Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, átgondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Általában nem vettem komolyan anyámat, elég volt nekem apám is, de akkoriban magam is hasonló következtetésre jutottam, talán ezért rázott meg a kijelentése. A kíméletlenséggel nem lett volna bajom. A gonoszság már nem olyan egyértelmű. De hogy senkit sem szeretnék? Az talált.
Aki nem szereti magát, az senkit sem képes szeretni.
Nyugodj meg, anya, én szeretem magam.
Vártam, hogy erre azzal jön, önző vagyok, de nem tette meg ezt a szívességet.
Ügyelek. Apád ma nem jön haza. Az ebédért ne felejts el elmenni.
A konyhaasztalnál ültem, a reggeli zsömlémet marcangoltam és Camus Pestisét olvastam, pedig tudtam, anyám nem szereti, ha evés közben olvasok. Két ujjával alig érezhetően a hajamhoz ért, nem túrt bele, tudta, hogy elhúznám a fejem.
Holnap reggel találkozunk. Szia.
A pestis érdekelt. Meg a háborúk. Kevéssel azután, hogy anyám elment, az órára pillantottam. Fogtam a légpuskát, leszaladtam a pincébe, végig a rekeszek farácsos ajtajai közt, és hátul, a mosókonyha ablakán kimásztam a kórház udvarára. Görnyedten osontam az orgonabokrok takarásában, aztán a magas fűben elkúsztam a lejtő széléig. Öt perc sem telt el, amikor a szemközti kétemeletes ház kapuja, a saját házunk kapuja, kinyílt. Előbb csak a fejét dugta ki, óvatosan körülkémlelt, aztán előmerészkedett, akire vártam. Mosolygó Tamás. Így hívták. Nagyra nőtt, dagadt kölyök volt. A nevével ellentétben sohasem mosolygott. Vagy gúnyosan vigyorgott, vagy dühösen acsargott. Céloztam. Megvártam, míg hátat fordít, elindul a kazánház irányába, és tarkón lőttem. Összerándult, felvisított, rohanni kezdett. Újra töltöttem. A háta közepére, a lapockái közé céloztam. „Ez a tied, áruló!” Felhördült, homorított, karjait feldobta, mint a háborús filmekben. Visszakúsztam az orgonák alá, elosontam a pincéig, lemásztam, bereteszeltem az ablakot, végigrohantam a sötét folyosón, fel a hátsó lépcsőházba, be a lakásba.
Magamtól is hetek óta azon rágódtam, amit anyám mondott. Én nem úgy fogalmaztam, ahogy ő, de a lényeg ugyanaz volt. Hogy rossz ember vagyok. Semmiben sem hiszek. Szeretni sem vagyok képes. Egészen addig az nem fordult meg a fejemben, hogy magamat sem szeretem, de ahogy anyám kimondta, nyomban egyetértettem vele.
Igen, anya. Gyűlölöm magam.
Ha egyedül voltam, fennhangon szónokoltam. Hogy ki legyenek mondva, ne csak a fejemben keringjenek a mondatok. Hogy halljam is őket.
Így van, anya. Igazad van, anya. Gyűlölöm magam, anya. Senkit sem szeretek, anya. Ez van, anya. Ilyennek születtem. Lőjem főbe magam? Ti jó emberek vagytok. Apa nem csak jó meg kurva okos. Hibátlan is. Te meg orvos vagy. Hivatalból jó. Körülöttem mindenki jó. Csak én vagyok gonosz. Meg ronda is. Nekem ez jutott. Lehet megvetni, sajnálni, gúnyolódni.
Lenyeltem a vajas-szalámis zsömle utolsó falatját, amit anyám kent nekem, megittam a teát, amit anyám töltött a bögrémbe, kimarkoltam a zsebemből a golyókat, amikkel Mosolygó Tamásra lődöztem, és gondosan visszaszórtam mindet a kerek dobozba. Az apró, piros gumigolyókat Franciaországban gyártották, és itthon az egész országban csak egy helyen lehetett beszerezni őket, Pesten, a Váci utcai Märklin boltban, ott is csak néha, ezért aztán takarékosan bántam velük. Camus kellett nekem. Fogtam a könyvemet, bezártam az ajtót, nyakamba akasztottam a kulcsot, lementem az udvarra. Egy darabig tétováztam, hová fészkeljem be magam, végül felmásztam a falba falazott vékony vaslétrán a kazánház lapos tetejére. Voltunk néhányan, akik szerettünk a magasban álmodozni, terveket szőni, a nagyobbak kártyázni és cigarettázni, mert a magas tetőre sehonnan sem lehetett rálátni, onnan viszont szemmel tarthattuk a kórház nagy részét: a hajdani kastély díszes kovácsoltvas kapuját, a sétányokat és a parkokat, a lakóépületeket, a játszóteret, a teniszpályát, a kertészházat és a szemétégetőket, a nővérszállást és a garázsokat, még az erdő alját is. Letelepedtem az apró kaviccsal felszórt, szurkos tetőre, meghúztam magam az égbe nyúló, óriási téglakémény árnyékában, és a fél délelőttöt Oranban töltöttem, ahol nehéz meghalni, vagyis inkább kényelmetlen.
Tizenegy is elmúlt, amikor észrevettem, hogy Bátor Kornél sompolyog messze, a régi szemétégető fehérre meszelt, omladékos fala előtt. Meg-megáll, forgatja a fejét, vissza-visszasandít, nem követi-e valaki. Aztán leguggol, majd le is hasal a földre, jobb kezével mélyen benyúl az öreg épület egyik rozsdás esőcsatornájának a torkába. Miután végzett, gyorsan feláll. Most már sietős neki, igyekszik minél ártatlanabbnak látszani, minél messzebb kerülni a tetthelytől. Elhalad a bodzabokrok és az orgonaliget előtt, végigsiet a garázsokhoz vezető, loncsos jegenyékkel szegélyezett földúton, el a teniszpályák és a nővérszállás mellett, végül eltűnik a szolgálati lakásokhoz vezető, üvegezett lengőajtó mögött. Kicsit vártam, aztán lemásztam a rozsdás vaslétrán a magasból. A rövidebb úton, oldalt, a kertészet üvegházai felől közelítettem a régi szemétégetőhöz. Lehasaltam, benyúltam az esőcsatornába, de semmit sem találtam. Nekifeszültem, egész a vállamig felnyomtam a karom a rozsdás csőben.
Keresel valamit?
Kornél hangja volt. Hogy megforduljak, előbb ki kellett szabadítanom a karomat. Tőlem öt méterre támasztotta a falat. Nem mosolygott, olyan pofát vágott, mint akit komolyan érdekel a dolog.
Vagy csak időnként belenyúlsz a csatornákba?
Bazd meg, Kornél, mikor vettél észre?
Nem vettelek észre.
Értetlenül bámultam rá.
Csak próba volt. Hogy figyel-e valaki.
Szégyelltem magam, és imponált a ravaszsága, a kivitelezés. Hogy végigcsinálta anélkül, hogy tudta volna, nem csak önmagának játszik.
Mit olvasol?
Mutattam a könyv fedelét.
Camus? Az jó. Mi legyen?
Kornél valamivel idősebb volt nálam, de nem annyival, amennyivel idősebbnek látszott. Amikor én Beatlest és Stonest hallgattam, ő már Charlie Parkernél és Miles Davisnél tartott. Időnként bemásztunk a kórházi tüdőszűrőbuszba, néha éjfélig beszélgettünk a tágas sofőrfülkében. Szerettem beszélgetni vele, mert mindig komoly dolgok foglalkoztatták. Hol festő akart lenni, hol csavargó forradalmár, máskor meg dzsessztrombitás. Olyanokat kérdezett, amik aztán hetekig lekötötték az agyamat. Például hogy mi a véleményem a coitus interruptusról, amikor nekem nőkről még nem, csak lányokról volt véleményem, a közösülés bármely formájáról pedig csak ábrándoztam. Kornél apja akupunktúrával foglalkozott, és idült alkoholista volt. Ezt tudtam. Amit nem, arról csak évekkel később értesültem. Mániás depressziós volt, élete és betegsége egy későbbi, hipomán szakaszában felgyújtotta a frissen elkészült családi házukat, amelyben benn is égett. De ezt akkor még nem tudtam, mert hamarosan elköltözünk a faluból.
A történetet hat-nyolc évvel később maga Kornél meséli el, amikor véletlenül összetalálkozunk egy koncert után.
Hajnalig beszélgetünk, ahogy régen, kölyökkorunkban, csak most két lány is van velünk. Langyos a nyári éjszaka, a várhegy oldalában ülünk a füvön, kezünkben boros palack, fölöttünk a még romos királyi palota. Örülünk a találkozásnak, elmondjuk, hogy véletlenek nincsenek, felváltva iszunk az üvegből. A lányok idővel eltűnnek, nem emlékszem, talán lelépnek, vagy összegömbölyödve alszanak a fűre terített pulóvereken. Kornél az apja haláláról beszél. Egy héttel korábban léptem le otthonról, mondja. Ha nem lép le, akkor talán az apjával együtt ő is bennég. Az anyja éjszakai ügyeletben volt, ezért maradt életben. Kornél csak két nap múlva tudta meg az apja halálát. Kiborult. Tizenhat éves volt, szaxofonozott, és horrorisztikus festményeket festett az álmairól. A rémálmait festette meg. Csinált egy kiállítást. A pszichiátria pincéjében.
„Jó kiállítás volt – meséli csillogó szemmel. – Nagyon jó kiállítás. A professzor meg akarta tartani a képeket. Az összeset. Képes lett volna pénzt adni értük.”
De ő nem vált meg tőlük.
„Elégettem őket – mereszti rám a szemét olyan hideglelősen, mint régen. – Mindet. Én nem a képekért festettem. Nem érdekeltek. Ha kész volt valamelyik, leszartam. Nem is akartam, hogy kész legyenek. A festésért festettem. Ha nem festettem volna, megölök valakit. Lehet, hogy magamat. A kiállítást sem akartam. Azt mondtam, csak akkor egyezek bele, ha kiállíthatok néhány tárgyat is. Egyszerű tárgyakat. Hétköznapi eszközöket. Harapófogó. Kalapács. Ilyesmi. Nejlonzacskó és ragasztó. Alattuk rövid értelmező szöveg, ami más nézőpontba helyezi a tárgyakat. Biciklilánc. Gumicsőbe húzva harci eszköz a szegénylegények kezében. Pléhbögre. Fülére kötött madzaggal nélkülözhetetlen úti eszköze a szegénylegénynek, amivel szomját olthatja, és amiben teát vagy levest forralhat.”
Nekem ez mind újdonság volt. Az apja halála. A kiállítás a pszichiátrián. Ahová egy hónap múlva, Kornél halála után, majd én is elmegyek. Talán mert lelkifurdalás gyötör. Megkeresem a professzort. Elmondom, ki vagyok, hogy azért jöttem, mert a barátom volt. Talán az volt. Többé-kevésbé. Vagy lehetett volna. A kopasz, Freud-szakállas férfi eleinte bizalmatlan, aztán oldódik, lekísér a pincébe, körbevisz a téglaboltozatú, félhomályos termekben. Itt voltak a kiállítások, mondja. Itt működött a művészetterápiai műhely. Kornél volt a legjobb, a legígéretesebb és a legveszélyesebb…
Kire, szúrom közbe. Kire a legveszélyesebb?
Magára, feleli. Természetesen önmagára.
Okos szeme, talán csak a rossz világítás teszi, a pucér villanykörték, a szemüvegen csúszkáló fények, úgy látom, a szeme nedvesen csillog. Mutat szobrokat, rajzokat, festményeket. Láthatóan mindegyik bomlott, zavart elméjű ember műve. Egyik sem Kornélé. Ő nem hagyott maga után semmit, mondja a professzor, csak a reménytelenséget. Kiszolgáltatottságunk és tehetetlenségünk újabb bizonyítékát. A dolgok valahol máshol dőlnek el.
Amikor a szobájában elköszönök tőle, a kezét nyújtja, és azt mondja, bármikor keressem fel, ha eszembe jut. Mondana még valamit, nem ereszti a kezemet, és akkor majdnem átszakad a gát, majdnem elmesélem neki, hogy lelkifurdalásom van, hogy egy hónappal korábban, amikor sok-sok év után először, és mint kiderült, utoljára találkoztunk, akkor én ott a várhegy oldalában milyen elővigyázatlan voltam. Besúgókról beszéltem neki. Arról, hogy ha valahol hárman beszélgetnek, akkor jó eséllyel az egyik besúgó. Ennyi tégla van köztünk. Ennyi beépített ügynök lesi a szavainkat. És ezeknek az embereknek a jelentései számítanak. A szabadságunk múlik ezeken a spiclijelentéseken. Még az olyan tizennyolc-húsz éves kölykök sorsa, amilyenek mi vagyunk, még azoknak a sorsa is ezeken múlhat. Hogy elvisznek-e katonának. Felvesznek-e az egyetemre. Kornél figyelt, elcsöndesedett, én meg csak folytattam, hogy minden veszélyes lehet: hogy mit gondolunk 1956-ról, hogy szabadságharcnak és forradalomnak tekintjük-e, vagy ellenforradalomnak. Meg hogy mit gondolunk a Szovjetunióról. Szocializmusról és többpártrendszerről. Hallgatunk-e Szabad Európa rádiót. Az is számít, hogy mit olvasunk, hogy mit gondolunk a történelemről, hogy miben hiszünk, hogy hiszünk-e. Mindezt elmondanám a Freud-szakállas professzornak, részletesen, mert ha nem ugyanúgy mondom el, ahogy Kornélnak mondtam, akkor nem értheti meg. Azt is el kéne mondanom, ahogy Kornél figyelt. Ahogy fürkészőn nézett a szemembe. Ahogy kérdezett. Én meg csak mondom és mondom és mondom. Sorolom a példákat. Hajnal felé jár, a madarak ébredeznek, a Vízivárosból villamos csikorgása hallatszik, amikor átfut az agyamon, hogy akár azt is hiheti, hogy én magam is besúgó vagyok, azért nyomom a szöveget a besúgókról, azért akarom meggyőzni arról, hogy itt nyüzsögnek körülöttünk a besúgók, hogy megnyerjem a bizalmát, és olyasmiket áruljon el nekem, amiket aztán besúghatok. Végül nem öntöm ki a szívem, és nem mondom el a professzornak, hogy attól tartok, Kornél öngyilkosságában közrejátszhatott az én eszement hosszú, kétségbeesett előadásom is, csak annyit nyögök ki, hogy lelkifurdalás gyötör.
Ahogy mindannyiunkat, mondja, és elengedi a kezemet, én pedig elkotródok, viszem magammal a bánatomat és a bűntudatomat, aztán harmadik nekifutásra mégis felvesznek majd az egyetemre, elvisznek katonának, ahol felkészítenek rá, hogyan kell lerohannom Ausztriát és Észak-Olaszországot, ha egyszer megérett az idő arra, hogy leszámoljunk a gaz imperialistákkal.
Mi legyen?
Haboztam, eláruljam-e Kornélnak a feladatomat. Mondom, komoly fiú volt, nem mindig vett részt a gyerekek kalandjaiban, és nem feltétlenül érezte magára nézvést kötelezőnek a kórházi kölykök gyerektörvényeit. Évekkel korábban a nagyok megpróbálták engedelmességre szorítani, de foggal-körömmel védte a szellemi függetlenségét, és amikor bömbölve, vérző orral is ütni próbált még, lemondtak a megrendszabályozásáról.
Nekem ma még egyszer rá kell lőnöm Mosolygó Tamásra.
Megint árulkodott?
Bólintottam. Kornél komoran nézett.
Az árulás csúnya dolog, mondta. Minden áruló büntetést érdemel.
Reggel már kétszer eltaláltam, mondtam.
Gonosz vagy.
Ezt mondja anyám is.
Kornél elmosolyodott. Rendben, mondta, legyünk gonoszak! Jónak lenni sokkal könnyebb és unalmasabb. Az árulás pedig büntetést érdemel. Mi a terv?
Délben mindig hazamegy. Válogatós. Nem eszi meg az étkezdei kosztot. Nem is járnak ételhordóval az ebédért. A nagymamája főz rá.
Kornél a pincében várt, míg hazaszaladtam a puskáért, aztán együtt kúsztunk, és fészkeltük el magunkat az orgonák alatt, hason fekve a fűben.
Hadd lőjek én, suttogta Kornél. Mindegy, ki hajtja végre: a büntetés akkor is büntetés.
Nem kellett soká várakoznunk, és amikor Kornél a vállába szorította a puska tusát, rászóltam.
Várd meg, míg hátat fordít. Nehogy kilődd a szemét.
Nem lövöm ki a szemét. A fenekén senkinek sincs szeme.
Mosolygó Tamás felvinnyogott, úgy csinált, mint a katonák a filmeken, homorított, mindkét karját feldobta a levegőbe, aztán rávetette magát a kilincsre, mi meg szép nyugodtan visszamásztunk a pincébe, bereteszeltük az ablakot, a puskát becsúsztattam a mosókonyha kádja és a fal közé, hogy majd csak sötétedés után vigyem haza.
Nekem is azt mondja anyám, hogy gonosz vagyok.
Neked miért?
Azt mondja, nem törődöm vele.
És törődsz?
Nem válaszol, töpreng a kérdésen. A könyvtár felé ballagunk, ki akar venni valamit, amiről a rádióban beszélt valaki.
Lazarillo de Tormes. Csavargókönyv. A legelső. Tele kalandokkal.
Nem megyek be vele, eszembe jut, hogy el kell hoznom az ebédet. Az étkezde csak egy óráig van nyitva, és még haza kell mennem az ételhordóért. Ha elkések, anyám szomorú lesz, mert megint hideg vacsorát kell készítenie. Leülünk a könyvtár bejáratával szemben, a kétszáz éves eperfa egyik térdmagasságban növő, vízszintes ágára.
Nem tudom, törődöm-e anyámmal, mondja végül Kornél. Azt hiszem, nem tudom, hogyan kell törődni. Az számít, hogy nem szeretem rosszkedvűnek látni? Pedig majdnem mindig rosszkedvű. Szeretnék segíteni rajta, de nem tudok. Szerinted ez törődés?
Hallgatok. Töröm a fejem, végül kimondom.
Szerintem ez törődés.
Akkor is, ha nem segít?
Akkor is.
Miért?
Mert gondolsz rá. Észreveszed, hogy szomorú. Én meg nem veszem észre. Nem törődöm, csak magammal.
Hallgatunk, aztán Kornél feláll. Ahogy a súlyától megkönnyebbül, velem együtt felemelkedik a combnyi vastag faág.
Marhaság, mondja. Nem csak magaddal törődsz. Ezt az egészet te hoztad fel. Miről beszélünk már fél órája?
Megdöbbent a fordulat. Elgondolkodom. Kornél eltűnik a könyvtárban, én még hintázom kicsit az ágon, aztán elindulok én is, bele a világba, amelyről egy pillanatig azt hiszem, kicsit megismertem, megtudtam valamit, ami egyszer még fontos lehet.