Ültem a váróteremben, és vártam. Nem várni nem mertem, mert az ajtóra fel volt írva, hogy VÁRÓTEREM. A végrehajtás intézményeiben az ember mindent kötelességnek vesz. Szó ne érje a ház elejét, pont úgy vártam, ahogy bárki más is. Nem tűntem ki a többi, maximum tíz várakozó közül. Nyílt a nagy fehér ajtó. „A következő!” – szólt ki egy szemüveges férfi. Gondoltam, ha senki nem mozdul, akkor rajtam a sor. Hirtelen abbahagytam a várást, és bementem a nagy fehér teremből a nagy fehér ajtón át egy kellemes irodába. Tényleg otthonos volt, virágcseréppel, bőrfotellel, íróasztallal meg nagy ablakokkal. Egy pillanatig ámultan álltam a sáros cipőmmel a perzsaszőnyegen, mígnem a szemüveges vékony alak leültetett a bőrkanapéra. Szemben velem könyvespolc volt tele enciklopédiákkal, pár latin szótár, jogtörténelem meg egy macskás képregény. A szemüveges férfi matatott az íróasztalán, arrább tett pár papírlapot, meg firkantott valamiket az ezüst tintatollával néhányra. Ezek után, bár hezitálva, felkelt az asztaltól, és leült mellém a kanapéra. Rágyújtott, a hamu egy kis dohányzóasztalra került a kanapé mellett, ami pont kézre esett neki.
Talán még egyet vagy kettőt szívhatott a cigarettájába, mire megint felkelt, elment az asztalig, elvett egy sárga aktát, és már azzal együtt ült le ismét a bőrkanapéra. Nem szólt semmit. Olvasásra igazította a szemüvegét, felütötte az aktát, és belenézett, beleszívott megint a cigarettájába, majd úgy mondta fejből a helyzetet, mintha olvasná.
– Az Országos Földmérési és Mezőgép-nyilvántartási Hivatal főépületébe harmadik hó tizenkettedikén beérkezett egy kérvény, miszerint ön igényelt egy földet, név szerint a külvárosi, a Nemzeti Kincstár birtokában lévő AT–32 földterületet. A szükséges papírok, kérvények, miegymás hiánytalanul és kifogás nélkül megérkeztek. Ezek után negyedik hó harmadikán a Nemzeti Kincstár Behajtó és Temetési Osztálya levelet küldött a Legfelső Végrehajtó Bíróság Mezőgazdasági Osztályára, ide. Mi önnek kiküldtük az idézést negyedik hó tizenegyedikén, a mai időpontra. És most itt van. Ha minden igaz – viccelődött, bár az arca komoly maradt. Letette az aktát a dohányzóasztalra, levette a szemüvegét, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. – Felmerül a kérdés: mire kell magának az AT–32-es földterület?
– Mindig is szerettem volna egy kis tanyát. Ez amolyan gyermekkori álom. Más tűzoltó, hajóskapitány akart lenni, hát nekem ez kellett.
– Ez mind rendben is volna, de egy kis logikai bukkanó van, ha meg nem sértem – folytatta –, ez a terület, az AT–32, mindössze négy négyzetméter. Kétszer kettő méter. Mit kezd az ember négy négyzetméternyi legális földterülettel?
– Nos… – akkor már egy kissé izzadt a tenyerem, a homlokom, pont úgy éreztem magam, mint anno, a nyirkos kihallgatópincében. – Kis igényű ember vagyok. Tudja, hogy van, bíró úr, aki a kicsit nem becsüli… – magyaráztam zavaromban.
– Ez mind érthető, de értsen meg engem is. A bíróságnak ez már felettébb gyanús lehet ilyen időkben. Felütötte a fejét az a rossz szokás, hogy egyes polgártársaink kis négyzetméter területeket vásárolnak, aztán gondozzák, locsolgatják, az meg persze nő. A terület növekszik, de az adót, jogilag, a kis négyzetméter után fizetik továbbra is. Ez törvénybe ütközik.
– Ez bennem fel sem merült, tisztelt bíró úr. Egy pillanatig sem – magyaráztam a vékony, szemüveg nélküli bírónak, aki alig múlhatott ötven. – Nekem csak a kikapcsolódás miatt… szóval érti. Bennem ez fel sem merült – mentegetőztem.
– Nézze, maga egy szimpatikus ember, és bocsásson meg, ha kételkedtem, de nehéz idők járnak – azzal felállt, elnyomta a cigarettát, feltette a szemüvegét, és az asztalához ment. – Jómagam is sokat idegeskedem, hogy nehogy rájöjjek, illegálisan növesztek földterületeket a városhatáron. Talán ennek tudható be a paranoia. Hogy bármikor lecsaphatok magamra kapálás közben, egy vasárnap délután a törvény nevében – mondta, azzal aláírt két-három papírt, nagy pecséteket nyomott rá, ráfújt egy kicsit, hogy megszáradjon a friss tinta, és átnyújtotta. – Gratulálok! Ön az AT–32 büszke tulajdonosa.
– Köszönöm. További szép napot! – mondtam, és azzal kivágtattam a fehér VÁRÓTERMEN át az épületből, a papírokat szorongatva a kezemben. Talán még egy kis elégedett mosoly is volt az arcomon. Csak egy kis konzervatív.
Másnap kibuszoztam a birtokomra. Pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Se több, se kevesebb. Az egészet átjárta a nyugalom. Talán ilyen lehetett az éden is, a száműzetés előtt. Ott, abban a pillanatban mindent elfeledtem. A razziákat, a nyirkos pincében töltött napokat, a párizsi éveket, a szerelmeimet. Csak én voltam, meg az a kétszer kettő méter terület, amely törvényesen is az enyém volt, amelyet nem vehetett el tőlem senki. Azzal leültem, bele a száraz, sárguló fűbe, és néztem azt a sok embert, akik öntözték, nevelgették a földjeiket.