Csak a múlt teszi édessé a keserű valóságot.
Szürke, unalmas, élhetetlen lakótelepeken át haladt a busz, didergő házak között. Az ablakokon a redőnyök félig felhúzva, nehogy kiszökjenek az éjszakai álmok. Közeledett a házukhoz, megállt, és nézte az épületet. Rájött, hogy életében először nézi meg alaposan. Eddig olyan természetes volt, hogy ott van a ház, ott laknak benne, néha cserélődnek a ház lakói, de ők maradnak. Fájdalmat érzett. Itt fognak felnőni a gyerekei. Nélküle. Élhetetlen környezetben. Amikor együtt volt a család, még élhető volt. Élhetetlen terek, nyomorult emberek között. Ezt nem ő mondta. A felesége.
Megnyomta a kapucsengőt, amelyre még az ő neve is ki volt írva. Hosszan nyomta, várta a kapu berregését, semmi. Még egyszer, még egyszer, még egyszer. Nem volt válasz.
Néha jött egy régi, ismerős lakó, bejössz, kérdezték, de ő csak bólintott, aztán valami olyasmit motyogott, hogy biztosan nincsenek itthon, és csöngetett tovább.
Fél óra múlva abbahagyta.
Tudta, hogy otthon van a felesége meg a gyerekek, és azt is tudta, hogy tudja, hogy ő ma keresi. (Még jó, hogy keresi, karácsony van.) Előző nap beszélt vele telefonon, természetesen a gyerekeknek nem adta oda a mobilt. A gyerekekkel akkor tudott beszélni csak (kivéve a kétheti kapcsolattartást), ha kikönyörögték, vagy ha betegek voltak, és ő vitte valamelyiket az orvoshoz, aztán meg haza, a bérelt lakásba. Ha csak egy kis megfázás volt, vagy egy kis gyomorfájás, akkor ott aludhatott a gyerek, és másnap reggel ő vitte óvodába. Amikor megszülettek, nem gondolta, hogy egyszer azok lesznek a legboldogabb napjai, amikor valamelyik gyerek beteg lesz, és csak így lehet apa-lánya, apa-fia kapcsolat. Ugrás az ágyba, és mire feléred a kisgyermek, kész van az „apaleves”, zöldborsós csirkeleves, egy kis galambhusival. Utána meg a közös mesélés és a mese utáni álom, és mire hajnalban felébred, már meg is gyógyult.
Most meg itt áll a lépcsőházajtó előtt.
Jó, ha nem engedi be, akkor jöjjön a B terv.
Hátrébb lépett, nézte fent az ablakaikat, mintha meglebbent volna a függöny. Szóval nézi őt az asszony. Fázott. Jó lett volna fent lenni, ülni a melegben, pirítóst enni, forró teával, nézni, ahogy a tetőablakot belepi a hó, és a rászálló varjak csipketerítőt taposnak rá. Visszament a lépcsőház elé, levette a bakancsát, belerakta a zoknijait. A bakancsot az ajtó mellé, a sarokba rakta.
Akkor jöjjön a vezeklés.
Megfogadta, legyen akármilyen idő, harmincháromszor kerüli meg a házat.
Jó harminccentis lehetett a hó, hideg fájdalom nyilallt a talpába, amikor belelépett. Hasította a szűz havat, jó három méterrel a ház fala mellett haladt, hogy ha az asszony lenéz, lássa őt. Tudta, hogy nézi a felesége. Megkerülte a házat, felnézett, meglebbent a függöny, de nem látta az asszony arcát. Tett egy újabb kört, ugyanaz. Néha felcsöngetett, de semmi.
Rótta, csak rótta a köröket, már nem érezte a hideg fájdalmat, nem érezte a lábát, olyan volt, mintha a hó felett suhanna, mintha egy hósuhanó lenne, már nem nézett fel az ablakra, nem csengetett, már nem is az asszonyért suhant, nem a gyerekeiért, csak önmagáért, az elrontott életéért vezekelt. Nem tudta, hogy mikor állt meg, megvolt-e a harminchárom vagy talán több is. Lihegett és fázott. Visszatámolygott a lépcsőház elé.
Állt a lépcsőház előtt, és hiányt érzett, de nem tudta, minek a hiányát. Aztán rájött.
Eltűnt a bakancsa.
A buszmegálló mellett állt egy kínai kereskedés, de nem jutott eszébe, hogy vegyen egy cipőt. Valahogy hazajutott. Otthon forró vizet engedett a lavórba. Vehetett volna forró zuhanyt is, állhatott volna a forró víz alatt órákig, de most valahogy a lavór vonzotta. Családot szeretett volna, újra a régi családot, és most a családról a nagyapja jutott eszébe.
Ahogy esténként fáradtan leült a nyári konyhában, és a nagyanyja viszi neki a lavór forró vizet, hogy kiáztassa a lábát. Ahogy a tiszta vízben megjelennek az első koszcsíkok, elkezdenek gomolyogni, mint valami ősvilágrobbanás, aztán beáll a koszos csend. Szürke víz a hófehér lavórban. Az ősvíz. Aztán a nagyanyja a lavór mellé rakja a törülközőt, hogy nagyapa arra rakja a lábát, elviszi a lavórt, tiszta vizet hoz, és így cseréli mindaddig, amíg nem marad kristálytiszta. Közben önt néhány kupicát, megérdemli.
Ült a férfi, áztatta átfagyott koszos lábát a lavórban. Kicserélte a vizet. Belerakta újra szétfagyott lábát. Égő fájdalmat érzett, és határtalan boldogságot, hogy megjárta a maga kálváriáját.
Otthagyta a konyhában a vizet, befeküdt az ágyba. Egyedül. Felhívta a volt feleségét, hátha.
Az első mondat a legfontosabb, gondolta, amikor felhívta a mobilon. De a felesége megelőzte.
Láttalak.
Akkor miért nem engedtél be? – kérdezte a férfi.
Kíváncsi voltam, hogy betartod-e a szavad.
Betartottam.
Hallgattak. A férfi érezte, hogy a nő most vár tőle valamit, talán azt az egy mondatot, amin napok óta gondolkodott, és érezte, hogy a nő is azt érzi, hogy ő vár tőle valamit.
Szeretlek, mondta a férfi, de ahogy kimondta ezt az egyszerű szót, rájött, hogy ennél többet kellett volna mondania, egyszerűen, ez nem egy mondat.
Ennyit tudsz mondani? – kérdezte csalódott hangon a nő.
Ebben benne van minden, ha jelzőt tennék hozzá, kevesebbet jelentene, mondta a férfi, tudod, hogy a jelző kicsinyít, de ha akarod, akkor azt mondom, hogy nagyon szeretlek, örökké szeretlek, jobban, mint…
Itt elhallgatott. Elakadt. Nem ezt az első mondatot akarta mondani.
Na látod? Megint oktatsz. Nem az egyetemen vagyunk, ahol taníthatod azt a sok kis kurvát! Ezt utáltam benned, hogy mindig tanítani akartál! Mindig te akartál felül lenni! Te akartál lenni a testi és a lelki hős! Erőt fitogtatni! Irányítani! Ennyit tudtál!
A nő elkezdett köhögni.
Ne kiabálj. Látod, amikor kiabáltál, ordítottál, mindig elkezdtél köhögni. Nyugodj meg. Szenteste van. Nem mellesleg azért lett két szép gyerekünk.
A nő tovább köhögött.
Ne haragudj. Nem akarlak többet irányítani. Kezdjünk mindent elölről, ha akarod, te irányíthatsz.
A nő abbahagyta a köhögést.
Látod! Most is gyenge vagy. Nekem nem kell gyenge férfi.
Drágám, ma már vezekeltem, amit én csináltam, azt csak erős férfi teszi meg, mondta a férfi.
Vagy bolond, mondta a nő, de a hangjában már volt egy kis kedvesség is.
Akkor leszek a bolondod, udvari bolondod, csak engedj be, engedj be, ha arra járok, nevetett a férfi.
Mit akarsz? Csak a gyerekeket akarod, vagy tőlem is akarsz valamit?
Azt akarom, hogy hangosítsd ki a telefonodat, és három napig ne kapcsold ki. Legyen mindig melletted. Hallani akarlak. Te meg érezni fogod, hogy ott veled vagyok.
Te tényleg bolond vagy, mondta a nő, akkor engem nem tud elérni senki.
Nem érdekel, mondta a férfi. Ha én sem tudlak elérni, ne érjen el senki. Ha én sem tudlak megérinteni, ne érintsen meg senki. Vagy ha megérint, halljam én is. Három napig össze leszünk kapcsolva: Én hallak téged, te hallasz engem.
És miért hozzak én ilyen áldozatot? – kérdezte a nő, most már csendesebben.
A gyerekeidért, mondta a férfi.
Utállak, mondta a nő, kicsit durcásan, mindig velük élsz vissza, és lecsapta a telefont.
Újra tárcsázott. Az asszony csak ennyit mondott, jó, akkor három nap. Három nap hallgathatsz. És nem kapcsolta ki a telefont.
A férfi hallgatta, ahogy a felesége mesél a gyerekeinek. Hallgatta a gyerekei édes hangját, ahogy az egyik azt akarja, hogy a Hüvelyk Matyiról meséljen, a másik meg azt, hogy a Tündér Laláról. Kiegyeztek a Hókirálynőben. És hallotta, ahogy elalszanak a gyerekek, és ahogy a felesége leteszi a telefont az éjjeliszekrényére, ahogy leveszi az ingét, hallotta a melltartó kattanását, ahogy lecsúszik a bugyi róla, és ahogy bebújik a paplan alá, és szuszogva elalszik.
Ott maradt a maga csendjében.
Nem tudott elaludni.
Kiment a konyhába, akkor vette észre, hogy a lavór víz, amiben áztatta a lábát, még mindig ott van. Fekete volt, fekete víz, ahogy jött haza bakancs nélkül, bedzsuvásodott a lába. Mintha a teljes élete ott lett volna abban a lavór vízben. Megremegett. Legutóbb akkor remegett víztől, amikor elfolyt az asszony magzatvize. Ott ült az ágya mellett már órák óta, néha a hasára tapasztotta a fülét, már készülnek, mondta. És akkor elfolyt a magzatvíz. Ő életvíznek nevezte. Aztán előbújt a fia, utána meg a lánya. Most állt ott a konyhában, nézte ezt a fájdalomvizet, szenvedésvizet, nyakában a mobil, és hallgatja az asszony szuszogását.
Nincs bűn, nincs bűnhődés, nincs vezeklés, nincs bocsánat és nincs megváltás.
Kiöntötte a vizet a vécébe, azt hitte, ezzel kiöntötte a múltját is.
Három napig hallgatták egymást. Nem szóltak egy szót sem, csak hallgatták, hogy a másik mit csinál. Amikor letelt a három nap, a férfi percre pontosan tudta, mikor kezdte el mezítláb a havat taposni, beleszólt a telefonba.
Hazamehetek? – kérdezte.
Most haza, aztán majd meglátjuk.
Ja! Hozzál tejet! Magyart. Kokárdásat.
A gyerekek azt szeretik.