Vannak napok, hogy a reggeli ébredés után megkívánok egy kupica pálinkát. Olyankor teátrálisan mászkálok a házban, ajtókat nyitogatok, topogok ide-oda. Tétován álldogálok, majd újra benézek a kamrába, a konyhai hűtőbe, és végül a sufnit is útba ejtem. Gyakorlatilag összejárom a kartali remeteség minden szegletét, akár egy jó torkú, rendkívül szomjas zugivó. Matatásom időközben háttérzajból zavaró szöszmötöléssé lesz. – Mit keresel? – kérdi a feleségem. – Idegesítő, ahogy jössz-mész ide-oda!
Mindezzel én is tisztában vagyok, de nálam ez a ráutaló magatartás. Aztán a részéről jön a megvilágosodás: – Te – azaz én! – pálinkát innál?
Állok az ebédlő közepén, már mosolygós képpel, és bólogatok, hogy igen! Otthon több mint húszévi távollét után is tudom, hol lapulhat egy-egy flaska. Bezzeg itt… Ez a kétlakiság velejárója. Mindig azt és ott keresem, ami és ahol biztosan nincs!
Miután megtudom, hova, mi mögé kell még benéznem, célirányossá válik a kutakodásom.
Ám ez még csak a rituálé eleje. Mert mindezek után jön az igazi gond: van-e az itt-ott árválkodó üvegekben pálesz, és ha igen, milyen? Mindig otthonról hozzuk, az általunk tudott, megengedett mennyiséget, mégis azon izgulunk, szól-e a vámos, hogy éppen mit és mennyit szabad az unió területére bevinnünk. Még mielőtt bárki legyintene, jelzem, hogy voltam már krumplicsempész is, akit félreállítottak öt kiló jó kishomoki rózsakrumpli miatt… De talán maradjunk a történet eredeti fonalánál!
Szóval, bármilyen furcsa is, a barackot, birset meg a szilvát nem szeretem. Ha csak ezek közül akad valami, akkor inkább nem kérek. Így hát ivás előtt a szagolgatásé a főszerep. Ha marad a tanácstalanság, akkor megkérdem Klárikát: – Szerinted ez micsoda?! – Ő már ránézésre tudja. – Nem látod az üvegről? Joe főzte alma!
Milyen igaz, a kerti hulló gyümölcsöt szoktam összeszedni, amit Joe elvisz, és amikor kifőzi, hoz kóstolót. Hát az almáért sem rajongok.
Valójában két kedvencem van: a komám főzte szőlő – ami nem másból, mint a préselés után maradt bogyókból és szárból készült, sőt, bő termés idején még mustot is önt hozzá – vagy a fogadott testvérem készítette ágyas. Bármelyik bármikor jöhet.
Előbbi – ha nem penészedett meg a cefre – enyhén édeskés, benne a szőlő lágy zamata, no meg benne a homokról visszaverődött napsugár tüze, mégis van egy kis fanyar utóíze. Azt a csuma adja. Orvosság. Valaha vették a patikusok, és vegykonyhájukban tinktúrák alapanyaga lett belőle.
A másik, az ágyas, egy igazi kincs! Ahogy a receptúra is az, mert nem akárhonnan, hanem Magyarkanizsa belvárosi plébániahivatalából való.
Regényes történet, amire Esti Kornél is rácsodálkozhatott bácskai utazása során, Szindbád pedig csavargásai közben vidéki kiskocsmákban mesélhette a hallottakat, fuvarosok és iparosok között kvaterkázva akár.
No de sora van a történetnek, nem is akármilyen, hiszen minden egy nyári hétköznapon kezdődött, méghozzá harangforgatással. Tudniillik azt is kell, hogy arányosan kopjon az oldala a mindennapos óraütések, kondítások idején. Így hát előre egyeztetett időpontban felmásztak páran az Őrangyalok templomának karcsú tornyába, a poros, pókhálós harangok közé, éppen fél és háromnegyed óra között, s elfordították a bécsi öntő szóban forgó remekét, hogy ne sántuljon le a kalapácsütések alatt… Gyorsan végeztek, aztán lekászálódtak a magasból, s már a Szentháromság-szobor tövében, a vadgesztenyék lombsátra alatt hallgatták a három ütés érces, messzire szálló hangját.
A harangfordítókat Tari János atya invitálta a paplakba, leöblíteni a torony porát. Úgy volt vele, hogy egy magára valamit is adó lelkipásztor nem nézheti tétlenül, mint szomjazik a nyáj néhány szorgos tagja. Leültette hát a parókián a nadrágosokat, majd felsorolta az italkínálatot. Az általa csak gyomororvosságnak mondott ágyas pálinkára esett a választás, amit széles mosollyal vett tudomásul. Rögtön nyomatékosította, hogy mértékkel fogyasztva sokféle kórságra jó a sötétbarna színben pompázó, keserédes nedű.
A második pohárka fogyasztása közben már némileg felbátorodott vendégek a készítés módjára, receptúrájára voltak kíváncsiak. Ekkor a plébános úr türelmesen elsorolta, hogy mi minden kell bele: – A legfontosabb, hogy jó gyümölcspálinka legyen az alap. De: dió kell az ágynak! Péter-Pál körül az igazi, akkor még a magház kocsonyás… – megállt, kis szünetet tartott, majd karba tett kézzel, állva folytatta. – Három liter pálinka, harminc szem félbevágott zöld dió, aztán ánizs, kömény, kakukkfű, majorána egy-egy kávéskanállal…
Nem fejezte be a felsorolást, mert a vendégül látott atyafiak egyre kétségbeesettebb képet vágtak. – Tudják, mit, leírom maguknak a barátok által összeállított, igencsak régi receptet. Aztán ha van kedvük, idejük, pálinkájuk, fűszerük és gyógynövényük hozzá, hát csinálhatják maguk is!
Így aztán sok-sok éve készíti János testvér a gyomorerősítőt, gondosan ügyelve a receptúrában foglaltak betartására, én pedig buzgón kóstolgatom, véleményezem az éppen aktuális évjáratot. Ha vendégeim vannak, kínálom is a kanizsai ágyast! Nem egyszer mondták már, hogy jobb, mint az unikum. Azt nem tudom, hogy Zwack mit szólna a fentiekhez, de egy biztos: unikális az ágyon érlelt papramorgó.
A jelöltek ágyas pálinkát készítenek
Egy ideje csend honolt már a Haynald Leánynevelő Intézet falai között. A növendékek nyári szünetre mentek. Zsibongó leánysereg helyett a déli imára gyülekező nővérek árnyként suhantak a folyosókon. Az épület elé ültetett fák lombja még nem ért fel az emeleti ablakokig, így a kinti hőség miatt behajtották a belső spalettákat, amitől hűs homály ült az emeleti kápolnában.
A nagytemplom harangja éppen megkondult, amikor az általános főnöknő szúrós tekintettel körbenézett, majd a mellette ülő rendtársától súgva kérdezte: – A jelöltek miért nincsenek jelen a déli imán? – Anyám rendelése szerint még reggeli után elküldtem őket a kertbe gyógynövényekért – hangzott a kissé meglepett válasz.
A főnöknő felállt, és így szólt: – Imádkozzunk!
Az áhítat után ebéd, majd silentium következett. A csend, ha lehet, még nagyobb lett a fehér falak között, így Ursulina nővér az ügyeleti szobából azonnal meghallotta a piaci kapu nyikorgását. – Az udvaros nem kente meg a kapupántot! – mondta vagy inkább csak suttogta maga elé, miközben a földszinti folyosón a zaj irányába haladt. Éppen kattant a zár a jelöltek mögött, amikor odaért. Az udvaros a nővér jöttére lekapta kalapját és egy dicsértessékkel gyorsan eloldalgott. – Hol voltatok egészen idáig? A kert negyedórai járásra van innen. Netán eljátszottátok az időt? Ez nem jelölthöz méltó viselkedés. Hermenegild tisztelendő anyánk a déli imakor hiányolt titeket!
A három jelölt – két hórihorgas és egy alacsony, kerek képű kamasz lány – zavarában apró mozdulatokkal formaruhájáról a port söpörte. – Gyertek gyorsan! Lássam, mit hoztatok! Mi tartott ilyen soká? – nézett rájuk. – Hát az úgy volt, hogy kakukkfüvet nem találtunk a kertben. Ezért a Járáson kerestünk… – A Járáson?! Drága Szűzanyám! – csapta össze a kezét Ursulina. – Gyorsan szedjétek rendbe magatokat, én meg jelentem, hogy megjöttetek. – Azzal elsietett a klauzúra irányába.
A lányok magukra maradtak. Az alacsony termetű volt a legidősebb köztük. Kicsit anyáskodott két fiatalabb társa felett. – Rakjuk ki a kosarakból a gyógyfüvet! – mondta, és már csokrokba rendezte a gyűjtésből származó szálas-virágos növényeket. A csipkés levelű pemetefű és az ernyős virágú édeskömény a Kőrös-parti kertből volt, a kakukkfű lankadt, ám virágos hajtásai meg a járásszéli gyepről. Éppen végzett a fajta szerinti kirakással, amikor a konyhába belépett a rendház főnökasszonya. Meghajoltak előtte, és amikor ránéztek, tekintetük találkozott szúrós, megrovó pillantásával. – Lekéstétek a déli imát! – nézett rájuk Hermenegild nővér. – Hol voltatok egész délelőtt?
A lányok izgatottan morzsolgatták kötényük szélét, de szólni nem mertek. – No, hát megkukultatok? – húzta ki magát a főnöknő. – Hol a nyelvetek? – mondta szája sarkában bujkáló mosollyal.
Az alacsony, anyáskodó leány ekkor előlépett, vett egy nagy levegőt, és belekezdett a magyarázatba: – Tisztelendő Anyám, az úgy volt, hogy a kertben nem találtunk kakukkfüvet. Így aztán a Járásra mentünk gyűjteni. – Itt azonban elakadt a szava, arra gondolt, mi lesz, ha megkérdik, ki találta ki, hogy oda kell menni, no meg ki adott rá engedélyt… Így hát ő is elnémulva állt társai előtt, és a cementlapokkal kirakott padozatot nézte. – Ursulina, megvan minden szükséges a gyomororvosság készítéséhez? Ha igen, akkor holnap fogjanak hozzá. Aggódom, mert a diót már le kellett volna áztatni. – Azzal megfordult, és otthagyta őket a másnapi feladattal.
A következő napon, rendelése szerint, az ágyas összeállításánál segítettek a lányok. Több, gondosan kimosott vállas dunsztosüvegbe rakták a félbevágott diószemeket, majd a gyógy- és fűszernövények következtek, végül a hulló gyümölcsből főzött, tavalyi pálinka. A konyha belső ablakpárkányán sorakoztak az üvegek, melyekre egy rövid ideig rávetült a délelőtti nap.
Hetekkel később szűrték le a megérlelt italt, aztán a kamra hűvösében álló polcra rakták a zöld színű, csatos, egyébként eredetileg gyógyvizes, teli palackokat.
A nyári hónapok múltával, már a tanévkezdés előkészületei zajlottak, amikor Márton Mátyás plébános látogatást tett a nővéreknél. Körbejárták az épületet, benéztek a tantermekbe és a bent lakó növendékek hálótermeibe, végül az emeleti tanulószoba következett, ahol a plébános leült, hogy kifújja magát. A pillanatnyi csendet maga törte meg. – Tisztelendő Anyám – kezdte mondókáját, és rögtön hatásszünetet tartott, mert igazán jártas volt a retorika szabályaiban –, megint remek munkát végeztek! Példás a rend, látom, felkészültek az új tanévre. Már csak egy dolog van hátra… – nem fejezte be a mondatot, sejtelmesen mosolygott és hallgatott, miközben az apácákat nézte. – Mire gondol, nagytiszteletű prépost-plébános atya? – kérdezte Mária Hermenegild nővér.
A plébános várt egy kicsit a válasszal, de mielőtt bármit mondhatott volna, a tisztelendő anya Ursulina nővérre nézett, és egy fél mosollyal feléje bólintott. Hogyan is feledkezhetett volna meg Márton Mátyás eme szokásáról, hiszen amióta az iskolanénék a városban vannak, még minden tanévkezdési bejárás így zárult! Míg ezt végiggondolta, a nővér karon kapta az egyik jelöltet, és csendben távozott. Aztán ugyanúgy vissza is tért. A jelölt tálcán két talpas, csiszolt oldalú, félkristály likőröspoharat hozott, Ursulina pedig egy csatos üveget, amelyet egyenesen a reverendás férfiember elé tett. – Talán kóstoljuk meg az idei gyomororvosságunkat! Plébános atya, megkérhetem, hogy töltsön – mondta kissé kimért modorban a házfőnöknő.
A plébános az üvegért nyúlt, gyakorlott mozdulattal pattintotta fel a csatos kupakot. Először a nővérnek töltött, aki gyorsan maga elé kapta a kezét, jelezvén, hogy nem kér többet. Az akkor már pápai prelátus a magáét a pohárka pereme alatt futó csíkig öntötte, így nem vétett az illendőség szabálya ellen.
Megemelték poharaikat, beleszagoltak, majd belekortyoltak az újonnan készített gyógyitalba. A plébános, csücsörített szájjal, sokáig ízlelgette, miközben poharát a fény felé fordítva a színét nézte az újabb itókának, aztán így szólt: – Jó ez az ágyas, Tisztelendő Anyám, csak kicsit sok benne a kakukkfű! Nem gondolja?!