Erre emlékszem. Erre a fényességre. Annyit ér, mintha koromsötétség lenne, úgy elvakítja az embert. Hunyorogni, izzadni, vergődni kell a nap alatt. Marja a bőrt, alámászik, rontást csinál.
Felemelkedek, és nincs más akadálya annak, hogy olyan messzire lássak, amennyire csak a síksági nyeszlett fák engedik, mint ez a hatalmas fény. A kukorica, amely régen ilyenkor már nagyon magas volt, és el lehetett benne veszni, ha az ember el akart, főleg gyerekként, de felnőttként is egy kis igyekezettel – a kukorica most nem gátol, mert csak a térdemig ér. Zörög, ha rálépek, és a száraz levelek érintésétől kivérzik a bőröm.
Valami árnyékot látok. Napellenzőt csinálok a kezemből, a homlokomhoz nyomom. Rosszul vagyok. Nem bírom a meleget. Minek az árnyéka az? Az égre próbálok nézni, csak egy pillanatra, hogy lássam, van-e valami felhő, pedig tudhatnám, hogy nem járt erre felhő már hónapok óta. Mégis ott van egy árnyék.
Nagyon messze van, nagyon meleg van, régen haza kellett volna menni. De furcsán bűvöl a nap, ez a ragyogó, forró szenvedés nem ereszt, megtart. A kukoricatáblákat ki sem kerülöm, ezekből haszna úgysem lesz senkinek, és látszik is, hogy mások is keresztülmentek rajta már. Mások által előre megjárt „felfedezésre” indulok ezen a vesztőhelyen, és naivan elhiszem magamnak, hogy én, igenis én vagyok az első és egyetlen, aki ilyen utakra kényszerül.
Most már látom, hogy ember, és megijedek. A hasán fekszik, mintha süttetné magát. Furcsa helyet választott a napozáshoz, és furcsa időpontot. Látom, hogy férfi, látom, hogy nagy haja van, és zsíros, csapzott. Valami hülyeség jut eszembe, amit egyszer mondott nekem, és ezt most én mondom magamnak, hogy akkor sem tetszett, és most is rossz, hogy erre kell gondolnom, hogy ez a banális szar jut eszembe a láttán. Bár soha nem is szólt volna hozzám! Most mintha egyedül őt sütné a nap, körülötte szurokfeketeség lesz, és pánikos sírás szorongatja a torkomat, és kegyetlen és ronda és elviselhetetlen a világ, és haza kell mennem, mert ha nem teszem, én is ott fogok mellette feküdni.
De megment az életösztön, a képesség, hogy amikor már az összes erő és akarat elfogyott, még mindig nyílnak meg új források, és még mindig lesz éppen elég, hogy megmentsem magamat.