A koldus bukszája

 

Nem hinnéd? Pedig megtörtént.

Azt mondják…

 

Na, tata, ez a műszer kihúzza még tíz évig. Kár, hogy maga csak nemrég ülhetett az új kocsiba, és soha nem tudja meg, igazat mondtam-e… jópofáskodott Lajoska. Az öreg bólintott, még kétszer-háromszor kipróbálta az új önindítót, majd szép lassan, harmincöt év, több mint egymillió, balesetmentesen levezetett kilométer nyugalmával kitolatott a műhelyből.

  – De tudja, mit mondanak a mozdonyvezetők? Az utolsó út a legveszélyesebb. Vigyázzon hát, tata, nagyon! Mert magának miniszteriális elvtárs jutott búcsúzóul – hajolt be az ablakon Lajoska, már az udvaron. Az öreg nem válaszolt. Utálta a nyálas képű, bizalmaskodó, az igazgatói titkárságon dolgozó Lajoskát, és tudta magától is, hogy Pestről jött nagyfőnököt szolgál a haláláig szóló szabadság előtt. Hirtelen rázuhant a három és fél évtized teljes súlya, az első, volánt forgató útja még a katonaságnál, az alezredes elvtárs dzsipje, a prüszkölő, olajat zabáló Csepelje, a ki tudja, melyik roncstelepről mentett Pobjeda, a Warsawák és az első Zsiguli, amit titokban megcsókolt. És akkor most ez a legújabb, amit, ki tudja, miért, de Gorbacsov Mercédesznek csúfoltak a szerelők.

  – Torinói motor ez, Kovács elvtárs. Ezzel aztán hajthat kedvére… – mutatták be a fehér csodát (igen, neki, akkor, ott, azok után csoda volt!), de nem válaszolt. Mert tudta, nem jókedvére hajt ő, hanem parancsra, az igazgató elvtárs parancsára. Ha kell, Pestre, a minisztériumba, ha meg úgy hozza a sors, a boltba vagy a gyerekért az óvodába, hiszen az igazgató elvtársné olyan elfoglalt, meg aztán csak nem szakíthatja félbe a Virág cukrászdás beszélgetését egy hétvégi bevásárlás miatt.

  Harmincöt év. A háta mögött ülve szidtak már mindenkit meg azok haragosát is. Tehették, mert a tata (te jó ég, már negyvenévesen is így köszöntgették…), szóval, a tata fejében mély volt a felejtés kútja, mély, mint a sír, elnyelt minden titkot. De nem csak ezért szerették. Az igazgató elvtárs leginkább azért kedvelte, mert olyan nagy tapintattal intézte a vendéglátást, az ajándékok gyűjtését, hogy abban hibát senki fel nem lelhetett.

  – Jani bátyám, akkor tudja, mi a dolga. Nagy elvtárssal délig tárgyal a gyárvezetés, aztán ebéd lesz a vendégházban. Oda hozza a cuccokat. Mondjam, mi is kellene? Ja, és most nem az új Ladával megy. Vigye Nagy elvtárs Volgáját, hogy ne kelljen vesződni az átpakolással – mutatott Lajoska egy feketén fénylő csodára.

  Legyintés: ugyan már, tudok én mindent. Bólintás: nem fog bennem csalódni az igazgató elvtárs, és már fordult a slusszkulcs, dorombolt a motor, a rádióból büszkén harsogtak a hangok: a hatodik ötéves terv célkitűzései hamarosan teljesülni fognak, és 1985-re újabb százezer lakással gyarapodik a szocializmust építő Magyarország, szegedi diákokat várnak idén is a palicsi Ivo Lola Ribar építőtáborba, a hét végére esős idő érkezik a hidegfronttal az ország déli megyéibe.

Szaladt az autó, meg sem állt a konzervgyárig, a legjobb termékekből összeállított ajándék, ügyesen becsúsztatva, pontosan illeszkedett a hatalmas csomagtartó hátsó falához. A városszéli téeszből a paprika, a paradicsom, az uborka, majd a szőrmeipari kátéeszből gondosan becsomagolt szuvenír tette gazdagabbá a Volgát. Aligha bunda, ahhoz túl kicsi, lökte a többi közé az öreg, és még idejében emelte ki fejét a kocsi gyomrából, hogy lássa, milyen hegyes köpéssel köszönnek el tőle az udvaron cigarettázó asszonyok.

  Fél órákat szentelt egy-egy állomásnak. Elfogadta a kávét, ha kínálták, nem hiányolta a szót, ha még köszönésre sem méltatták, együtt vigyorgott a portással, amikor figyelmeztette: a szalámigyárban el ne fogadd, öreg, a fél disznót, mert az véres levet ereszt, mire Pestre ér a vashintó, így az ebéd utáni koccintáskor pontosan landolt a vendégház parkolójában. Már várták. Lajoska fél perc alatt végzett a leltárral, majd arcán minden izom görcsbe rándult, véres tekintettel mérte föl a hiányt.

  – Bort nem hozott? Bort, Janikám! – rebbent előbb riadt szó Lajoskából, majd düh fröccsentett nyálat az öreg arcába:

  – Hát az a legfontosabb! Ennyi esze sincs? Vén hülye…

  Harmincöt év, több mint egymillió kilométer balesetmentesen, négy Kiváló Dolgozó cím, egyszer majdnem kormánykitüntetés. És huszonnégy óra múlva nyugdíj.

  „Vén hülye!”

  Úgy marta sebesre a fülét a két szót, hogy fel sem tűnt, már a pincefőnök kezét szorítja.

  – Na, mi van, Janikám? Már Volgát löktek a feneke alá? Tán újabb vendég jött a céghez, oszt kéne egy kis bor, repinek?

  „Vén hülye!”

  Még a katonaságnál sem csaptak így az arcába, pedig kifogta a világ legmocskosabb tizedesét.

  – Vendég az van, de most másképp fest az ügy. Szóljál csak az embereidnek! De gyorsan ám, mert mennem kell – csillant fény az öreg szemében. És mire összeverődtek a nyúzott arcú melósok, kinyitotta a Volga csomagtartóját, kevélyen könyökölt a csillogó kocsin, és csak annyit lökött a szájtáti nép felé:

  – No, emberek, csodás nap ez a mai! Nagy elvtárs érkezett Budapestről, és mivel hírét vette, milyen szorgos fiúk dolgoznak mifelénk, ezt a sok ajándékot küldte – mutatott a csomagtartó felé.

  Senki nem mozdult.

  – No, mi a fenére várnak? Nekem már indulni kéne. Szedjék csak nyugodtan…

  Az első celofánba csomagolt dobozt még szemérmes ujjak markolták. A másodiknál már többen tolongtak. A harmadikért négyen kaptak, s fél perc múlva olyan üres volt a csomagtartó, mint a koldus bukszája.

  Ezt a hasonlatot az öreg ötlötte ki, amikorra visszaadta a Volgát. Bólintással nyugtázta Lajoska hálás pillantásait, és bólintott, amikor vállon veregette:

  – És még egyszer mindent köszönök, a jövő héten ünnepélyesen fogunk elköszönni magától. Talán még egy kis jutalomra is futja… – vigyorgott Lajoska, és kézfejével törölte ki az izzadságot zsírosan fénylő tokája alól.

  – Harmincöt év, több mint egymillió kilométer… – motyogta az öreg este a kocsmában, úgy a negyedik kisfröccs után. Az üres pohár alján pedig azt látta: döbbent, buta szemek kerekednek valahol a híres, nagy Budapesten egy feketén csillogó Volga üres csomagtartója fölött.

 

 

Tóth Eszter Zsófia

Pepsi Cola a Tik Tak presszóban

A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán...

Tóth Eszter Zsófia

Pepsi Cola a Tik Tak presszóban

A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán...

Balogh István

Az én emlékem

Posztgraduális tanulmányaim során, a múlt század nyolcvanas éveinek második felében, magyar nyelvészetre iratkoztam be az Újvidéki Egyetemen, ám a párhuzamos...

Balogh István

Az én emlékem

Posztgraduális tanulmányaim során, a múlt század nyolcvanas éveinek második felében, magyar nyelvészetre iratkoztam be az Újvidéki Egyetemen, ám a párhuzamos...

Csáky S. Piroska

Húsz év távlatából

Bori Imre húsz éve nincsen közöttünk. Tanítványai, tisztelői a hatvanötödik születésnapjára a munkásságát összegező bibliográfiával...

Csáky S. Piroska

Húsz év távlatából

Bori Imre húsz éve nincsen közöttünk. Tanítványai, tisztelői a hatvanötödik születésnapjára a munkásságát összegező bibliográfiával...

Bori Mária

A gyermek és a könyv

„Nincs szebb látvány, mint a könyv fölé hajló gyermek” – kezdi írását Bori Imre az 1957-ben a Szülők könyvtára sorozatban megjelent könyvecskében,...

Bori Mária

A gyermek és a könyv

„Nincs szebb látvány, mint a könyv fölé hajló gyermek” – kezdi írását Bori Imre az 1957-ben a Szülők könyvtára sorozatban megjelent könyvecskében,...

Ózer Ágnes

„A vajdasági irodalom mi vagyunk”

(Tomán László Bori Imrének)   Nincs annál nehezebb, így húsz év múltán sem, mint a legközelebbi hozzátartozókról, ebben az esetben az...

Ózer Ágnes

„A vajdasági irodalom mi vagyunk”

(Tomán László Bori Imrének)   Nincs annál nehezebb, így húsz év múltán sem, mint a legközelebbi hozzátartozókról, ebben az esetben az...

Klamár Zoltán

Köznapok

„Úgy hiszem, világos célzatosságom iránya. Vajon nem a legrealistább realizmus-e, nem a legvalóságosabb valóság-e a megtörtént történeteket mint »fontos,...

Klamár Zoltán

Köznapok

„Úgy hiszem, világos célzatosságom iránya. Vajon nem a legrealistább realizmus-e, nem a legvalóságosabb valóság-e a megtörtént történeteket mint »fontos,...

Tóth Eszter Zsófia

A doboz bonbon

– Manapság már létre sem jönnek a párkapcsolatok – jelentette ki a barátnőm.   – Ezt hogy érted? – kérdeztem.   A barátnőm elgondolkozva...

Tóth Eszter Zsófia

A doboz bonbon

– Manapság már létre sem jönnek a párkapcsolatok – jelentette ki a barátnőm.   – Ezt hogy érted? – kérdeztem.   A barátnőm elgondolkozva...

Tóth Eszter Zsófia

Bécs

– Megtervezzük az idei évünket – mondta a férjem. Lelkesen csillogott a szeme. A számítógép előtt ült, és egy táblázatba irkált. Akkoriban én...

Tóth Eszter Zsófia

Bécs

– Megtervezzük az idei évünket – mondta a férjem. Lelkesen csillogott a szeme. A számítógép előtt ült, és egy táblázatba irkált. Akkoriban én...

Juhász Zsuzsanna

Mégis, kinek az embersége?

Kit küldtél te ide, Istenem? Miféle alfaját vagy változatát? Mert embernek ember. Úgy néz ki, mint én.   De láttam magam, Uram, láttam, ahogy előregörnyedő...

Juhász Zsuzsanna

Mégis, kinek az embersége?

Kit küldtél te ide, Istenem? Miféle alfaját vagy változatát? Mert embernek ember. Úgy néz ki, mint én.   De láttam magam, Uram, láttam, ahogy előregörnyedő...

Tóth Eszter Zsófia

Manci és a gróf

– Na, kivel találkoztam ma a totózóban? – lépett be apa lelkesen a bejárati ajtón. Tavasz volt, a fehér ballonkabátjában viselte, kezében a diplomatatáskája....

Tóth Eszter Zsófia

Manci és a gróf

– Na, kivel találkoztam ma a totózóban? – lépett be apa lelkesen a bejárati ajtón. Tavasz volt, a fehér ballonkabátjában viselte, kezében a diplomatatáskája....