A tölgyfa aranyos-zölden ragyogott, ahogy a nap átsütött a levelei közt. Egész nap a fűben feküdtem, figyeltem a lombkorona finom hullámzását. A leveleken átsütő napfénytől foltos lett a bőröm.
Fülledt, nyári nap volt, délután. A nagy melegben még a madarak is pihentek, csend szállt az egész környékre.
Ketten voltunk itthon: apa és én. Anya elutazott az egyik barátnőjéhez, a testvérem a pajtásánál aludt. Augusztusra minden barátom felszívódott: elmentek a nagyszüleikhez, nyaralni, vagy csak nem volt kedvük kilépni a házból, a hűvösből.
Apa a tornácon üldögélt, újságot olvasott, keresztrejtvényt fejtett. Néha odajött hozzám a tölgyfa alá, leült mellém, a hajamat simogatta, aztán visszament az újságjához.
Nekem van a legvonzóbb apukám a városban. A nők mindig zavartan nevetgélnek, és a hajukat igazgatják, ha apuval beszélnek. A testvérem óvó nénije apa társaságában mindig túl sokat és túl hangosan röhög, és gyakran érinti meg a mellkasát. Nyáron pedig, amikor az apám egy szál fürdőnadrágban megy el a boltba, vagy locsolja a füvet, az összes felsős lány lehajtott fejjel sétál el mellette. Egyszer még a legjobb barátnőm is azt mondta, hogy az apukám a legjobb pasi a városban, és ha nem az én apukám lenne, rámozdulna.
– Csak azért nem teszed, mert az én apukám? – kérdeztem vissza nevetve.
– Ez benne van a barátnőkódexben – pattant fel, s komolyságot erőltetve magára, szavalni kezdte: – A legjobb barátnő apja tabu.
– De rendes vagy, hogy betartod – röhögtem, s lerántottam fűbe. A tölgyfa alatt feküdtünk, beszélgettünk és nevettünk, míg hideggé nem vált a föld.
Sötétedésig maradtam kint, majd lezuhanyoztam, és felvettem a lila, pillangós hálóingem. Nem voltam álmos, olvasni készültem.
– Hát te ébren vagy még? – hallottam meg hirtelen apa hangját. A szobám ajtajában állt, alakját szinte teljesen eltakarta az ajtófélfa.
– Nem tudok aludni – feleltem megilletődve.
– Én sem. – Apa kilépett az árnyékból, leült az ágyam szélére. – Mit olvasol? – mutatott a kezemben tartott könyvre.
– Stephen Kingtől a Bilincsbent.
– Nem komoly az még neked egy kicsit? – mosolygott kedvesen apa.
– Nekem tetszik – vontam vállat.
– Akarod, hogy felolvassak neked?
– Lehet? – derültem fel rögtön.
– Persze – nevetett apa. – Kiskorodban nagyon szeretted.
– Még mindig szeretem, csak már nem olvastok nekem.
– Hát most itt a soha vissza nem térő alkalom. Na, gyere, ülj ide az ölembe. – Boldogan fészkeltem be magam apa ölébe. Fejem a vállára hajtottam, átöleltem.
Lassan, nyugodtan olvasott, minden szót, minden betűt hangsúlyozva. Már nem apa ölében feküdtem egy fülledt nyári éjszakán. Egy ágyhoz bilincseltek.
Elvittek a hangok.
Éreztem már ezt egyszer. Mégis, az érzés annyira új és ismeretlen volt. Mint amikor a kedvenc ételedet eszed egy új fűszerrel. Nem nyitottam ki a szemem, csak az érzésre koncentráltam. A mellemnél kezdődik. Végighalad a derekamon, csípőmön, a combom belső oldalán ér véget. Mintha valaki simogatna. De ez a mozdulat nem kedves, nem szeretetteljes. Követelőző. Akar valamit.
Fészkelődöm, kinyitom a szemem. A szobámban vagyok, az ágyamon fekszem. Libabőrös vagyok, nincs rajtam a hálóingem. S ott, a távolban, valahol felettem egy férfialak, akinek nem látom az arcát, de tudom, hogy ki ő: az apukám. Lassan szétfeszíti összeszorított lábaimat.
Abban a pillanatban, ahogy ezt megértem, a testem rándul egyet. Ezt ő is észreveszi, a szemembe néz.
– Ne félj – suttogja. – Jó lesz.
És már nincs szükségem arra, hogy megkérdezzem, mi lesz jó, mert apa lehúzza rólam a bugyimat.
Megint összerándulok, kapálózom és menekülnék, de lefog. Újra szétfeszíti a lábaimat, most sokkal erőszakosabban, mintha idegesíteném azzal, hogy nem azt akarom, amit ő.
– Engedd – mondja. És abban a pillanatban megszűnök a lánya lenni. Csak egy nemi szerv vagyok.
Fáj. Mint minden első tapasztalat. S ezen a nyári éjszakán, amikor olyan szépen ciripelnek a tücskök, és az apukám épp megerőszakol, csak arra tudok gondolni, hogy mennyire üres vagyok.
Nincs bennem semmi.
Talán a bőröm alatt még belső szerveim sincsenek, csak a mindent kitöltő üresség.
Apa szorítása a kezemen enyhül. Látom, ahogy mosolyog, közben az arca egy kisfiú arcává válik, aki megkapta álmai játékát karácsonyra.
Elenged, leszáll rólam. Ahogy kisétál a szobából, rám sem néz.
Még hosszú ideig fekszem ébren, hallgatom a tücskök ciripelését. Ugyanúgy fekszem, széttárt lábakkal, kicsavarodott karokkal, pedig már nem fog le az apukám.
Valami fáradt, lassú lüktetést érzek. Ez minden, amit apától kaptam.
A tücskök lassan álomba ringattak.
Soha többé nem feküdtem a tölgyfa alá.
A szerző a Messzehangzó Tehetségek Alapítvány „Művész leszek! Tudós leszek!” ösztöndíjprogramjának támogatottja.