi gyerekkel sokat gombásztunk arra nyaranta. Hogy elcsendesítsem a szívemet, az anyámtól tanult dalt, A vándor dalát dúdolgattam.
Ne félj, ne reszkess, kicsike lélek,
hisz barátaid a füvek, a fák,
kanyargó ösvény vezeti lépted,
énekeld neki a vándor dalát.
Körötted sötét, sűrű homály van,
barátod az is, magába rejtő,
árnyak kísérnek, ha jössz s ha mennél,
óvja lépteid a kerek erdő.
Miközben énekeltem, arra lettem figyelmes, hogy susognak a bokrok, mintha dallamra mozgatnák vesszőiket, recsegnek a fák, mintha dallamra vernék a ritmust, a kövek koppanva verődtek egymáshoz, mint a hangszertök magvai, s az avar zizegett a nyomomban, mintha kecskebőrduda tenné tánclépésekhez. Hamarosan velem zenélt az egész erdő. Én pedig felbátorodva, egyre hangosabban énekeltem, újra- s újrakezdve A vándor dalát. Erre a bokrok rejtekéből indakarok tekeregtek elő, s kúszni kezdtek fel, a bokámon, a lábam szárán, hamarosan már a derekamat fonták körbe, aztán a magasba emeltek, és lendítettek a tintaszín ég felé. Mire egyik inda felemelt, máris elengedett, helyébe újabb tekergőzött, az is lendített előre, újabb indakarok közé. Röpültem a titokzatos erdő felett, közben énekeltem, ahogy a torkom bírta.
Kicsi erdei tó felett állapodtak meg velem az indák, és finoman leejtettek a tó befagyott tükrére. Ahogy megmoccantam a jégen, megcsúszott a cipőm talpa, fenékre estem. Megpróbáltam felállni, de ismét kicsúsztak alólam a lábaim. Négykézlábra álltam végül, óvatosan egyenesedtem fel, és araszolva indultam meg a jégen. Könnyen haladtam, lendülettel löktem magam, hamarosan már siklottam is. Pörögtem, forogtam, kerengőztem a jégen, miközben muzsikált köröttem az erdő. A talpam nyomán, a tó mélyén egyszerre pislant valami. Előbb halványan, aztán fényesebben. Nyomában másik, harmadik, hamarosan pontok sokasága csillámlott. Ekkor vettem észre, hogy a tófenéken csillagszőnyeg hever, a szőnyeg közepén pedig az erdőszéli javasasszony illékony alakja tűnt fel, ahogy mosolyogva int, mintha hívna, majd kecses mozdulattal örvényt kavart a csillagok közé.
– A hold eltűnt lámpásai! – kiáltottam, örömömben ugorva, hármat pördülve magam körül. Toppantásom nyomán megroppant a jég, pókhálószerű erezet futott szét a felületén, és hangos reccsenéssel milliónyi kristályra hullott szét. A felkavart csillagörvény erre előtört a mélyből, egész a tintaszín égig, én magam pedig alámerültem, az iszapba ragadt csillagok közé.
Az ágyamban fekve tértem magamhoz. Anyám épp borogatást tett a homlokomra, aztán kedves hajkefémért hajolt, s fésülni kezdte éjszínű hajfürtjeimet.
– Lám, már nemcsak a válladon viseled a kiválasztottak jelét – suttogta, s mutatta a fésűt. Csillagok fénylettek benne, akárcsak maroknyi szentjánosbogár.