1792-t írtak akkor – tehát 230 évvel ezelőtt –, amikor az Úr, nyilván véletlenül vagy unalmában, letekintett e mocsaras, maláriavészes picinyke földrészre, amelyet Bácska névre keresztelt a köznép, és látva e nyomort, megsajnálta őket (őseinkben talán bennünket, kései utódokat is), s úgy döntött, egy, a bécsi udvar által már idehelyezett Kiss Józsi nevű – katonai kiképzésen is átesett – „hydraula, geometa et architectus”-nak sugallja: segítsen már e kicsiny világban szenvedő és vergődő – sváb, magyar, szláv – népeken, és tegye élhetőbbé itteni létüket.
Vasút sem létezett még ekkoron, kocsiutak is csak kátyúsok, így hát többnyire lóháton, ám iránytűvel és mérőléccel, korán sötétedéskor pedig fáklyával a kezében járta Józsi testvérünk e vidéket, bebarangolva a Duna és Tisza közét, Apatintól és Bezdántól Földvárig és Óbecséig, de nem hagyta ki az Ada–Zenta–Kanizsa vonalat sem, s úgy döntött, ha az Úr már tájszabászattal bízta meg, tesz egy merész javaslatot. Amit iránytűvel és mérőléccel bemért, és bizonyította, hogy ha e két folyó közötti vízszintkülönbség 3,5 méter, akkor megfelelő csatornázással és zsilipezéssel le lehet csapolni ezeket az átkozott mocsarakat is, ezáltal termővé tenni a földeket. Ami pedig az udvar számára mégiscsak sokkal fontosabb lesz: 160 kilométerrel le lehetne rövidíteni a vízi utat a Kárpátok és Bécs között. Ez viszont azt is jelentené, a dereglyéknek a folyásnak lefelé emberi vagy lóvontatással 10–12 nap, fölfelé pedig 20 nap a megtakarítás.
A só, a fa, a gabona és a puskaporhoz szükséges szén, kén és salétrom (ezt ma kálium-nitrátnak tituláljuk) főleg a Kárpátokból érkezett, s tudta, a bécsi sókonszern egyik tulajdonosa nem más, mint Kempelen Farkas, aki, igaz, a boszorkányos sakkozógép megszerkesztésével vált világhírűvé, de bizonyára személyes üzletet is lát e megálmodott tervben. Be is bizonyosodott, hogy Kempelen, matematikus lévén, vállalta a leendő zsilipek megépítéséhez szükséges számításokat.
Lerövidítve a mesét (hogy az 1800 karaktert ne túlságosan lépjem túl), idén van pontosan 220 éve annak, hogy ez a Ferenc császárról elnevezett hajózható vízi út elkészült, s az egykori mocsaras közép-bácskai föld a mai Európa egyik legtermékenyebbje lett.
De Józsi testvérünk mindezzel nem elégedett meg, mert miközben főleg rabokkal ásatták a csatornát, ő maga templomot és paplakot tervezett Szenttamásra és Kucorára, iskolaépületeket és tanítólakásokat Zomborba, Cservenkára, Óverbászra, Torzsára, majd – s ezt már Valkay Zoltán építészmérnöktől tudjuk – Zentára, Kanizsára, Martonosra és Óbecsére is, vendégfogadót pedig a temerinieknek. Szabadkán a régi városháza renoválása is az ő keze munkáját dicséri, amire azért volt szükség, mert az egykoron megépített községházának a fáskamraként használt pince fölötti kemencéi gyulladásveszélyt jelentettek, azaz éghetőség fenyegette a teljes jobb szárnyat.
Malmokat is tervezett, száraz- és vízimalmokat, s ha már itt vagyunk Kanizsán, mondjuk el, hogy a mai napig megvan annak a tervrajza, ahogyan ide 1794-ben sörházat és pálinkafőzdét tervezett. S nem is akármilyet. A malomkő itt a malátaőrlés szerepét töltötte be, de meghatározta a 45 bécsi öl, azaz 113 méter hosszú és 15 méter széles épület minden helyiségét is. S miből állt ez az épületkomplexum? Malátacsíráztatóból, a sörfőző mester és a molnár konyhájából, két szobájából és éléskamrájukból, a kádár és a sörházi szolga lakásából, sör- és cefreerjesztőből, sörraktárból, pálinkafőzőből, az épület végében szárazmalomból, mellette istállóból, kocsiszínből, fészerből, az udvarról nyíló padlásfeljáróból, valamint egy kinti kútból és a kert végében két WC-ből.
Helytörténészek, fáklyát, iránytűt kézbe venni, s felderíteni, hol is lehetett ez az épület meg mindaz, amivel Kiss Józsi testvérünk, a „hydraula, geometa et architectus” megköszönte az Úr beléje vetett bizalmát, s azt is, hogy élete végéig, azaz 1813-ig a bács-szerémségi evangélikus püspökség főgondnoka maradhatott. Mert ellenlábasai, kortársai még a csatorna építése közben, nyilván irigységből, leváltották a csatornaépítési konszern éléről, és száműzetésbe kényszerítették. És ekkor verseket írt, majd megtervezte saját verbászi síremlékét – a zsilip fölötti Telecskai-dombok legmagasabb pontjára, ahol kriptájában ma is nyugszik. Megőrzött emlékiratát a következő latin közmondással zárta: Fax beni, dolebis! Azaz: Tégy jót, megbánod!
(Hogy is hangzott az idei írótábori feladvány? „Iránytű és tájszabászat – Fáklyával egy éghető világban.”)