Egy készülő dokumentumfilm fő- és mellékszálai
(részlet)
Kázé a kistárgyalóban áll az ablak előtt, kifele néz.
Elsötétedik az ég. Először csak egy távoli morajlás hallatszik, mintha felfújt papírzacskót durrantanának szét, utána még egyet, még egyet, sorozatban, aztán a pukkanások egyre közelebbről szólnak. Villám cikázik végig az égbolton, de Kázé azt nem láthatja, takarják a házak, a fák, azt viszont észreveszi, hogy arra a néhány pillanatra, amíg átsuhan fölöttük a villám, hirtelen kivilágosodik a környéken. Néhány percnyi nyugalom után jön egy heves fuvallat, repül szerteszéjjel előtte az előző viharban lerázott sok, még zöld falevél, eldobott papírfecni, színes csíkos vagy átlátszó nejlonzacskó és egyéb, légiesen könnyű, szinte súlytalan szemét, keveredik minden a porral, de csak addig, amíg el nem ered az eső, előbb nagy cseppekben, aztán egyre sűrűbben, és onnantól fogva a szél már csak az eső függönyét lengeti-cibálja-csapkodja neki nagy koppanások közepette az ablaknak. Jég is van, állapítja meg Kázé egy pillantással, miközben mozdulatlanul áll az ablak előtt, nem hőköl vissza, reflexből sem, pedig az arcába vágna, ha nem volna köztük az ablaküveg. Tízből kilencen hátrakapták volna a fejüket, de Kázé szinte kéjes örömmel nézi, drukkol a viharnak, a természet erejének, Ez az, hadd szóljon!, mondja magában, amikor újabb csattanást hall. Elmosolyodik. Ha jobban belegondolna, talán érezné, mennyire abszurd ez az érzés, ugyanolyan, mint amikor a fecskendőben ülve várják, hogy élesben találkozzanak az elemekkel, és arra az időre, amíg küzdenek velük, kicsit megfeledkezzenek róla, hogy ők is ugyanolyan törékenyek, mint a többi közönséges földi halandó.
Megint kapott egyet a trafó. Na, lesz dolgotok ma este, ahogy elnézem!, és maga előtt szinte már látja is az útra, háztetőkre, autókra dőlt karvastagságú ágakat, félbehasadt, villám sújtotta nyárfákat. Még ha csak ennyi dőlne, az hagyján, de egy ilyen vihar azért ennél több kárt is tud okozni. Alámosott hidak, beázott lakóépületek, vízzel teli pincék. Szabályosan, mint árvíz idején, mindössze annyi különbséggel, hogy most szivattyúzni is lehet, nem fog összedőlni a ház, mint amikor körbeveszi a megáradt folyó. Egy árvíz az egész más. Ez sem tréfadolog, de egy árvíz azért egész más.
Már nem lehet kilátni az ablakon. Kázé gondolatban már nem is itt jár, a homokzsákokból emelt gáton állva figyeli a megáradt Dunát, mint a 2002-es nagy árvíz idején.
A szomszéd szobából reccsenés hallatszik, régi hangfelvételen megszólal a visszaemlékező Füst Milán hangja, de Kázé nem hallja.
Abban a reményben, hogy ezek a sorok engem túlélnek, s talán még valaki kezébe kerülhetnek, feljegyzek néhány szót az eseményekről is. Kapitalizmus: kétségtelen, hogy jelszavakkal dolgozik. S embereket küldött a halálba a fennálló rend védelmére, oly embereket, akik rabszolgasorban éltek a fennálló rendben. Ámde: legyőzetvén a jelszavak elvesztették szuggesztív erejüket, s egy nagy átértékelés periódusa következett be – mindent odadobtak, amiért eddig a vérüket ontották. Oktalanul! Mert ha a kapitalizmus vissza is élt a haza fogalmával, és saját kapzsisága cégéréül használta is, a haza van és megvédendő: mert a haza fogalma egy faj megjelenési formája a fajok küzdelmében. Már most: ha Károlyinak több energiája lett volna, még akkor sem lett volna képes a destrukciót megállítani. Tisza pedig bűnös volt: ő volt egyik fő okozója, hogy Magyarország ahelyett, hogy csendesen, szerényen vigyázott volna magára, beleártotta magát a nagyok küzdelmébe – egy nagyzási hóbort áldozata lett az egész ország. Amikor a nagyok veszekednek, a kicsinek hallgatnia kell. Különben is, Tisza nem volt jó politikus: mert a jó politikus engedékeny, tárgyal, higgadt, ravasz, körültekintő, s nem konok, egyenes, uralkodni vágyó, gőgös, s nem megy fejjel neki a falnak következetességében, mint Tisza. Tisza elvesztette hitelét, ő nem menthetett volna meg minket. S ezenfelül: ő volt az okozója, hogy a magyar parlament teljesen lezüllött, és a végrehajtó hatalom szolgája lett. Egyetlen ember nem mert felszólalni, hogy kritizálja Szerbiával való konfliktusunkat, aki a régi agrárreformot ostorozni merte volna, a hadműveleteket bírálja. Egy józan, merész és okos fej nem volt itt, akinek pártja lehetett volna a magyar parlamentben. A nye pozvolimig süllyedtünk, de megfordítva. S míg a francia parlament megtartotta méltóságát, és a háború alatt nyíltan bírálta a diplomáciát és a hadvezetést, addig itt mukkanni sem lehetett. Már most: Károlyi alatt nem lett volna szabad a hadseregnek szétzülleni, diktátor kellett volna, nagy energiájú, aki nem tágít, s hátrább vonva hadseregét a franciák elől, együtt tartja azt, minden eshetőséggel számolva. De sajnos nem lehetett: a jelszavak elkoptak. Ekkor megindult egy új nacionalista háború a kommunizmus alatt. A régi címeken megszűnt a háború: egy új címen indult meg tehát, a proletariátus védelmére sikerült a szuggesztiós láncot új jelszavakkal újjáerősíteni, de a lelkek mélyén ott volt a végső szándék: kikergetni innen a prédára leső hadakat. Ez nem sikerült. A kommunisták rosszul, helytelenül gazdálkodtak, túl mohón estek neki a hatalomnak: nem volt elég tiszta és nemes ember köztük. Most, teljesen megtörve és kiszolgáltatva, egy reménység tart csak bennünket: hogy a sok ellenség egymás közötti féltékenysége nékünk ítél majd valamit abból, ami a miénk volt. S az: hogy a világ hangulata nem tűri egy ország teljes elpusztítását, sem pedig, hogy abban a reakció teljesen elpusztítsa azt, ami még maradt.
Tíz perc elmúlt megint, Kázé átmegy a másik ablakhoz. A felhőszakadás nyomait vizsgálja a járda melletti virágágyás körül. Az eső mély árkot vájt a lépcsőházból kivezető járda mentén, vitt mindent, amit ért, a hatalmas hársfa leveles termését összemosta földdel, kaviccsal, egész barázdát szántott a járda alá. Kázé haragszik a hársfára, haragját a májusi bódító hársvirágillat sem tudja ellensúlyozni. Ennyi maszatot egy fa sem termel, az a másfél-két hetes virágzás nem ér annyit, hogy utána álló hetekig söpörheti az ember, ami lepotyog utána. Úgy beszél róla, mintha neki kellene összetakarítania, pedig ő csak figyeli, amerre jár, ahogy a közmunkások időről időre megjelennek a söprűvel, lapáttal, és nekilátnak. Ahol hársak vannak, ott jobban megszenvedik, még a vadgesztenyével is könnyebben boldogulnak, mint ezzel az átkozott hárssal. Minek ide a hárs, méheket nem lehet ráengedni, más fa is van olyan szép, mint ez, szemetet termelni, városban másra nem való. Munkát ad, igaz. Újabb ok a söprésre.
Tekintetével végigpásztázza a lógó szárnyú virágokat, még nem száradtak meg, tényleg úgy néznek ki, mint az ázott csibék, fázósan-dermedten összehúzzák magukat, várják a reggelt, az első napsütést, addig pihennek. Színes pistikével van tele az ágyás. Vízifukszia, bírja az árnyékot, csak reggel kap egy kis napot itt a keleti oldalon, az is bőven elég neki. Tíz centin múlt, hogy nem vitte el a víz az egész ágyást, a járda felé eső részén a virágok levele így is jó sáros lett. Kázé egész közel nyomja az orrát az ablakhoz, meg is látszik a nyoma az üvegen, utána törölgetheti a zsebkendőjével, nehogy ott maradjon a folt, és később zavarja a kilátásban.
Mindig a nagyanyja virágoskertje jut eszébe erről az ágyásról, a gyerekkori nyarak, amikor az unokatestvéreivel nyaralni mentek a faluba. De az emléknél sem időz el hosszan, ugyanolyan villanás marad benne utánuk, mint a rendre felébredő gondolatai nyomán. Kázé a jelenben él, nem ragad le a múltnál, semmi értelme.
A jelenben élés nem enged hosszas tépelődést, hosszasan legfeljebb figyelni lehet a jelenségeket, elemzésre olyankor nincs idő, csupán rögzítésre. Pillanatképek eseményekről, jelenségekről, ezt viszi Kázé tarsolyában az életéről.
Talán az ilyen foglalkozás, mint amilyen a tűzoltóé, nem is enged más hozzáállást. A tűzesetnél, katasztrófahelyzetnél a másodperc törtrésze is sok, ott folyamatosan kell dönteni, látszólag gépiesen, de valójában mégsem, hiszen nagyon átgondoltan zajlik ott minden, az ezredszerre ismételt rutinmozdulat mélyén is komoly odafigyelés van. Nem lehet hibázni, ha a tűzoltó egyszer is hibázik, akkor emberélet vagy természeti katasztrófa az ár.
Kázé a harmadik tíz perc elteltével kockázatos lépésre szánja el magát. Beleül az altatófotelba. Lábát fölteszi a lábtartóra, fejét félrebillenti a fotel peremére, és egy darabig így figyeli az asztalon lévő tárgyakat maga előtt. Jó két méter hosszú, a méretéhez képest viszonylag keskeny, eredetileg étkezőasztalnak tervezett darab. Kihúzható, ki is van húzva, mintha tízen-tizenketten készülődnének ebédelni. Egyszerű vonalvezetésű, csővázas, a praktikusságra törekvő svédekre jellemző megoldás.
A legtávolabbi pontján vastag iratlefűző. Feliratát nem látja, odáig nem is lát el, de még ha látja is a gerincén a címkét, azon is csak egy évszámot, 1999, a tartalmáról fogalma sincs, ha pedig belenéz, akkor mindenféle számlákat, szerződéseket, elszámolásokat talál benne, könyveléshez szükséges papírokat, bankszámlakivonatokat és lefűzött hivatalos leveleket. A szürkésfekete irattartó színárnyalatában nem nagyon üt el az asztal lapjától, mintha direkt ahhoz választották volna.
Tíz perc eltelik, Kázénak az órájára sem kell néznie, tudja, többféle jel is utal rá a szobában, mégis leginkább a kinti zajokból tudja. Nem hangosak, de a füle figyelmezteti, hogy ideje fölállni, odamenni az ablakhoz, különben elalszik.
Fél hat van. Kettőt kondul a túlsó sarkon a templom toronyórája. Csak ilyenkor, zápor után, tiszta időben meg esőben lehet hallani. Meg persze ha nem nyomja el a főút forgalomzaja. Ennyit számít, hogy nincs nagy forgalom a környéken. Kázé elfordítja a fejét, az asztalon újságkivágások mellett megy el, pont arra néz rá, amin a cikk alatt egy kép, kétségbeesett emberekkel, két asszony meg egy kisgyerek, ki tudja, miért, magasba emelt karral jajveszékelnek, szemmel láthatóan elveszítettek valamit vagy valakit, ami vagy aki fontos volt nekik, mintha azt követelnék vissza, vagy számonkérnék azon, akire rábízták, hogy miért nem vigyázott rá jobban. Kázé nem áll föl, hogy elolvassa a szöveget, amelybe a képet beillesztették, a tűzesetek kárvallott háztulajdonosai jutnak róla eszébe, azok álltak ott ilyen lesújtva a házuk üszkös romjai előtt, miután végignézték, hogy szemük láttára semmisül meg egy élet munkája, és ők tehetetlenek. Még nem vigasztalta őket a tudat, hogy benn is éghettek volna akár, az majd később következik, amikor fölmentést kell találniuk, amiért életben maradtak, meg persze kapaszkodót is a túléléshez, hogy kezdhetnek mindent elölről, semmijük sincs azonkívül, amit magukon viselnek.
Mintha rájuk lennének dühösek. Az a két asszony a kisgyerekkel. Mintha ők tehetnének róla, hogy leégett a házuk, mert nem jöttek időben. Vádlón néznek rá, ő keményen állja a pillantásukat, nem az a fajta, aki könnyen meginog, meg hát ami nem inge, nem is veszi magára, összevont szemöldökkel néz vissza, nem is hallja, amit mondanak, agyában beindul az a zúgás-morgás, zubogás, mint amilyent a vízimalmok vagy vízesések közelében hall az ember, neki mindig ez a hang jelzi a bevetés végét, amikor megszólal a fejében, elnyom minden mást, hiába beszélnek hozzá, nem hallja, annyit vesz ki az egészből, mint amit az ember a malmot hajtó patak túloldaláról kivehetne, amikor látja, hogy hozzá beszélnek odaátról. Ez a hang, ez a zubogás jelenti az átmenetet, a visszatérést, mert amikor élesben megy a munka, az valahol félúton van a valóságos vagy valóságosnak vélt meg az elképzelt idő között.
Lívia megint már harmadszor szól, Kázé még mindig nem hallja, nem fordul hátra, így aztán Lívia odamegy, vállára teszi a kezét, hogy kér-e kávét.
Juli már Bencével együtt a kotyogót bűvöli, mintha sürgetnék, hogy forrjon már föl. Nem beszélnek, Bence bólint, mintha megerősítené magában a gondolatot, hogy sok tekintetben igaz, a 19. század végén talán korszerűbb szellem uralkodott a katolikus egyházban, mint manapság. Tokody Ödön könyvét is elolvasta már, amit Juli ajánlott neki, most azt meséli nagy lelkesen, hogy Az öreg plébános leveleiben a papi pálya minden visszássága ott van, de olyan finom élccel, öniróniával és humorral, hogy minden helyzete, minden sora élvezetes és tanulságos volt számára. Annyira friss szellemiséggel íródott, alig akarta elhinni, hogy a 19. század végén született ez az Egyházközségi görbe tükör.
Lívia Kázéval a nyitott ablaknál áll, Kázé még mindig kifele bámul, Lívia háttal az ablakpárkánynak dőlve nézi, mi folyik odabent. Nem szólnak egymáshoz, Lívia mégis azt érzi, szívesen maradna így órákig is akár. Figyeli Bencét, miközben alig észrevehetően közelebb csúsztatja a könyökét Kázé oldalához.