Apa temetése előtti nap volt. Jéghideg december. Sms pittyent a telefonomon. Anya írt: Kislányom, menjünk ki ma a temetőbe, lehet, hogy nem ásták ki a sírt, nézzük meg. PA.
Anya mindig így írta alá a leveleket: PA, vagyis Puszi, Anya.
Néztem az üzenetet, és nem értettem. Hogyhogy nem ásnak ki egy sírt?
– Nézd – mondtam a férjemnek. – Szerinted mi lehet ez? Mitől fél anyám?
– Gyere, nézzük meg az interneten – mondta ő.
Akkoriban az internet még újdonságnak számított, az is, hogy bármit meg lehet keresni rajta. A férjem mindig jobban eligazodott ezekben a dolgokban, mint én.
– Nézd csak, valószínűleg anyukád ezt a cikket olvasta – mutatott a képernyőre.
„Elfelejtették kiásni a sírt, meghiúsult a temetés”.
– Na de ez az Új köztemetőben történt, nem a Farkasréten – mondtam én.
– Mindegy, megtehetsz ennyit anyukádért, menj ki vele – mondta a férjem.
– Te kijössz? – kérdeztem.
– Nem, tudod, hogy dolgozom. És ez a te ügyed, nem az enyém – válaszolta a férjem.
Vonszoltam magam a temetőbe. A sírnál már ott állt anya, fekete bundában, fekete kalapban. Ruhája az illendőségnek megfelelő.
– Nem véletlenül hívtalak ide – kezdett bele anya.
– De miért nem hívtál fel? – vágtam közbe. Éreztem, valami olyat szeretne mondani, amit rossz lesz hallanom. Ami mindent megváltoztat.
– Hiába van ez a mobiltelefon – folytatta. – Én nem foglak téged hívogatni. Csak sms-t írok. Ha szeretnél tőlem valamit, hívjál, bármikor, akár éjjel is.
És anya ezt be is tartotta, abban a húsz évben, ami még előtte állt.
– Szóval azért hívtalak ide, nem tudom már tovább magamban tartani a titkot. Van még egy lakásom. Öt évvel ezelőtt vettem. Egy kicsi garzonlakás a kilencedik kerületben. A nővéremmel közös.
Megszólalni sem tudtam.
– Anya, de hát miért? És miért titkoltad el?
– Most már mindegy az a miért. Az a lényeg, hogy van. Nem is örülsz?
– Nem tudok mit mondani – feleltem.
Egy dologra gondoltam, miközben álltunk a kiásott sírnál. Minél előbb Imre bácsinál szerettem volna lenni, apám legjobb barátjánál. Persze már a temetés után.
Imre bácsi szívélyesen fogadott, de meglepődtem, mennyit romlott az állapota ahhoz képest, amikor legutóbb láttam. Már csak bottal tudott közlekedni:
– Ne haragudj, Klárikám, hogy nem voltam ott apád temetésén. Dehát látod, le vagyok robbanva. Köszönöm, hogy eljöttél.
– Semmi baj, Imre bácsi. Lélekben ott voltál velünk.
Imre bácsi poharakat hozott, és egy üveg vörösbort. Miközben töltött, ezt mondta:
– Na mesélj, Klárikám, mi nyomja a szíved.
– Anyának van még egy lakása. A sírgödörnél mondta el.
– Hát, választhatott volna jobb helyet is. De hát tudjuk, anyád a jelenetek nagymestere. De hogyhogy még egy lakás? Mi ez az egész? Apád, mondjuk, érezte, hogy titkol valamit, de erre nem gondoltunk, hogy vett még egy lakást. Ez viszont sok mindent megmagyaráz – töprengett tovább Imre. – Emlékszel, amikor külön kasszára mentek?
Hogyne emlékeztem volna. Anya azt mondta, apa túl sokat költ rám, a szép ruháimra meg a könyveimre. És legjobb lesz, ha apa a rezsit fizeti, és ő, mármint anya, átveszi a ruházkodásom.
– Igen, apád mindig azt mondta, olyan szép vagy, mint egy manöken.
– Emlékszik, Imre bácsi, akkor kezdtem dolgozni az egyetem mellett. Tanítványok, telefonügyelet, muszáj volt csinálni. Anya mindig a használtruha-boltba vitt. Én meg tetszeni szerettem volna.
– Emlékszem, persze. És arra is, apád büszke volt rád, hogy helytállsz az egyetemen és a munkában.
– Imre bácsi, most mi lesz?
– Most már nincs jelentősége annak, anyád hogyan szerezte azt a lakást – mondta Imre. – Az a jó, apád ezt nem tudta meg. Anyád biztos, hogy odaköltözött volna, ha elválik tőle. Aztán apád beteg lett, változott a terv. Valószínűleg ez történt. Bár sosem értettem anyád, jó dolgában nem tudta, mit csináljon. Ha jól mentek a dolgok, akkor ő mindig csinált valami hisztit. Ez is az lehetett. De most ne ostorozd ezért, nektek a jövőbe kell nézni. És ebben a jövőben apád már nincs itt.
– Anya, és mi lesz azzal a lakással? – kérdeztem egy fél év múlva anyámat, amikor szóba bírtam hozni a témát úgy, hogy ne kiabáljak, és ne mondjam azt, hogy átvert és elárult engem és apát.
– Mi lenne? – mondta anyám. Már nem viselt feketét. Narancssárgában járt, és vett egy strandbérletet is, csokibarnára volt sülve. – Kiadom a lakást. Mi más lenne?
Sok év telt el, a fiam, aki akkor még csak gondolat volt, már kamasz fiú lett, amikor egyszer anyám ült a nagyszobánkban, és azt mondta:
– Szeretnék mondani nektek valamit. Hívd ide az unokámat is.
– Eladom a másik lakást – közölte anya.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Az unokám már nagy, és nekem ő a mindenem. Utazzatok a pénzből, meg jó lesz az majd, ha egyetemre megy.
– És a nővéred? – kérdeztem.
– Vele már mindent megbeszéltem, nem ellenzi.
A lakás gyorsan elkelt, kis garzon volt, az a típus mindig keresett a városban.
– Átutaltam nektek a pénzt – mondta anya. – És most ünnepeljünk. Alex, melyik egyetem tetszene neked? Most már tanulhatsz bárhol.
– Anya, szerintem nagyi érezte, hogy meghal – mondta a fiam. Anyám sírjánál álltunk, de már a temetés után. Mindenki elment, az eső zuhogott.
– Miből gondolod? – kérdeztem.
– Abból, hogy eladta a lakást, és nekünk adta a pénzt. Így akarta jóvátenni, hogy elárult téged és nagyapát.
– Ez valószínűleg így van, milyen jól mondod – válaszoltam. – De nézd csak, integetnek Attiláék. Szerintem azért, hogy menjünk velük haza, ne ázzunk az esőben.
– Induljunk, anya – mondta a fiam. – Alig várom, hogy hazaérjünk, és Attilával játsszak egyet a honfoglalós játékkal. Nem véletlen ő a legjobb barátom ovi óta. Tudod, anya, az élet megy tovább.