– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.
– Apa, én biztos megyek veled, én is nagyon szeretem a tűzijátékot – mondtam én. Húszéves voltam ekkor.
– És az udvarlód? Ő jön? Nagyon örülnék – mondta apa.
– Sajnos nem jön, azt mondta, a tűzijáték kedvéért nem utazik fel Pestre.
– Nem baj, akkor megyünk ketten – mondta apa. Így is lett. Épp az alagútnál bandukoltunk, amikor megszólított bennünket egy fiú, velem egyidős lehetett, szőke, kék szemű, kicsit alacsonyabb nálam. De ez nem volt meglepő, 180 centiméter magasra nőttem:
– Jó estét! Melyik az Attila út?
Apa készségesen válaszolt:
– Attól függ, hányas számot keresi, itt a következő kereszteződésnél lesz, balra vagy jobbra kell mennie.
– Köszönöm, elnézést, csak újpesti vagyok, ezért nem tudtam. Egy házibuliba megyek – mondta a fiú.
– Semmi baj, azért vagyunk, hogy segítsünk egymásnak. Én vidékről jöttem fel Pestre, eleinte én sem ismertem a várost, jólesett, ha útba igazítottak – válaszolta apa.
– Ha kérdezhetek még valamit – folytatta a fiú. – Ön egyedül neveli a lányát, hogy így ketten mennek a tűzijátékra? Csak azért kérdezem, mert engem apukám egyedül nevelt fel.
– Nem éppen – mondta apa. – Csak a tűzijátékot mi szeretjük a családból. Ha van kedve, fiatalember, csatlakozzon hozzánk.
– Nem, sietnem kell a buliba. Viszont a lányát elengedné velem a buliba? Jó társaság lesz, és vigyázok rá.
Én csöndben figyeltem, de igaziból kedvem lett volna a fiúval tartani a buliba.
– Nekem lenne kedvem – mondtam apának. – És majd eljössz értem, apa.
– Szó sem lehet róla – mondta apa. – Kislányom, szimpatikus a fiatalember, de nem ismerjük. Ki tudja, mi lakozik benne – súgta nekem.
– Köszönjük a meghívást, de nem engedem el a lányom.
– Sajnálom, akkor annyit kérnék még: adhatok két puszit a lányának, búcsúzóul?
– Na jó, azt lehet.
A fiú megpuszilt és elment.
Hat évvel később apa betegágyánál ültem. Úgy éreztem, megbeszéltünk mindent, nem maradt semmi kimondatlanul.
– Kislányom, egy dolgot sajnálok.
– Mit, apa? – kérdeztem.
– Hát azt, emlékszel, amikor augusztus 20-án nem engedtelek el azzal a fiúval a buliba. Miért is ne mehettél volna? Húszéves voltál, előtted állt az élet. Ne haragudj.
– Nem haragszom, apa. Férjhez mentem, biztos lesz gyerekem is, semmi baj.
– De lehet, az a fiú egy másik élet lett volna, egy jobb élet.
– Szerintem a fiunk elég nagy már ahhoz, hogy ma este kivigyük a tűzijátékra – mondtam öt évvel később a férjemnek. Pali akkor két és fél éves volt.
– Ha nagyon akarod – mondta a férjem. – Tudod, utálom a tűzijátékot, de menjünk.
– Nézd, Palikám – mondtam este a fiamnak. – Hű, milyen szép tűzijáték.
A fiam tapsikolt a kis kezével, és sikkantgatott. Nem mentünk messzire, közel laktunk a Dunához. Majd hirtelen égzengés, villámlás, eső, sikoltva menekülő emberek.
– Gyorsan, gyerünk a bokorba – kiáltotta a férjem. A határozottságát szerettem. Pali nézett a nagy szemével, nagyon meglepődött, nem sírt.
– Rossz ötlet volt idejönni – mondta a férjem a bokorban. – Hogy jutunk haza?
– Már így is, úgy is megázunk – mondtam én. – Legjobb lesz, ha kicsit csillapodik, és elindulunk. Minél előbb legyünk otthon.
– Menjünk! – A férjem fogta a kezében Palit, s bár megázva, de hazaértünk.
– Gyere, drágaságom, gyorsan be a kádba – és már eresztettem is a meleg vizes fürdőt a fiamnak. – Igyál egy kis gyerekteát is.
– Tűzijáték, tűzijáték – ismételgette Pali.
– Azt sajnos elmosta az eső. De hazaértünk, ez a lényeg – mondtam.
Aznap este végtelen nyugalommal néztem az alvó fiamat. Nagyon örültem, hogy sértetlenül megúsztuk a vihart. Úgy éreztem, ez még jobban összekovácsolt minket mint családot.
Másnap reggel a férjem már korán reggel cigarettára gyújtott.
– Baj van – kezdte.
– Mi baj lehet? Túléltük a tűzijátékot – mondtam én.
– Elköltözöm – mondta ő. Abban az évben már másodszor.
– De hát hogyhogy? Már épp rendeződött minden. Azt mondtad, engem választottál, engem szeretsz. Mi lesz így velünk, Palival?
– Megint rájöttem, a másikat szeretem.
– Épp most, amikor megmenekültünk a vészből? Együtt?
– Az nem számít – mondta ő. – A cuccaimért még visszajövök – és kilépett a lakásból. – Nehogy megpróbálj zárat cserélni, mert akkor rendőrrel töretem fel.
Ez eszembe sem jutott. Azt hittem, sosem megy el. Csak álltam megkövülten, és arra gondoltam, talán mégis jobb lett volna, ha azon az augusztus 20-án apa elenged a házibuliba a másik fiúval. Abban a másik életben most együtt örülnénk, hogy megmenekültünk a viharból.