Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán életben. Az a tudat, hogy bármelyik járatra felszállhat, és oda gurulhat, ahová csak szeretne. Szabadon, felhőtlenül. Vidámságot sugárzott. A 21-es vonalat kedvelte a leginkább. Szemlélte az utat, olykor a buszvezető hölgyeket is szemügyre vette. Egyik-másik még kedvére való is lett volna, de sosem merte őket leszólítani, ugyanis idősen is félénk maradt. Élete derekán sem bukkant elő szinte egyetlen ősz hajszála sem. Mindig kifogástalan volt a megjelenése. Szürke vasalt nadrág, krémszínű vagy világoskék ing, mellény és szigorúan barna bőrcipő.
A reggeleit hajmosással indította. A kád fölé hajolt, bevizezte az arcát és a hajkoronáját, jól megszappanozta, leöblítette, és megszárítkozott. Ezután simára borotválta az arcát, és magára fújta kedvenc, citrusos illatú kölnivizét, majd felöltözött. Kizárólag a korai rituálét követően hagyta el hajlékát. Dalszövegíróként kereste kenyerét, mégsem lett világhírű. Inkább amolyan helybeli hírességnek számított. Kevésbé ismert szerzemények fűződnek a nevéhez. Olyan daloké, amelyeknek címe ott van az ember nyelve hegyén, de sehogy sem jut eszébe.
– A koncerteken kell a töltelék a sikerszámok között – mondogatta viccelődve.
Az egyik szerzeményét még Charles Aznavour számára is felajánlotta, ám a Szárnyaszegett szerelmes ennek ellenére sem tudta megtalálni a közönségét. „Lelkemet nyújtom át, masnit nem kötöttem rá. Ajakodra csókolnám az ég összes csillagát. Szárnyam rég eltörött, mégis sodródom feléd. Ha mindent odaadnék, az sem lenne már elég. Fakuló emlék, mélybe süllyedt vak remény. Füledbe súgnék, de számhoz szó már rég nem ér.” Holott, miután lejegyezte az idézett sorokat, még önmagán is meglepődött. Az alkotás folyamata máskülönben szinte már nyomasztotta. Hónapokig kutatott, hogy minden, amit leír, pontos legyen. Sokáig érlelődött benne egy-egy szöveg. Kizárólag éjjelente vetette papírra mindazt, ami kikívánkozott belőle. Ilyenkor feltett egy hangulatához illő lemezt a lejátszóra, és kitöltött egy pohárka ötcsillagos Metaxát. Ámulatba ejtette az üveg tartalmának borostyánsárga színe. Enyhén gyümölcsös, édeskés íze. Az érett barackot idéző zamata, amely szinte azonnal elbódította. Poharába töltött, és már kattogott is az írógépe. Munka közben szigorúan két pohárkával fogyasztott el. Fél decit húzóra, majd kortyonként kiélvezve a következőt. Már pályája elején eldöntötte, hogy az első igazán nagy bevételéből elutazik Szalonikibe. Abba a görög kikötővárosba, ahonnan kedvenc étele, a bujurdi származik. Jules kávéházában kérésére elkészítették ezt a friss paradicsommal, olajbogyóval, morzsolt fetával és egyéb sajtokkal készült, kerámiaedényben sült különlegességet. Ámde ő arról álmodozott, hogy egyszer majd a Nikis, avagy a Győzelem sugárúton falatozhat, félédes olümposzi rozé nektárral indítva a lakomát, kedvenc ötcsillagos italával leöblítve a fenséges falatokat. Az egyik irománya évekig pihent az íróasztal fiókjának mélyén, mire 1949 tavaszán rábírta magát, hogy postázza producer barátjának. Eddie becenevű cimborája később a fény városának egyik legismertebb mogulja lett. Jacques Brel, Dalida és mások karrierjét is egyengette. Mielőtt Martin végérvényesen borítékba zárta volna munkáját, finomított rajta még egy utolsót. A Misztikus mosolyú nő, ezt a címet adta a művének. Két hónap múlva jött egy rövid válasz.
– Nem rossz. Megmutattam embereknek. Egy amerikai kolléga érdeklődik. Talán felhasználnák egy filmhez is. Nat King Cole is énekelné. Szereznének hozzá valami érzelmes dallamot. Barátom, lehet, hogy ez lesz a befutó?
A koros szövegírót elmondhatatlan boldogság töltötte el. Az esetleges honorárium csupán annyiban foglalkoztatta, hogy fussa belőle a hőn áhított utazásra, a Közép-Makedónia régió székhelyére. Titkon azért az is foglalkoztatta, hogy talán végre az ő neve és alkotásának címe is rákerülhet egy kis- vagy nagylemez borítójának a hátoldalára. Hónapokig próbálta hívni a barátját, hogy a részletekről érdeklődjön, de az folyton külföldön tartózkodott, ezért nem tudta elérni. Több levelet is küldött, ám válasz nem érkezett. 1950-ben egy kisebb csomagot kézbesítettek a címére. Nat King Cole aktuális bakelitjét tartalmazta, és egy csekket. Feltette, belehallgatott, és hirtelen elérzékenyült, mert felismerte saját sorait. Kanapéjára rogyott, és fülig érő szájjal bámult ki az ablakon.
Percek múlva megrázta magát, és a borítót is tüzetesen tanulmányozni kezdte. Csupán a zeneszerzőket tüntették fel, és még a dal címét is megváltoztatták. Mona Lisa lett.
– Az egy dolog, hogy Leonardo da Vinci festménye ihlette a sorokat, de ezzel kiölték belőle a sejtelmességet.
A kiállított csekkre pillantva mégis mintha megenyhült volna.
– Legalább értékelték a fáradozásaimat – nyugtázta.
Másnap becsomagolt a bőröndjébe, beváltotta a csekket, és repülőjegyet vásárolt az induló szaloniki járatra.