Karácsonyi cliffhanger Lillának
Ádám töprengve üldögélt a konyhában.
A tetőtéri lakás minden ablakából egy darab ég kémlelte az otthon történéseit. Ádám onnan tudta, hogy ez a lakás az otthona, hogy amikor valaki megkérdezte tőle, volna-e kedve elmenni meginni valamit, az elutasító kézlegyintésére érkező következő kérdésre – de akkor hol leszel? – mindig ugyanazt a választ adta: otthon. És ez valóban így volt igaz, Ádám otthon volt. Vagyis a tetőtéri lakásban, ami azáltal vált otthonává, hogy ezt a szót használta rá. Érezni nem érzett semmit. Nem érzett örömet, hogy munka után hazamehet. Nem érzett vágyat, hogy hazaérkezvén a fülhallgatójából a spotify klasszikus dzsessz lejátszási listája alapján szétáradjon a testében a nyugalom, ő pedig ellazulva üldögéljen a szürke foteljében, amit kizárólag azért vásárolt meg a skandináv bútorboltban, mert járt hozzá lábzsámoly is. De attól még ott ült a Jysk szürke színű, kecskelábú foteljében, lábát a fotelhez tartozó szürke zsámolyon nyugtatva, tekintetét az őt kémlelő égdarabra szegezve hagyta, hogy szétáramoljon a testében a muzsika.
A lányok, akik szóba elegyedtek vele, hogy megkérdezzék tőle, nincs-e kedve munka után lelazulni kicsit (a nálánál néhány évvel idősebb nők megfogalmazásában ez úgy hangzott, hogy: „nem iszunk meg valamit?”), rendre elkerekült szemmel néztek, amikor az elutasító kézlegyintést követő kérdésre adott válaszára – otthon leszek – megérkezett a társalgásnak véget vető érdeklődés: „és mit fogsz csinálni?”, őszintén válaszolva elmondta, hogy klasszikus dzsesszt fogok hallgatni. A lányok elkerekült szemében az értetlenség mellett a remény is felvillant: az olyan chillout zene?
Ádám szemével fojtotta meg bennük a reményt, így a magányossá vált értetlenség hosszan rezgett a lányok tekintetében. Maga sem értette, miért ilyen elutasító, hiszen nem várt semmi különöset ezektől a lányoktól, ahogyan senkitől sem várt semmi különöset, elmúlt harmincöt éves, és kialakult szokásai, kialakult életritmusa volt, remek munkája és saját lakása, egy tetőtéri otthon, ahova minden ablakon keresztül bekémlelt az ég.
Amikor az édesanyja felhívta telefonon, mindig ugyanazon nap egyazon órájában, ahogyan meg is volt beszélve, az első két, egybekötött kérdése így hangzott: „hogy vagy, kisfiam, nem zavarlak?” Ádám sokat gondolkodott azon, az anyák tapintata igazából nem durvaság-e. Vagy provokáció?! Aki őt a világra hozta, és semmi mást nem csinál egész héten, csak várja a csütörtök este hat órát, hogy őt felhívhassa telefonon, miért kérdezi meg, hogy nem zavarja-e?! Ez vajon az anyákkal veleszületett vagy bennük az évek folyamán, a birtoklás által kialakult passzív-agresszív viselkedési minta?!
Válaszképpen morgott valamit, az anyja pedig vidám csiviteléssel megkérdezte, hogy: akkor most otthon vagy, ugye?
Így, ezen a módon lett a tetőtéri lakás az otthona. Oda menekült a butácska lányok elől, akik chillout zenére bizonyosan mélyen a szemébe nézve illatos gyertyát gyújtottak volna az érintéséért cserébe (de ennél többre ne reménykedjél, Ádámka), és oda szorult be az anyja rendszeressége által.
Az életben kell a rendszeresség. Szükség van arra a mesterségesen kialakított monotóniára, ami értelmet ad a hétköznapi cselekvéseknek. Akik megengedhetik maguknak, azok egy idő után kiégésre szoktak panaszkodni a rendszerességből következő monotónia miatt. Azok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy kiégjenek, általában belekapaszkodnak ebbe a rendszerességbe, mert ez repíti át őket a mindennapokon, biztosítja a betevő falatot, a törlesztőrészletet, a glovós pizzát.
Csak hát a rendszerességgel ugyanaz a probléma, ami a megoldás is, éppen ezért egyformán utoléri a magukat távolba meredő tekintettel kiégettként definiálókat és az élet mókuskerekében teperőket: megérkeznek az ünnepek. Éppen olyan rendszeresen, ahogyan a hétköznapok múlnak. Kellő iróniával felismerhető az az abban rejlő ellentmondás, hogy az ünnepek feladata megtörni a hétköznapok monotóniáját.
Ádám töprengve üldögélt a konyhában. A sötétkék ég, akár a dédöreganyja kopott bársonykabátja, ráterült a tetőablakra, és kíváncsi tekintettel figyelte a fiatalembert, aki azt hazudta, azért nem fog hazamenni karácsonyra, mert a barátainál tölti az ünnepet, jól is jön, hogy velük leszek, hazudta anyjának, legalább vigyázok egy kicsit a gyerekre. Nagyon igyekezett nem meghallani az anyja hangjából áradó, unoka utáni sóvárgást.
Éva töprengve álldogált a lucskos járdán, és ijedten kémlelt az ég felé, ahonnan a lába elé pottyant a celofánba csomagolt, két végén rafiával átkötött bejgli. Azt próbálta kideríteni, melyik ablakból eshetett a lába elé. Úgy tűnt neki, a tetőtéri lakás egyik ablaka előtt elsuhanó árnyék egy bejglit hiányoló embert rejthet. Megvonta a vállát, becsöngetett, majd a berregő hang zajában belépett a lépcsőházba. Amikor a tetőtéri lakás ajtaja kitárult, Éva széles mosollyal nézett a fiatalemberre, és azt mondta neki: „de jó, már azt hittem, rossz helyre hoztam a bejglit.” Ádám kissé értetlenül bámult, mire a lány hozzátette: „innen esett ki, nem?”
A fiatalember besandított a konyhába. A tetőablakon szétterülő este sötétkék bársonya mintha megmoccant volna. „Mákos.” Mondta Éva. „Akkor mákunk van, nem?” Kérdezte Ádám, és rámosolygott a ragyogó szemű lányra.