– Úgy kezdődött – kezdett bele a történetbe apa –, hogy amikor kisfiú voltam, a nagyapáddal jártam a Zala-partra horgászni. Ő mindig hozott magával egy filléres regényt is, és megtanított arra, hogy a legjobb módja a pihenésnek a horgászat. Pedig akkoriban nem volt még olyan, hogy relaxáció meg énidő, mégis bölcsen tudta ő ezt magától is.
– És utána mi történt?
– Amikor a nagyapád meghalt a háborúban, sokszor kimentem egyedül a Zala-partra horgászni. Csak néztem a vizet, és rá gondoltam, az édesapámra. Aztán bekerültem Szentgrótra a gimnáziumba. Tudod, kislányom, mindennap hat kilométert gyalogoltam, azért, hogy iskolába járhassak. Volt a faluból még egy lány, a Marika, vele együtt mentünk mindennap, ha esett, ha fújt. Képzeld, az a kislány szeretett csinosan öltözködni, ezért amikor beértünk az iskolába, volt neki ott egy rejtekhely, levette a gumicsizmát, és átváltotta szép topánkára. Nekem meg a lelkemre kötötte, ne mondjam el ezt a többieknek.
– És nem mondtad el, apa?
– Persze hogy nem, megígértem neki, be is tartottam.
– És mi lett a horgászással? – kérdeztem. Épp a Balaton-parton ültünk apával, és horgásztunk. Kisiskolás voltam, az évi rendes kéthetes beutalós nyaralásunkat töltöttük.
– Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy az iskolaigazgató is szeretett horgászni, aztán vele jártam a Zalára. Nem mondom, hogy apám helyett apámnak tekintettem, mert nagyon szigorú ember volt, de jólesett együtt horgászni. Aztán, látod, kislányom, most már milyen modern, teleszkópos botok vannak. De most már maradjunk csöndben, nehogy elijesszük a halakat.
Ültünk aztán így apával nagy nyugalomban, és néztük a vizet. Este ballagtunk vissza, anya már várt az üdülőben.
– Gyertek gyorsan vacsorázni, biztos farkaséhesek vagytok! – mondta. Megettük az üdülő éttermében a vacsorát.
Apa odafordult anyához, és azt mondta:
– Kimennék ma egy éjszakai horgászatra.
– Azt meg minek? Egész délután kint horgásztatok Klárival – kezdett bele anya a mondókájába. Nem örültem neki, mert az ilyennek mindig kiabálás, majd sírás lett nála a vége.
– Jó, ha nem szeretnéd, nem megyek – mondta apa beletörődve.
– Menj, ha nagyon szeretnél – replikázott anya.
Apa közben elkezdte összekészíteni a horgászbotokat. Anya ott sertepertélt körülötte, az egyik botot kézbe vette, és valahogy rosszul sikerült neki.
– Á! – kiáltott fel anya.
– Mi történt? – kérdezte apa, már hozzászokva ezekhez a hirtelen kitörésekhez.
– A horog, a horog – ennyit ismételt anya.
Valahogy – ma, több évtized távlatából sem értem, hogyan – egy horog beleakadt a lábába. Fél lábon ugrándozott, ráállni sem tudott. Megszeppent arcot vágott, még sírni is elfelejtett.
– Ennek a fele se tréfa – mondta apa. – Irány az orvosi ügyelet!
– Gyere, Klári, siessünk! – fordult felém.
Ma sem tudom, hogyan történt, de kevesen voltak az ügyeleten. Egy barátságos, bajszos, középkorú orvos fogadott bennünket.
– Ezt meg hogy sikerült? – nézett anya lábára az orvos.
– Ne is kérdezze – válaszolt apa. – Mi sem értjük, vegye ki.
– Persze, kiveszem, és kap egy tetanuszoltást. Hogy is hívják?
– Tóth Katalin – felelte anya megszeppenve.
– Adok érzéstelenítést, Katalin – mondta az orvos anyának. – Azért, hogy ne fájjon. Most egy kicsit kellemetlen lesz.
Anya felszisszent.
– Bátor asszony, Katalin – biztatta az orvos.
Aztán visszamentünk a szállásra, és ott is maradtunk.
– Kislányom, hol van Harisnya Piroska babád? – kérdezte apa.
Apának jó érzéke volt hozzá, hogy a rossz hangulatból is jót varázsoljon.
Odamentem a kisbőröndhöz, és megkerestem. Finom pamutanyagból készült kék baba volt, ezért neveztem el Harisnyának.
– Itt van, apa – nyújtottam át a babát.
– Na nézd csak – mondta apa.
– Mennyi szúnyog van itt. Gyere, kergessük meg őket, a baba segít nekünk.
Hamarosan már hangosan nevettem. Anya pedig bekötött lábbal hímezgetett, nem szólt egy szót sem. Végül is minden úgy lett azon az estén, ahogy ő szerette volna.