Összeszűkült szemmel, vigyázva kászálódott le a csikorogva megálló, öreg, rozsdás autóbuszról. Valaki megfogta a könyökét, és segített letenni kis, kockás bevásárlókocsiját.
Féltenek… mosolyodott el kesernyésen. Pedig még üres a kocsim.
Figyelmesen kerülgette a szembejövőket. Nem a zebrán ment át, mert akkor sokat kellett volna kerülnie. Ment toronyiránt, s méricskélte, a parkoló autók között hol lenne a legalkalmasabb átevickélni a túlsó járdára. Erősen dobogott a szíve, amikor végre nekilódult. Nem látott kocsit az úttesten, egy mégis tülkölve, csikorogva állt meg mellette.
– Nincs szeme? Vén hülye!
Nem méltatta válaszra, átiszkolt a túloldalra. A járda is kátyús volt, pedig ez már a belváros. Még üres kiskocsiját minden lyuknál felemelte, úgy emelte át. Inog a bal kereke, vigyáznia kell, nehogy még kiessen. Lassan haladt, nehezen szedte a levegőt. Olyan nehéz ez a télikabát! Azelőtt nem volt ilyen nehéz. És valahogy olyan hosszú lett. Lassan már a bokámat veri. Nem, azelőtt nem volt ilyen hosszú. Én töpörödök lassan összébb?
Hatalmas, poros, üres kirakatok mellett bandukolt. Mennyi üres, felszámolt üzlet! Amikor felfedezte magát az egyik üvegtáblán, szíven ütötte a kis, görnyedt alak, amely homályosan vibrált előtte hervadt, színét vesztő kalapocskájában. Kicsit kiegyengette a hátát. Milyen messze van még a sarok! Egy bankautomata előtt fiatalok csoportja trécselt. Elállták az utat.
– Pardon. Csak egy kis utat, ha lehetne…
Kelletlenül húzódtak arrább.
Mindjárt ott vagyok. De jó, hogy nem esik az eső! Akkor még az ernyőmmel is bajlódnom kellene. A táska, a kocsi, az ernyő…
A kis üzletben barátságosan fogadták.
– Megjött a nénike!
Ismerősen mosolyogtak rá. A húsos pultnál álló kedélyes kövér hentes már elő is rángatott a pult alól egy hatalmas, teli nejlonzacskót.
– Ma szerencsére végre kaptunk vesét. Öt kiló. Örülnek majd a cicák!
Kopott kis ridiküljéből egy Milka csokoládét kotort elő, és szégyenlősen a pultra csúsztatta.
– Igazán nem kellett volna! – mondta derűsen a mészáros, és a vese súlyos csomagját nem tette a kosarába, hanem maga vitte oda a pénztárhoz.
A pénztárosnő is, rossz fogú, fáradt arcú nő, készségesen maga tette be a nehéz csomagot a bevásárlókocsijába.
Milyen kedvesek! – nyugtázta magában, mialatt óvatosan, kínlódva áterőltette a magas küszöbön a gyenge, lötyögő kis kocsit.
Egykedvűen húzta maga után az autóbusz-megállóig. Milyen szerencse, hogy sikerült felfedeznie ezt az üzletet! Már sehol sem kapott vesét. Amikor a többi helyen rákérdezett, miért nem tartanak már vesét, a vállukat vonogatták.
– Bedarálják a hurkába, asszonyom – vetették oda.
– Pedig az én macskáim csak vesét esznek. Ahhoz szoktak – mormolta maga elé. – Hiába próbálkoztam disznósajttal, májjal, szalámival, pástétommal, még kolbásszal és halkonzervvel is, nem kellett nekik. Pedig azok drágább húsfélék. És a halat, állítólag, imádják a macskák. Hát az enyémek nem. Mi lesz velük, ha egyszer meghalok? Éhen halnak? Sámson, az öreg, az fog néha gyíkot, de Kormos, a kicsi, nem vadászik. Sámson valaha két-három kis nyamvadt egeret is hozott, odatette őket „ajándékba” a konyhaajtóm elé, de újabban nuku egér… Madarat, azt fog még néha. Tollaikat ott találom az ajtó sarkában. Annyi madár szorul be mostanában a városba! Ezek nem galambok. Messziről jöhetnek. Szegénykék. Tennék ki nekik szalonnabőrt, töpörtyűt, ezt-azt… Felaggathatnám a cseresznyefára, de nem lehet. Sámson levadászná őket.
Tűnődve gondolt a halálára. Nem magát sajnálta, hanem furcsamód a macskáit.
A buszállomáson nyugodtan várakozott. Tudta, hogy itt, az egyetemi város sarkán, ahova annyi, de annyi autóbusz tart, két, számára alkalmas autóbusz is megáll. A kilences és a tizenegyes. Az már gondba ejtette, lesz-e, aki a nehéz bevásárlókocsiját beemeli a buszba. Olyan magasak azok a lépcsők!
Sokáig ácsorgott. Egyik busz döcögött el a másik után. Végre megpillantott egyet, amelyen egy egyest vélt felfedezni. Megérintette egy közelben várakozó férfi karját.
– Megkérhetném, hogy beemelje, ha megáll?
– Persze – bólintott az, de egy éppen leszálló atlétatermetű másik, meglátva a kiskocsit, útközben, lendületből felpenderítette a számára lepkekönnyűségűnek érzett kis vacakot.
– Ide teszem a bejárathoz. Itt jó lesz? – s már ugrott is le az indulófélben levő járműről.
Bal kézzel görcsösen kapaszkodott a jegyellenőrző automata rúdjába. Kocsiját térdével nyomta a rúdhoz, jobb kezével pedig, karján kis, kopott ridiküljével, lázasan kutatott kabátzsebében a jegye után. Szédült. Csak el ne vágódjon! De nem, ilyen veszély nem fenyegeti, újabban annyi az utas, hogy úgy gyömöszölődnek egymáshoz, mint a szardíniák az Éva konzervben.
No végre! Sikerült az automatához értetnie a jegyét. Elégedetten, fáradtan szusszantott egyet.
Az ajtónál ülő megnézte magának az izgalomtól kipirult, keskeny, műfogsoros ajkát idegesen nyalogató-harapdáló nénit, akinek azért azon a ráncos, beesett száján egy kis, nyilván merő szokásból felkent, leheletnyi rúzsmaradék is vöröslött. Némi gondolkodás után megérintette a kabátujját, és átadta neki a helyét.
Milyen kedves mindenki hozzám! – tűnődött. – Nagyon gyászosan festhetek.
Aztán csak ült magába roskadva. Jólesett ülnie. Sokáig körül sem nézett. Nagyon fáradtnak érezte magát.
Egyszer, sokára, mégis feltekintett. Valahogy furcsállotta, hogy nem ismeri fel a házakat, parkokat, útjelző táblákat, amelyek mellett elhaladnak. Egyre több lett a palánk. Mikor kerültek ezek ide? Nem emlékezett rájuk. De hát annyifelé építkeznek! Mindenfelé ideiglenesen terelőutakat iktatnak be.
Egy idő után azon vette észre magát, hogy kiürült a busz.
Én lennék az egyetlen utas?
Utaztak tovább.
Kicsit talán el is bóbiskolt. Közben az anyja jutott az eszébe, ahogy egy szelet kenyérrel és egy darabka szürkére vénült étcsokoládéval a táskájában a munkahelye felé talpal. Nem is csoda, hogy később annyit kínlódott a gyomrával.
Egyre jobban besötétedett.
Kigyulladtak az út mentén a lámpák.
– Merre járunk most? – kérdezte gyanakodva a vezetőt.
– Maga még itt van?! – csodálkozott az rá. – Hol akart leszállni?
– Az egészségügyi középiskolánál. Tudja, ott, annál a kis parknál.
– Ez a busz nem áll meg ott.
– De hisz mindig megállt!
– Ez? Soha.
Megrettent.
– Akkor most mi legyen? Megállhatna valahol, ahol átszállhatok… valamire… egy másik buszra, ami elvisz… valahova… közelebbre?
– Nincs útközben olyan hely. Ez egy másik vonal. Érti? Sajnálom.
– De hát akkor…
– Értse meg: én ma már nem állok meg.
Lefagyott.
– Ezt hogy érti?
– Lejárt a munkaidőm.
– Akkor velem most mi legyen? És a vesével. A cicák már várják. Nagyon várják! Ma még nem is vacsoráztak!
– Ha akarja, kiteszem.
– Kitesz? Jaj, ne! Hol?
– Bárhol, ahol kívánja. Nem érti? Maga most púp a hátamon!
– Bárhol? Bárhol… Csak úgy? – Vadul kalapált a szíve, szédült. Minden erejével, mint utolsó menedékbe, egy biztos pontba, az ülés szélébe kapaszkodott.
– Az út szélére. Itt már nincsenek megállók.
– Már megállók sincsenek… Hát akkor hol vagyok? Hol lehetek?
Megtapogatta magát. Vagyok én még egyáltalán?
Koromsötét volt. Mintha a lámpák sem égtek volna már.
Csöndbe burkolóztak. Csak a kerekek súrlódása hallatszott.
Gondolkoztak.
Gondolkoztak?
– De ha akarja, utazunk tovább.
– Tovább? Hová?
Kis csend után:
– Együtt, az éjszakába.
S utaztak tovább.
Együtt, a végtelen éjszakába.