Hallga rövid története
Egy Nő. Néma. A neve: Hallga. Néma, furcsa szépség. Nagyon furcsán néma. Annyira néma, mint amennyire furcsa ez a szépség, mely pillanatról pillanatra változik: furcsa beszédessége, vagyis némaságának kifejezőereje, titkos kisugárzásának függvényében, újfent más és más színezetet nyer. Úgy hallgat, ahogy távoli, felhőbe vesző hegycsúcsok hallgatnak, és időnként oly szervesen épül bele saját magányába, hogy úgy tűnik, teljesen hidegen hagyja, észreveszik-e, vagy észrevétlen marad. Így az őt meghódítani akarók már régóta sorra kénytelenek feladni a megmászását, a vele való gyönyörű küzdelmet.
E néma nő sosem ideges. Szépsége mellett ez a legfeltűnőbb benne, annál is inkább, merthogy ő – eddig mindenki így tudta – egy bolt tulajdonosa, és egy bolttulajdonos általában feszülten viselkedik az üzletmenet miatt. Ő, ezzel szemben, fennkölt nyugalmával különös viszonyrendszert alakít ki mindenkivel, sőt, mindazok között, akik ide, e boltba betévednek. Mint jelenlétének és hiányának furcsa keveréke, úgy formálja az idejárók pillanatnyi lelkiállapotát, hogy közben ő maga egy cseppet sem alakul, legyen szó bármilyen hangulatról. Akár valami katalizátor egy vegyi folyamatban: elősegíti azt, de nem vesz részt benne.
Ebben a boltban különös dolgokat, jégből készült tárgyakat árulnak. Jégszobrokat, megfagyott életképeket – halott szépségeket. Kicsiket, nagyokat, attól függ, ki milyen célra szeretné megvásárolni őket. Van, aki kertirendezvény-szervezőként rövid életű dísztárgyakat lát bennük, s akad tréfás kedvű, aki ajándékként becsomagolva, ismerőseit lepi meg ilyesmivel. Létezik olyan vásárló is, aki mélyhűtője sötétjét díszíti apró jégállatkákkal, hogy odabenn ne unatkozzanak a kiporciózott karfiolok, zöldbabok vagy a tegnap lefagyasztott zúzapörkölt.
A jégdíszműboltban zajlik az élet. A kirakat, mivel oly mértékben nem hűthető, hogy nyáron is folyamatosan fagypont alatti hőmérsékletet biztosítson az itt kiállított szobrocskáknak, állandó felújítások helyszíne és áldozata. Ilyenkor sálas, sapkás kirakatrendezők tüsténkednek benne, mindig újabb és újabb díszes, olvadó világot teremtve maguk köré, míg odakint lenge ruhás, napszemüveges, hőségtől lihegő emberek jönnek-mennek, irigyen kandikálva befelé e szférák hűvösét kínáló fellegvárba.
Eközben Hallga díszes katalógusokból ajánlgatja portékáját a sok, csillogó szépségtől hüledező kuncsaftnak, hol mosolyogva, hol pedig látszólag ok nélkül elkomolyodva. Sok tárgy ugyanis már rég elolvadt, csak a fotókon él tovább. De ez senkinek sem tűnik fel, hisz hozzátartozik e furcsa bolt rendhagyó mivoltához. Különben is, ellentétben ezzel a különös nővel, az ő korra és időre fittyet hányó testének vonzerejével, e tárgyak, fémből készült formáik segítségével, gond nélkül újrafagyaszthatók, újragyárthatók, vagy tetszés szerint beolvaszthatók egy tovafolyó szépségideálba.
Milyen lehet szembesülni azzal a pillanattal, amikor egy nő önző, de egyben önfeláldozó, magát kirekesztő, de ezáltal számtalan lehetőség előtt tetszelgő? Aki mindig türelmesen meghallgatja mások történetét? Az pedig, aki bármikor a közelében tartózkodik, valamiképp azonosul az ő sorsával, e néma asszonyi sorssal, látva, ahogy mozdulatlanul figyeli az ajtót, vajon ki lép be a boltba, vagy jár-kel az üzlethelyiség és a raktár között, ahol a jégszobrok mínusz húsz fokon várják, hogy kirakatba vagy, ami még rosszabb, eladásra kerüljenek. Merthogy odakinn sokkal kisebb az esély a túlélésre. A legbiztosabb mégis a raktár. Ott, ha nem is örökkön örökké, de nagyon hosszú ideig megmaradhatnak művészileg megformált állapotukban.
Milyen lehet szembesülni a megmaradás majdnem végtelen reménytelenségével?
Egyszer aztán, nem tudni pontosan, mikor is történt, jött valaki, egy potenciális vásárló, és belépett a boltba. De történetünk fontosságának tudatában fogalmazhatnánk így is: egyszer talán majd jön valaki, egy vásárló, nem tudni pontosan, mikor, és belép a boltba. Az ajtóra akasztott csengő furcsán, magasabb hangon szólal majd meg, és a jégszobrocskák is mintha halovány színeket öltenének magukra. Ezáltal mozdulni látszanak, s a káprázat teljessé válik. Ugyanis a vásárló, egy javakorabeli úriember, kis híján köszön nekik, de legalábbis int a kezével. A bolt üres, Hallga, aki itt eddig mindenek felett rendelkezett, most nincs benn. Talán a raktárt ellenőrzi, rendben folyik-e, vagy inkább rendben fagy-e merevre kis műalkotásainak serege.
A vendég hangosan köszön, a tárgyak visszhangozzák az üdvözlést. Furcsa ez így, mármint az egész: a belépés, a magány, a szépség és a hideg fogadtatás. Várni kell, gondolja a férfi. Egy idő után megjelenik Hallga. A fénylő tárgyak megmoccannak, vigyázzba állnak, ugyanakkor mintha növekedni kezdenének. Egy egész hadseregnyi jégszobor hűti egyre jobban a levegőt. A javakorabeli úriember nem érti, miért nem szól hozzá az eladó. Mert az csak hallgat, mosolyog, és nézi őt. Ilyen tekintetet férfi még nem látott.
Ön itt az üzletvezető? – kérdezi az úr, és önkéntelenül egy nagyot sóhajt, mintha ásítana. Hallga csak mosolyog, és fejével nemet int, majd körbemutat. A hideg, kis műtárgyak pedig egyszerre ringó mozgásba kezdenek, és valahonnan sejtelmes üveghang szólal meg, mint amikor a pohár peremén végigfut egy nedves ujjbegy.
Akkor én most elviszem magát – szól halkan a férfi. Hallga vállat von, de az arcán földöntúli öröm tükröződik. A szobrocskák meghatódottságukban olvadozni kezdenek. Egyikük, egy jégzászlót lobogtató katona, pengő hangot hallatva ripakodik rájuk. A javakorabeli úriember a hidegtől reszketni kezd. Fizetnék, mondja a zászlót tartó katonának, de az nem válaszol, csak merően nézi őt. Fizetnék, szól a férfi még egyszer, de már érzi, hogy ezt felesleges erőltetnie. Az asszonyhoz lép, és megfogja a kezét. Úgy, mintha menni kéne.
Az asszony lép ki először a boltból. Megáll, és a férfiba karol. Majd elindulnak az utcán. Nyár van, az ég nyugat felől sötétedni kezd. Csak jóval később jut Hallga eszébe: a bolt ajtaja nyitva maradt.
Sebaj, hisz úgy is jön majd egy váratlan széllökés, amely láthatatlanul belöki – gondolja boldogan.