Egész este megint a Novi Sadot hallgattam, lépett be a konyhába a fiatal szomszédasszony, én meg néztem a sarokból, szerettem volna megérteni végre, mi olyan nagyon fontos neki ezzel a Novi Saddal, hogy folyton arról mesél. Jobban szeretem azt a beatzenét, amit ott adnak, tette hozzá egyszer, amikor már anyám sem bírta, megkérdezte, mitől jobb, mint a Kossuth rádiónk. Ezzel én még nem kaptam választ a kérdésemre, szemlátomást anyám sem tudott mit kezdeni vele, csak bólintott, és közben gyúrta a kötelező két levél tésztát a krumplis tésztához, mert amióta nagyanyánk is hozzánk járt ebédre, legalább annyi kellett egy evésre. Egy levél kevés, kettő kicsit sok, de inkább legyen több, mint kevesebb, mert az öregasszony panaszkodni fog a fiának, hogy még enni se kap, ha marad, legfeljebb hazaviszi, és megeszi vacsorára, jegyezte meg cinkos pillantással anyám, a szomszédasszony meg rákontrázott, úgy van, az öregnek még egyszer annyi jár, mint a fiatalnak, hálából vagy cserébe a háborúért, a sok nélkülözésért.
Innentől kezdve számomra értelmét vesztette a beszélgetés. A Novi Sadról szóló beszélgetést még csak-csak hallgattam volna tovább, de a háború meg a régi dolgok egyáltalán nem érdekeltek. A Novi Sad meg a beatzene se nagyon, de annak legalább nem volt olyan öregszaga, mint az összes többi témának, amiről a felnőttek beszéltek előttem. Főleg ha a nagyanyám is megjelent.
Színe, szaga, kiterjedése volt mindennek, ami idegen volt tőlem, meg tudtam volna jelölni a határokat, hogy mi az, ami a közelembe érhet, és mi az, amit olyan távol tartok magamtól, hogy ne is tudjon hozzám férkőzni egy-egy délután. Hogy miért éppen délután, arra nemigen tudnék magyarázatot adni, talán mert akkor voltam otthon, és általában délutánonként járt át hozzánk a szomszédasszonyunk, akit anyám tanított az életre, miközben én ott ültem a ruhás ládára kuporodva a sarokban, és behúzott nyakkal hallgattam őket egészen addig, amíg az öregszag meg nem csapta az orromat, mert akkor folytattam az olvasást.
Eszükbe se jutott megkérdezni, hogy nem zavar-e, ha beszélgetnek, és ha érdekelte is volna őket a véleményem, én akkor se mondtam volna, hogy zavar, legfeljebb megvontam volna a vállamat. Vidám vagy szomorú olvasmányaimba merülve menekültem az öregszag elől, mely azonban még a prérin vagy az Orinoco partján is örökké a nyomomban járt. A színe fekete vagy sötétbarna volt, nem szürke, időnként talán egész sötétkék, majdnem fekete, mint a nagyanyám berlinerkendője, ami nem is egyértelműen a halál vagy a gyász kísérőjelensége, sokkal inkább az életé, az öreg életé volt a szememben.
Tizenöt év telt el az utolsó háború és a születésem között, csoda hát, hogy taszított minden, amikor meghallottam ezt a szót? Úton-útfélen előkerült, a férfiak folyton erről beszéltek körülöttem, a másik nagyanyám is, aki a doni katasztrófa után ott maradt özvegyen anyámmal meg két húgával együtt, és meg se fordult a fejében, hogy újból férjhez menjen.
Rozi, a szomszédasszony megjelenése nem kis felüdülést hozott az életünkbe. Anyám állandóan lehangolt volt, mosolyogni elég ritkán láttam, de amióta Rozi felbukkant, és rendszeres vendég lett nálunk, anyámba is visszatért az élet. Miután annyit hallotta Rozitól, hogy így a Novi Sad, úgy a Novi Sad, egyszer megmutattatta vele, meg is jelölte az állomáskereső mutatójának a helyét, hogy máskor is megtalálja, ha apám visszatekeri a Kossuth adóra, és ha látta, hogy ott vagyok mellette, csak fütyülte az angol és olasz slágereket, ha meg nem vett észre, akkor énekelte is, ahogy értette a szövegüket, és amikor Rozi átjött, megbeszélték az előző napi friss élményeiket.
Anyám mintha visszanyert volna valamit a fiatalságából, amit miattam vesztett el. Túl korán szült, a házassága előtt sem igen volt alkalma szórakozni, az ötvenes évek amúgy sem a szórakozásról szóltak falun, mindenki örült, hogy maradt valami a házából, és nem verték széjjel decemberben az érkező oroszok vagy a visszavonuló németek. A bolgárok voltak az emberségesebbek, ezt nem is anyám, hanem a nagyanyám mesélte, persze nem nekem, hanem a falubeli asszonyoknak, akikkel mise után mindig megállt a templomajtóban, és ott átadták egymásnak a híreket, én meg közben hallgattam őket, mert bár öregszaguk volt, én nagy biztonsággal ki tudtam szűrni a történeteikből, ami érdekelt, és azt el is raktároztam. Innen tudom, hogy a nagyanyám húgát is bolgárok mentették meg, akit két másik fiatal lánnyal együtt már vittek szekéren a szomszéd faluban berendezett orosz főhadiszállásra, hogy ott a tiszti konyhán segédkezzen, persze, ez csak ürügy volt, és a bolgárok nyilván tudták is ezt. A falu határában találkoztak össze a bolgár osztaggal, a bolgár tiszt kérdezte tőlük, hová mennek, mit keresnek a kocsin a fiatal lányok, és mivel az orosz katonák válasza nem elégítette ki, leszállította és hazaküldte nagyanyám húgát a másik két lánnyal együtt.
Így volt ez a háború alatt, amikor anyám még kislány volt, aztán ahogy nőtt, és közeledtek a hatvanas évek, nagyapám is egyre több mindent szerzett magának, és szép lassan felvirágzott a tönkrement kis családi gazdasága. Anyámra is szükség volt, ezért nem engedték továbbtanulni, hiába ment könyörögni hozzá az igazgató a nyolcadik osztályos végbizonyítványát lobogtatva, hogy ennek a jófejű lánynak a gimnáziumban a helye, nagyapám válasza az volt, hogy ki fog akkor nekik segíteni a földeken, az állatok mellett. Hajthatatlan volt, mint mindenben.
Rozi nagyon szerette anyámat. Talán az idősebb testvért látta benne, el is mondott neki mindent, amit fontosnak talált az életében, anyám meg hálából vagy talán együttérzésből a maga higgadt hangján mindig tudott neki valami vigasztalót mondani. Rozi színt hozott anyám életébe, láttam, ahogy ketten gyakorolnak, Rozi tanította anyámat rockyzni a félig kész, még burkolatlan terasz betonján, miközben bömbölt odaátról a zene, Komjáthy György műsora, Csak fiataloknak! Ők ketten járták, én egy darabig néztem őket, aztán beálltam, egyre vadabbul ráztam a fejemet, helyezgettem egyik lábamat a másik mellé, aztán egyszer csak Rozi is észrevette, elkapott, és hárman roptuk tovább fergeteges tempóban. Ha valaki meglát bennünket, azt hiszi, elment az eszünk. Tőlem még csak-csak elfogadták volna, de hogy két felnőtt ilyesmire legyen képes, azt már aligha.
A háború és a rock and roll keveredett a levegőben, ugyanúgy színe és szaga volt előttem mindkettőnek, mint az öregségnek. A háború az öregséget, a rock and roll a fiatalságot képviselte, de én akkor még csak a színeket meg a szagokat láttam és éreztem, így a fel-felvillanó vöröses fényekben a feketét, ami a háború volt nekem, meg a többnyire kékes-türkizes zöldben hullámzó, ámde pillanatról pillanatra változó, végül a szivárvány minden színében fölragyogó rock and roll zenét.