Yasmina Reza: Művészet. Zentai Magyar Kamaraszínház; rendező: Mezei Kinga
„A művészet olyan tevékenység, amelynek az a célja, hogy a legmagasztosabb és legjobb érzéseket, amelyeket az emberek átéltek, közölje az emberrel.” (Tolsztoj)
Zentán hatodik alkalommal rendezték meg a Teátrum Neked! – Zentai Teátrumi Napok elnevezésű fesztivált április 21–24. között. A rendezvény keretein belül műsorra tűzték Yasmina Reza 1994-es, Művészet című darabját. Yasminát a színdarabjai tették ismertté (például Az öldöklés istene, amely a Broadwayre is eljutott). Ugyan regényíróként is tevékeny, mégis színpadi szerzőként ismertebb. Legtöbb műve a középosztály problémáira reagál, itt sincs ez másként. A dráma három szereplő személyében – Serge, Marc és Yvan – viszi színpadra a személyiségek archetípusait, melyek hibát hibára halmozva próbálnak meg kiutat keresni. A tizenöt éve tartó barátság válságba kerül. Miért is?
A harmónia és az egyetértés, amely hosszú évek óta jellemezte a kapcsolatot, megszűnt, mert a két vezéregyéniség között kialakult „furcsa” helyzet pattanásig feszült. Egyetlenegy dolog áll közéjük: egy kép. Egy eszme. Egy gondolat. Az életünket meghatározzák a kapcsolataink, amelyek biztonságot adnak, önbizalmat, menedéket. Ha minden régi, egyben jó érzést keltő dolog hirtelen megszűnik, akkor üresség keletkezik bennünk, ezért igyekszünk magyarázatot találni a kialakult helyzetre. Olyan mélylélektani kérdések kerülnek terítékre, amelyeket már mindenki feltett magának (milyen tudat alatti problémák befolyásolják a reakcióinkat, hogyan tudjuk háttérbe szorítani az egónkat, a személyes döntéseink okai, következményei stb.), hiszen a darab nem pusztán a művészetről szól, hanem az azt alakító emberi jellemről, az ember belső értékeiről is, amelyek nélkül mindez nem valósulhat meg.
A minimalista színpadkép sok buktatót rejthet, mivel így pusztán a színészi játék tölti ki a teret, s ha abban némi hiány lép fel, akkor sérül az előadás. Ám itt erről szó sincs. Az idősíkok, a helyszínek váltakozása a színpadnak egy erre a célra kialakított forgó részén valósul meg, amelynek metaforikus értelmezése többletjelentést ad a rész-egésznek. A múlt és a jelen is kaotikussá válik egyetlenegy festmény miatt: fehér alapon haránt irányú fehér pászmák – ta-dam! Serge (Dévai Zoltán) euforikus állapotban mutatja meg Marcnak (Virág György) a horrorisztikus áron beszerzett új festményét.
A kellő mennyiségű humorral fűszerezett előadás elviselhetőbbé teszi a felismerést, miszerint: ezek tényleg mi vagyunk, ez rólunk szól, talán én is ilyen vagyok? Marc értetlenül áll az egész „festményes ügy” előtt. Nem tudja felfogni, hogy egy ilyen jellegű alkotás kinek és miért jó. Hiszen az egész „egy nagy szar”. Ha csak ennyi lenne, akkor mondhatnánk, hogy: á, ez már megint csak a kommersz, félkommersz dolgokról szól, ám cseppet sem így van.
A kiindulópont maga a képvásárlás, a kép ára, ennek kapcsán rajzolódnak ki a karakterek, Serge, a bőrgyógyász, aki megváltozott, művészetkedvelővé vált, minden újra nyitott. Kitűnni vágyó, elismerésre éhező. Talán az ő ellentéte Marc, aki a maga nyers és bárdolatlan stílusával konzervatívabb, a régihez ragaszkodóbb karakter, magát egyfajta vezetőnek látja. A kettejük között álló, szürkébb Yvant (Szilágyi Áron) megpróbálják felkarolni, segíteni. Jelenléte sokszor súlytalan, hiszen inkább magánéleti gondjaival foglalkozik, mintsem egy nem létező problémával. A személyiségek és a gondolkodásmódok közötti különbségek fokozatosan bontakoznak ki, a folyamatosan jelen levő feszültség ránehezedik a nézők mellkasára. Egy-egy kép is adalékot nyújt a karakterek mélyebb megismeréséhez: Serge-é ez a bizonyos fehér kép, a katalizátorként funkcionáló Marcé egy Carcassone-ról készült, Yvané pedig egy „bugyuta” festmény, amelyet az édesapja készített. Ez is azt tükrözi, hogy sokféle szegmensből épül fel az ember, így nagy fokú meggondolatlanságra vall, ha valaki az első pillantásból bármilyen mélyebb következtetést von le.
A nyelvi és a vizuális jelek is megfelelő hangsúlyt kapnak, családias légkört teremtenek. A jelmezek stílusukban egységesek és árulkodóak. A színek játéka sem elhanyagolható, Serge sárga cipőjével és furcsa zoknijaival szemben Marc fehér-kék tónusokat visel. A jelmezekben is láthatóvá válik, ki a „modernebb” és ki a földhözragadtabb, egyszerűbb. A társaság fekete báránya, Yvan pedig szürkébb, lazább ruházatban jelenik meg. Ez a játékosság is ráerősít a különbségekre. A tér elrendezése is nagy fokú személyességet sugall, jelezvén, hogy minden baráti, családi körben történnek hasonló beszélgetések, amelyek során az „aktuális probléma” nem annyira a jelenhez, mint inkább a múlthoz kapcsolódik. Olyan sérelmek kerülnek felszínre, amelyeket már nem lehet tovább elviselni, a másik puszta jelenléte is viszolygást kelt. A Serge és Marc karakterét megformáló művészek konfliktusa, annak íve, kiteljesedése parádésra sikeredett. A hangszínek, gesztikulációk, a humor optimális mennyiségű alkalmazásával válik hitelessé maga a probléma.
Egyetlen karakter képes eltűrni ezt a kaotikus állapotot, Yvan. Aki a saját bizonytalansága, szerencsétlen élete miatt nem akarja elveszíteni az utolsó, normálisnak mondható kapcsolati hálóját. Elismerésre méltó, hogy a sűrű monológokat, a csapongásokat igazán frappánsan tudja megoldani Szilágyi Áron, azaz Yvan, hiszen ha ez nem így történik, akkor a darab megrekedhetett volna, és siránkozássá silányul, de pont az abszurditásával, hosszúságával olyan mélységig viszi le a nézőt, ahonnan nehezen lehet feljönni.
A darab többet ad az olyan általános kérdéseken túl, miszerint: Kizárólagos-e a művészet? Mindenki számára hozzáférhető, vagy csak bizonyos „kiválasztottak”, előrehaladottak számára elérhető? Mi nevezhető művészeti alkotásnak? Szükség van-e a hagyományos színházi esztétikára? Szükség van-e az olyan jellegű darabokra, amelyek a szöveggel, az audiovizuális eszközökkel, a színészi gárdával adnak hozzá az értelmezéshez? Azokról az emberekről szól, akik az egészet mozgatják, akik miatt a kaotikus helyzet kialakult, és egyedül csak ők tudják megoldani. Az előadás felnyitja a szemünket, hogy a felszínesség és a vadság, a tombolás világában szükség van egy letisztult, egységes és sokatmondó előadásra.
Peter Brook nyomán kijelenthető, hogy a minőség a részletekben rejlik. Egy-egy színészi tekintet, kapcsolatteremtés a nézővel (a belső monológok, a szenvedés, amelyet a nézők felé fordulva hallhatunk), a színészi jelenlét azon mikrojelenségek közé tartozik, amelyek meghatározóak. „Tudjuk, hogy a corridákon a matador igazi munkája abban a hosszú folyamatban rejlik, ami abban a pillanatban végződik, amikor mozdulatlanul a bika szemébe néz. Mivel nem akarunk messzebb menni, a halálos döfésig, itt megállapodhatunk. Csöndben.”
A Zentai Magyar Kamaraszínház előadása. Szereposztás: Marc – Virág György; Serge – Dévai Zoltán; Yvan – Szilágyi Áron. Fordító: Bognár Róbert. Díszlet: Ondraschek Péter. Jelmezterv: Janovics Erika. Dramaturgiai munkatárs: Oláh Tamás. Rendező: Mezei Kinga (Jászai Mari-díjas, Pataki-gyűrű díjas).
