Kasszírnő volt a lokálban, ahol én bárzongorista, mondta szemével a férfi, és ránézett az asszonyra, aki otthonosan befészkelte magát a vonatülésen, és le is hunyta a szemét. Egy idő után kinyitotta, megint rám nézett, és szinte bocsánatkérő pillantással folytatta hangtalan mondatát. És azon az utolsó éjszakán, amikor sokadszorra hallottam gurgulázó nevetését a kasszából, amint igent mond a kissé ugyan már kapatos, ám éppen soron lévő hódolójának, két szám között felálltam, és megkértem a hátsó asztalnál az egyik sittes havert, az pedig másnap reggel rátetoválta a bal kezem ujjaira, hogy szeretlek, kicsim. Pontosan oda, ahol ő minden mozdulatomra láthatja a kasszából, valahányszor felcsapom a kezem a zongorán.
Ezt mondta a férfi hangtalan mondatával, májbajos kinézetű szemével, aztán visszasüppedt az utazók közönyébe, meghagyta bennem a kétséget, mert kétség fogott el, nem tudtam eldönteni, hogy komolyan is gondolja-e, és néztem tovább tűnődve a bal kézfejét. A barna öltönyös, jó hetvenesnek látszó férfi velem szemben ül a vonatülésen, én meg leplezetlen kíváncsisággal böngészem hurkás ujjainak utolsó ujjpercén a dülöngélő kék betűket, melyek összeolvasva azt adják ki, hogy szeretlek, kicsim.
A férfi szemlátomást nem akart ennél többet mondani, rám bízta a kezdetet és a folytatást, találjam ki, ha annyira érdekel, képzeljem oda mellé azt az asszonyt, aki harminc-negyven évvel ezelőtt hol lángvörös, hol meg szinte sárgára hidrogénezett szőke hajjal ült a kasszában, mélyen dekoltált, szorosan testhez tapadó blúzaiból csak azért nem látszott ki a mellbimbója, mert mindig viselt melltartót, és szigorúan ügyelt rá, hogy a blúz takarja a melltartója körvonalát. Amikor éppen nem volt vendég, folyton azt igazgatta, közben ide-oda járt a szeme, pillogott azzal a vastagon kikent kék szemével, mintha azt lesné, merről jön a következő áldozat.
Ugyanis ez a pepita kosztümös asszony itt mellettem ugyanaz a hajdani kasszírnő, csukta le egy sóhajtással fáradt, barnáslila szemhéját a férfi is, és ezzel elejét vette a további kérdezősködésnek, úgyhogy végleg magamra maradtam, már abban sem bízhattam, hogy szótlanul a tájat bámulja majd, amikor már nem akar vallani a tekintetével, lemondó kézmozdulatával, meg-megbicsakló nyakával.
Hamarosan félrebillen majd a feje, és pöfékelni kezd, mint a legtöbb utas ebben a melegben, a sötétvörösre festett hajú, kék szemű nő meg felébred az oldalán, és én az asszony szemrehányó, hűvös pillantásából leszek kénytelen kiolvasni minden előzményt vagy folytatást, és az ő szemével látom majd a férfi sorsát, pedig én tőle magától szeretném megtudni, hogy nem gondolt-e rá akkor, harminc-negyven évvel ezelőtt, hogy ez az írás örökre itt marad a kézfején, bárki leolvashatja róla, aki szemben ül vele metrón, buszon vagy vonaton, ahogy most én is, és egy életen keresztül szégyenkezhet a haverjai miatt, mert ordít az írásról, hogy sittesek csinálták, hiába a szolid sötétbarna öltöny, a drapp ing, a bordó-barna-fekete csíkozású nyakkendő?
De még nem ébredt fel a nő, csukva volt a szeme, vastagon kikent pillái meg se rezzentek a szemhéján. Duzzadt orrcimpája ütemesen tágult és szűkült, ahogy lelassulva vette a levegőt, tűzvörösre rúzsozott száját épp csak annyira hagyta nyitva, hogy nagyon ne kenődjön el rajta a rúzs. Még kordában tudta tartani az álmát, nyaka még nem bicsaklott meg, térdén pihenő keze még nem rángott önkéntelenül egy-egy álombeli mozdulat nyomán. Néztem ezt a pepita kosztümös nőt, a nyári meleg ellenére abban utazott, fekete galléros és zsebes, klasszikus szabású pepita kosztümben, melyhez zsabós fekete blúzt viselt.
A férfi horkant egyet, nem túl hangosat, de fölébredt rá, tanácskérően körülnézett, mint aki keresi, ki volt az, hogy közvetlenül az első pillanatban még magára gondolhasson legutolsónak, még éppen azt lesi, hátha talál más tettest, aki röstelkedő pillantással magára vállalja, mintha szégyellni való volna, hogy mások előtt elhorkantotta magát, de mivel hiába tekintett körbe, nem talált senkit a környéken, akin észrevenné és vállalná a jelet, így rájött, hogy csakis ő lehetett, a saját horkolására riadt föl olyan hirtelen.
Rám nézett, és abban a pillantásban érdeklődésnek a legapróbb nyomát sem tudtam volna fölfedezni, hiszen májbajos, barna szemének pillantása még a felesége hűvös tekintetű, kék szeménél is hidegebb volt, eleve visszautasított minden cinkosságot, ahogy kifejezéstelenül meredt maga elé arra a néhány percre, amíg a vonat ütemes zakatolására el nem nyomja az álom megint.
Maguknak való emberek, gondoltam lemondóan, aztán rögtön helyesbítettem, szinte felkacagtam magamban, hogy lám, engem is majdnem sikerült átverned ezzel a közönyös, emberi részvétnek még a szikráját sem igénylő pillantásoddal, csakhogy engem szerencsére nem tudsz becsapni, átlátok én a szitán, így álcázzátok a nyomorúságotokat, ezzel a barna öltönnyel meg ezzel a pepita kosztümmel, ezzel a hűvös, távolságtartó pillantással, melynek tükrében még a szeretlek, kicsim felirat sem olyan árulkodó. De ne félj, engem nem lehet ilyen könnyen lerázni. Most megvan a gyenge pontod, mostantól fogva vallani fogsz nekem. Bátran mondhatod, beszélj csak, nem élek vissza a helyzeteddel, tőlem nem kell tartanod, mosolyodtam el magamban, és csóváltam a fejemet, hogy lehet valaki ennyire bizalmatlan a másikkal, aki nem a kezére tetovált szövetségese, hanem alkalmi útitársa csupán, és merő kíváncsiságból érdeklődik életének ama szakasza iránt, amikor még bárzongorista volt a lokálban, ahol a felesége kasszírnő, és a törzsvendégek alig várták, hogy megjelenjen hosszú, bő szabású fekete kabátjában, kanyarítsa fel egy látványos mozdulattal a fehérre festett, esztergált fogas belső akasztójára, vonuljon oda a bárpulthoz, jusson túl a kötelező három rund Unicumján, aztán végre üljön oda a zongorához, és játssza el nekik Zerkovitz nótáját, hogy az egyiknek sikerül, a másiknak nem, vagy A vén cigányt is akár, tűrje szemrebbenés nélkül, hogy a csap részeg törzsvendég félig a zongorára dőlve belebődül az éjszakába, hogy él még a vén cigány, mert ő kívül van mindenen, és tudja, hogy a kasszában az az asszony minden felcsapott mozdulatára láthatja jobb kezén a bizonyságot.
Nem mered maga elé, miközben játszik, az arca eleven, cikázó gondolatai nyomot hagynak rajta. Kár is mondani, az asszonynál jár gondolatban. A nóta akkordjain keresztül hallja a kacagását, tűri megadón, ahogy körbeudvarolják a törzsvendégek, pedig férfielméje azt diktálná neki, hogy pattanjon föl a zongorától, és kergesse el onnan a tolakodó részegeket, mert az az asszony az övé. Akkor is, ha még nem hiszi el, mert nem akarja elhinni. Még nem mondta neki, de tudnia kell. Kézfejére van tetoválva, látja minden pillanatban, amikor erre néz, mert nem áll előtte vendég, nem kell beütnie éppen a rendelést a kasszába, nem kell számolni a visszajáró papírpénzt, amit nem foghat ott borravalónak a közösben. Tudnia kell, hogy kihívó pillantására egy diszkrét mosoly csupán a válasz, de abban minden hódolat és tisztelet benne van, ami egy nőnek kijár, és már a terv is készen áll, alkalmas idő kérdése csupán, hogy mikor hangzik majd el a mondat két mozdulat között, miközben a fehér fogasra kerül a fekete, hosszú felöltő, és indulna már az Unicumaiért, de menet közben megtorpan a kassza előtt, bal kezével megtámaszkodik előtte az asztalkán, és ő jól látja majd a kézfején dülöngélő kék betűket, hogy szeretlek, kicsim, aztán lassan, várakozástelin fölnéz, olvasni szeretne a férfi rezzenetlen tekintetében, de még mielőtt bármit is sikerülne neki kivenni belőle, a férfi végre kimondja, amit ezerszer elpróbált, némán szinte, hogy csak ő hallja, senki más, pedig nincs senki a közelben, így fültanúja sem lehet, gúnyos nevetés sem harsanhat fel nyomban arra a sokat dédelgetett mondatra, hogy Gyere hozzám feleségül!, és ő majd tátott szájjal néz rá, mint akit megbabonáztak, nem tud megszólalni, némán bólint, közben le sem veszi tekintetét a férfiról, amikor az menne tovább, talán hogy megoszthassa örömét az első pohár Unicummal, nehogy beszélnie kelljen, ő pedig megfogja a férfi kezét, a balt, amelyikre a szeretlek, kicsim van tetoválva, az írást nézi, aztán kérdőn rápillant, a férfi pedig a szemével adja értésére, hogy igen, te vagy az.
És attól a naptól fogva minden áldott nap egy szál piros rózsát kap a kasszírnő a poharába. Nem győzi cserélgetni a vastag falú, mércés háromdecis fröccsöspohárban a vizet a rózsái alatt, mert a férfi kifogyhatatlan a rózsákból. Soha nem beszél, mindig csak a szemével és a tetovált bal kezével, ahogy átnyújtja azt a szál sötétvörös rózsát, vagy ahogy megvillan rajta az írás egy-egy taktusnál. Szeretlek, kicsim. És mostantól fogva csak ez a májbajos arcú zongorista létezik a kasszírnő számára. Még meg sem fogta a kezét, még nem is kísérte haza, nem nyomakodott be utána a kapualjba, nem döntötte mohón a falnak, mint a többi férfi, hanem szálanként hordta neki a rózsát a Lehelről. Így kezdődött.
Ahogy teltek-múltak az évek, a hetvenes évek végén víkendházat is vettek. Futotta. Csak néhány rózsatövet szeretett volna a barna hajú asszony, de a szótlan férfi egy szép napon azzal állított be, hogy befizetett egy Trabantra, néhány hónap múltán pedig, hogy vegyenek egy telket Piliscsabán vagy Szentendrén, Pomázon is akár, mindegy, hogy hol, csak valahol Pest közelében, ahová könnyen kijárnak a Trabanttal rózsát ápolni, paradicsomot szedni vagy szőlőt metszeni.
És fölöttük is eljárt az idő, nyugdíjba mentek, végleg ki is költöztek a vidéki házukba rózsát ápolni. A Trabantot rég eladták, vettek helyette egy Suzukit, aztán amikor az is tönkrement, nem javíttatták meg, azóta autó nélkül járnak, és most itt utaznak velem ezen a vonaton egy vidéki keresztelőre, de ha onnan visszajönnek, még nem tudják, hogy mi lesz a folytatás.