Interjú Kádár Annamáriával a mesélés tudományáról
Kádár Annamária erdélyi pszichológus, terapeuta, egyetemi oktató. A mesék, a történetek gyógyító erejéről és az érzelmi intelligencia fejlesztéséről szóló könyvei által a laikusok is széles körben megismerhették a nevét. Nézete szerint a gyereknevelés és a pedagógiai munka akkor lehet a legsikeresebb, ha a gyerek egyéni igényeihez alkalmazkodik, és a minőségi együttléten keresztül valósul meg. A pszichológia doktora az idén 25 éves Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny jubileuma alkalmából látogatott Zentára, hogy egy szakmai képzés keretén belül a vajdasági pedagógusok is első kézből hallhassanak a történetek erejéről és a gyerek érzelmi intelligenciájáról.
Kádár Annamáriát az előadás után meséről és mesélésről kérdeztük.
Hogy kezdtél el a mesék és a mesékkel való gyógyítás iránt érdeklődni?
– Ennek legalább három gyökere van. Édesanyám rengeteget mesélt nekem kora gyerekkoromtól kezdve. Az, aki ma vagyok, egyrészt a gyerekkorban megélt meséknek köszönhető. Másrészt a tanítóképző diákjaként benne voltam egy kutatócsoportban, ahol helyesírási hibákat kellett javítanunk. A negyedikeseknek feladatuk volt, hogy mesét írjanak. Mindenféle történetet kitaláltak, végül ebből fakadt fel újra az érdeklődésem. Az államvizsga-dolgozatomban és a doktorimban a gyerekek által írt meséket elemeztem. Megnéztem, hogyan keveredik a valóság és a fantázia. A 9-10 éves kor fontos vízválasztó: ez az időszak a mesére való beállítódás vége, egyben a valóságra való irányulás kezdete. A gyerekek valóságelemeket tartalmazó mesét írtak: a királylány Maggi tyúkhúslevest főzött, a király siratta a rákban elhunyt feleségét, az állatoknak erdőadót kellett fizetniük, Jancsi szerelmes lett a boszorkányba, és mosott, főzött, takarított rá. Édesanyám meséi mellett tehát ez volt a második gyökér. A harmadik pedig az, hogy mindig is szerettem volna meséket írni. 2012-ben a Kulcslyuk Kiadó kért fel, hogy írjak olyan könyvet, amiben mesék mellett elmélet is van a mesékről, illetve az érzelmi intelligencia fejlesztéséről. Így született meg az első tíz mesém Lilláról és Tündérbogyóról.
A mesékben rejlő terápiás lehetőségekről az utóbbi időben elég sokat hallhatunk, de hogy milyen a jó mese, a jó történet, az még nem terjedt el a köztudatban.
– A történetmesélés mindenképpen fontos. Amikor a mese terápiás hatását vizsgálom, akkor mindenképpen az a központi kérdés, hogyan válhatunk a saját életmesénk hősévé. Az egy dolog, hogy a népmeséken meg a kortárs meséken keresztül végigélem a hőssé válás lehetőségét, de ennek a saját élettörténeteimen keresztül is meg kell valósulnia. Amikor elmesélek egy megélt élményt, amikor közös családtörténeteket szövünk, amikor újramesélek egy tündérmesét, az mind történetalakítás. A legnagyobb terápiás hatás a belső képalkotásban rejtőzik: hallgatok egy történetet, és megalkotok egy belső mozit, ami ehhez a történethez kapcsolódik. A másik fontos dolog az a biztos hit, hogy ha a népmesék sémájára formálom a saját élettörténeteimet, akkor tudom, hogy a nehézség még csak a történet közepe. A végének jónak kell lennie, és akkor lesz jó, ha például hozzáteszem a saját értelmezésemet a negatívan megélt élményekhez, és átkeretezem pozitív tapasztalattá.
A mesét általában a gyerekkorhoz kapcsoljuk. A felnőttek, az idősek számára is fontos a mese és a történet?
– Az idősek sokszor mesélnek régi történeteket apró részletességgel. Olyan, mintha a kirakós az életközépi válság után állna össze. Már nem evidens elvárás, hogy mindennek jól kell sikerülnie, hanem megtanuljuk értékelni a nehézségeket, a próbatételeket, az apró örömöket, és így lesz teljes a kép. Az idős személyek sokszor a legvadabb nehézségeket is pozitívan tudják elmesélni. Gyerekként, unokaként fontos lenne végighallgatni ezeket a történeteket, mert rengeteget vihetünk magunkkal belőlük útravalóul érzelmi utunkon.
A kisebbségi lét, a határon túli magyar identitás hogyan befolyásolja az ember lelkivilágát?
– Ez is, mint minden, értelmezés kérdése. Maradhatunk abban a narratívában, hogy ez nekünk rossz, és mennyi mindennel meg kell küzdenünk miatta. De lehet ez egy lehetőség a helytállásra is. Ez végül is a legkisebb királyfi története: jóval több próbatétellel kell szembenézni. Zimbardo időperspektíva-elmélete szerint a múlthoz negatívan is, pozitívan is viszonyulhatunk, a jelenhez hedonisztikusan vagy fatalisztikusan, a jövőszemléletem pedig lehet célorientált vagy transzcendentális. A pozitív múlt nem azt jelenti, hogy csak pozitív dolgok történtek velem, hanem hogy megtanultam az átkeretezést; azt, hogy szemléletváltással tudok módosítani az eseményeken. Akinek negatív múltja van, az csak sorolja és sorolja a panaszait, hogy minek kellett volna máshogy történnie. Ez két teljesen eltérő megközelítés. Ha a pozitív múltból indulok ki, akkor elfogadom, hogy megtörtént az esemény, és megnézem, milyen pluszerőforrásokat kaptam, mennyi mindennel gazdagodtam általa. Ettől válik valami átkeretezett történetté. Ha valakinek elég erős a múltpozitív hozzáállása, ha hedonisztikusan meg tudja élni a jelent, ha célorientált a jövője, akkor teljesen mindegy, hogy kisebbségi vagy többségi létben él, mert mindenféleképpen megvan a lehetősége a boldog és elégedett életre. És élhet valaki bármilyen jó körülmények között, ha múltnegatívan él, és folyamatosan az elégedetlenségét és a nehézségeit hangsúlyozza. Ebből a szempontból nagyon fontos, hogy milyen családi narratívák élnek tovább.
Az előadásban elhangzott, hogy nehéz a különböző életkorú, eltérő érdeklődésű gyerekeknek olyan mesét találni, amely mindegyiküket egyformán leköti. Hogy lehet így megoldani a szinte mindennapos esti mesét?
– Ez nagy kreativitást igényel, és jó, ha sikerül bevonni másokat is a feladatba. Az apa is, a nagyszülő is, a nagyobb gyerek is mesélhet a kisebbeknek. Időben is különválasztható a mese, például a nagynak elmesélem a tündérmesét, amíg a kicsi alszik. Minden családnak meg kell találnia, hogy mi a jó nekik. Nekünk a böngészők váltak be, ahol egyes szereplőket, kincseket kell megtalálniuk a gyerekeknek. Másnak az válhat be például, hogy újraolvassák a Kipp Kopp-történeteket, mert ezt annak idején a nagy is szerette. Van, ahol az apuka mesél a nagynak, az anyuka meg a kicsiknek. Ez szervezés, idő, energia és erőforrás függvénye.
A mesehallgatás passzív folyamat, vagy bátorítsuk a gyerekeket arra, hogy beleszóljanak a történet alakulásába?
– A mesehallgatás akkor sem passzív folyamat, ha a gyerek nem szól bele a történetbe, hiszen fejben zajlik a belső képalkotás. A meséléstől nem kell félni, mert a gyerek olyan belső képeket fog alkotni, amelyek az ő történetével összhangban vannak. A sárkány pont annyira lesz félelmetes, amennyivel a gyerek adott élethelyzetben még képes megbirkózni. Nyugodtan lehet kitalálni vagy újragondolni történeteket. A mese attól mese, hogy át lehet alakítani, tovább lehet gondolni, teljesen újat is ki lehet találni. Ez egy nagyon jó közös és izgalmas feladat.
A pedagógusok mennyire nyitottak arra, hogy meséljenek a gyerekeknek?
– Szerencsére óvodás és kisiskolás korban a mese szinte mindennapos szertartás az oktatásban. Az óvodapedagógus mese és játék nélkül nem is tudná végezni a tevékenységét. Kisiskolás korban is ott a mese, de azt látom, hogy sokszor felboncolják, kivesézik, megkeresik a tanulságot. De arra a szemléletre is vannak jó példák, hogy egy mesével nem kell tenni semmit, csak odaadni a gyereknek. Ha egy pedagógus le akarja kötni a diákok figyelmét, ahhoz minden tantárgy esetén a történetmesélés a legfontosabb eszköze. A történelemtanítástól kezdve a matematikáig mindenhol lehet látni, hogy ha egy jó történetet hall, akkor ott van a gyerek arcán a hipnotikus transz. Ha nincs befejezve egy történet, az piszkálja a fantáziát. A történetmesélés lehetőségeit rengeteg módon ki lehet használni, de nem könnyű összegyűjteni a jó sztorikat, nem könnyű jól mesélni őket. Ez is egy olyan készség, amit sokat kell gyakorolni ahhoz, hogy jól működjön.
Minden korosztálynak meséljünk, a kamaszoknak is?
– Igen, sőt talán a kamaszoknak van a legnagyobb szükségük a történetre. Ráadásul ők a legproblémásabb korosztály ebből a szempontból: elutasítják, mégis szomjazzák a mesét. A kamaszoknak való mesemondás nehéz terep. Nekik tudni úgy mesélni, hogy lekösse őket – az már valami!