Jules idősen haragudott magára, mert olykor úgy érezte, hogy már nem emlékszik Barbara hajszínére, hangjára, tekintetére.
– Barna volt a szeme, vagy kék? Talán türkiz árnyalatban csillogott, amikor utoljára találkoztunk? – kérdezgette félhangosan.
Kis komódjának a mélyéről előkapott egy poros üveget. Bontatlanul őrizgette. Pár korty idővel elpárolgott belőle, de ez most egy cseppet sem zavarta. Kivételes alkalomra tartogatta ezt a nem mindennapi italt. A ritka – tíz évig tölgyfa hordóban érlelt – Courvoisier konyakot közös estéjükre szánta még három évtizeddel ezelőtt, de a második világháború közbeszólt. Azóta is vigyázta a végzetes randevú egyik utolsó megmaradt mementóját. Most, ennyi év után mégis rászánta magát, és felbontotta a féltve őrzött üveget. Azért kezdte el kortyolgatni, hogy úgy érezzen, mint egykor. Remélve, hogy mámoros ébredése után minden olyan lesz, ahogyan azelőtt volt. Harminc éve áhítozott szerelme és egykori fiatalsága után. Mindhiába… Igazából nem akart ő már semmit, csak egy kis nyugalmat, elmerülni megnyomorított lelkének szomorúságában. Előkeresett néhány megsárgult papírfecnin pihenő versfoszlányt. Tragikus sorsú szerelmének írta, de már sosem tudta átnyújtani neki. Elérzékenyülve böngészte a betűket.
„Elmerülnék a lelkedben, hogy megcsókolhassam a szíved. A szemedből szemlélném a reggeleket, a délutánokat, az éjszakákat és a csillagokat. Hangtalanul fognám a kezed. Egy szót sem szólnék. Hagynám, hogy a pillanat beszéljen. Most is! Folyton! Csókokat repítek a levegőbe, várva, hogy majd egyszer elkapod az összeset. Mondani akartam valamit, de nem jött a szó. Mégis tudtad, mire gondolok.”
Egyik zakójának a zsebében is őrizgetett egy hasonló cetlit, de azt sosem vette elő. Most is könnyes szemmel ült a félhomályban, miközben Barbarára gondolt.
– Annyi tervünk volt, és mégis… Voltak napok, amikor egyszerűen elmenekültem minden és mindenki elől. Egy kis méretű bőrönddel utaztam, társ nélkül. Olyankor megpróbáltalak elfeledni, hogy ne fájjon annyira, hogy nem lehetsz mellettem. Egyszer még São Paulo szegénynegyedét is meglátogattam. Beültem a Brahma bárba, várva, hátha belép Adoniran Barbosa, a kalapos, csokornyakkendős, őszülő bajuszú, bohókás öregúr, aki saját szomorúságáról szerzett sikeres szambadalokat. Majd meglátogattam egy floridai pincér barátomat, Franciscót, aki Miami Beach partjainál lakott, az óceán habjainak ölelésében. Ott együtt fürdőzhetsz a sirályokkal, igazi marhahúsból készül a húspogácsa, a csilisbab-konzerv kevesebb mint egy dollárba kerül, és a szökőkutakból is kóla folyik. Kis túlzással! De minek is mesélem mindezt, hisz itt hagytál. Elhalványuló emlék vagy csupán, és nem tehetek ellene semmit.
Jules haragudott a világra, mert úgy érezte, hogy örökre egyedül maradt. A kis szoba minden korttyal egyre szűkebbé vált, ezért levegőzni indult. Mámorosan és megkeseredetten andalgott a megszokott macskaköveken. Olykor – a konyak hatására – mégis úgy érezte magát, mint egy újszülött, akinek minden új.
– Színek!
Ahogy a Mirabeau hídhoz ért, a fény városának egyik jelképét díszítő szobrok megelevenedtek előtte. Már-már úgy érezte, mintha beszélnének hozzá.
– Itt hagyott az idő, drága barátom. Elszakadt a szerelmi kötelék.
Szinte szünet nélkül ezt hallotta. S azóta is folyton a fejében járt. Reményvesztetten botorkált a Le Petit Parisien felé. A hátsó bejáraton tért be kávéházába, majd leült a legtávolabbi asztalhoz, messze mindenkitől. A fiatal pincérek, akikre ezen az éjjelen is rábízta az üzletet, megállás nélkül vitték a rendeléseket. A forgatagban észre sem vették, hogy az őszes halántékú főúr, vagy ahogy ők hívták, a „góré” is belépett. Egyedül François „Frank” Roletti őrmester figyelt fel rá. Odalépett, üdvözölte, ám Jules csupán egy visszafogott, halk köszönéssel válaszolt. Roletti talpra állította és hazakísérte. Belesegítette a fotelébe, beadott neki egy nyugtatót, majd kitöltött magának egy pohárkával abból az üvegből, amelyről nem is sejtette, hogy milyen kincset rejt. Lehúzta, várva, hogy a barátja elaludjon.
Jules órák múlva ébredt. Vigasztalhatatlanul üldögélt fotelében, mert minden maradt a régi, de már semmi sem volt olyan, mint azelőtt.