Mészáros Anikó: Szerelmek szerelme. Zentai Magyar Kamaraszínház; rendező Virág György
Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova fújja a szél!
A Zentai Magyar Kamaraszínház újabb előadása a Szerelmek szerelme című produkció, amelyben Petőfi Sándor és Szendrey Júlia viszonyának sajátos értelmezését láthatjuk. A függöny széthúzódik, miközben A virágnak megtiltani nem lehet című vers népi feldolgozását hallhatjuk. Először teljes zenekarral (brácsa, bőgő, hegedű), majd a hangszerek folyamatosan elhalkulnak, végül csak egy árva hegedű marad, melyen Szendrey Júlia játszik. Bravúros kezdés, hiszen Petőfinek ebben a versében megjelenik a (népdalokra jellemző) virágmotívum, amely egy analógiára épül. A természethez hasonlítja a szerelmet. A virágnak nem lehet megtiltani, hogy kinyíljon tavasszal, ez a magyarázat arra, hogy ha a szerelem feltámad, akkor nem állhatja útját senki. Vagyis az ember nem teljhatalmú. A lírai én szinte már erőszakosan próbálja kifürkészni, mit gondol és érez a szerelme, ehhez hasonlóan tette Petőfi is, szinte felperzselte maga után a földet.
A Petőfi-jelenségnek, a magyar irodalomban és kultúrában betöltött egyedi szerepének a megértéséhez fontos tudni, hogy a nyilvános fellépésének kezdetétől legendákkal, kultikus mozzanatokkal tarkított hagyomány már eleve csak a nagyság, a jelentőség dicsfényében engedi látni irodalmi életművét is, sőt ezt még bonyolultabbá teszi a közéleti-politikai szerepvállalása. Ezt a hatalmasságot, amelyhez ugyanakkor kuszaság és kultuszteremtés is kapcsolódik, nehéz nem patetikusan, giccsesen színpadra vinni. Nehéz az elavult, pusztán a giccsre korlátozódó nézetektől szabadulva újat alkotni.
A Szerelmek szerelme cím találó. Petőfi ugyanis pontosan olyan érzékeny és érzelmes volt, mint amennyire mokánynak igyekezett látszani. Például amikor a debreceni Csokonai Színházban Prielle Kornélia színésznő az egyik előadásban a darab betétdala helyett A virágnak megtiltani nem lehet kezdetű versét énekelte el, a költő hirtelen felindulásból, dacból és sértődöttségből (pletykákat hallott arról, hogy Júliának komoly udvarlója van) megkérte a művésznő kezét. Mindezek után hatalmas botrány következett, és miután a Reszket a bokor, mert… kezdetű versére Júlia frappánsan válaszolt, újra szent volt a béke. Ez a szerelem valóban a legerősebb. Az előadásban Szendrey Júlia (Székely Bea) és Petőfi Sándor (Nešić Máté) nem a szokványos módon jelennek meg a színpadon. Életre kelnek. A levelekből, leírásokból, könyvekből ihletett szövegkönyv kiválóan rajzolja elénk azt a meghatározó szerelmespárt, amely mindent és egymást is feláldozva a közjóért, a közösségért munkálkodott. Valaki számára ez patetikusnak hathat, de ez az előadás egyik legértékesebb üzenete. A mai világban fegyver a polarizáció, amely nem visz túl messzire. Ami viszont gyógymód lehet, az a közösségben való gondolkodás és a tenni akarás.
A szövegkönyv írója, Mészáros Anikó nagyon jól megalkotta a szöveg dinamikáját és ívét. Viszont néha a sok „felmondott” levéltartalom megakasztja az előadást. A minimalista színpadképnek köszönhetően nem terelődik el a figyelem másra, csakis a szövegre, a kapcsolatra, a tekintetekre koncentrálhat a néző. Filmszerű megoldás, amikor az egymásnak írt leveleket egymáshoz közel, egymásra nézve olvassák/mondják el. Mintha a párhuzamos valóság eggyé olvadna.
A Virág György rendezte előadás hiánypótló több szempontból is. Egyrészt azért, mert megláthatjuk, hogyan működött egy „modern” felfogású párkapcsolat, házasság. A benne élő felek, bármennyire is magas hőfokon éltek, támogatták egymást, egyenjogúnak számítottak. Érdekes, Ady azt gondolta, hogy Szendrey Júlia rossz irányba befolyásolta Petőfit. De ha jobban belegondolunk, és olvasva a kortársak visszaemlékezéseit, láthatjuk, hogy együtt érték el azt, amit. Teret adtak egymásnak. Petőfi segítette feleségét az írásban, Júlia pedig sokoldalú műveltségével társa tudott lenni a költőnek. Ahogyan Gyulai Pál fogalmazott: „különös nő”, akivel irodalomról, költészetről lehetett diskurálni. Olyan ez a Szász Károlynak írt szöveg, mintha megbabonázta volna Szendrey. Extravagánssága, bátorsága miatt nem volt kérdés számára, hogy állapotosan is a forradalom mellett, a forradalomért küzdjön és tevékenykedjen. Kokárdákat készített, magának pedig nemzeti színű fejdíszt. Szerves része volt a történéseknek. Imádta a pezsgést, ahogyan Petőfi is.
Hiánypótlónak minősül ez az előadás, mert az iskolai oktatás részét képezheti. Kapcsolatot alakíthat ki az iskolák és a színház, a diákok és a színészek között. Nemcsak a tanár szájából hallják, hogy „váó, Petőfi és Szendrey, képzeljétek…”, hanem meg is tapasztalhatják. Láthatják, hogy Szendrey nagymértékben különbözött az abban a korban élt nők többségétől, mondhatni, megelőzte korát: rövid hajviselet, szivarozás, műveltség, zenetudás, olvasás… Ám láthatják azt is, hogy az egyéniség és a szellem művelése mennyire fontos.
Mire mutat rá az előadás? Az önzetlenségre. A közösség jelentőségére. A népiség fontosságára, a célok kitűzésére. Arra, hogy a kapcsolatainkban az őszinteség fontos, és a hibák kiküszöbölésén túl értelmet adhat a folytatásra, nem pedig a lemondás az egyetlen út. A kitartás fontos, és az elkötelezettség érték.
Rendező: Virág György.
Színészek: Székely Bea (Szendrey Júlia), Nešić Máté (Petőfi Sándor).
Zene: Juhász Gyula, Keszég Ákos és Mezei Kinga.
A jelmeztervet Janovics Erika készítette, a ruhákat Harmath Kopasz Éva varrta meg.
