Embereket toloncolnak ki a vonatból. Kilenc rendőr figyeli feszülten a történéseket, ketten rögtön a vagonok mellől irányítják tovább a kalandorokat. Arra tessék menni, mondják hangosan, az irányt is mutatják, másképp meg sem értenék az utasok.
Az apa az állomáson várakozik. Ezzel a járattal utazik majd tovább, az egészet az első sorból követi végig. Ugyanolyan emberek, mint ő. Férfiak és nők, fiatalok és idősek. Takarókba bugyolált csecsemőkkel a kezükben ugranak le a vágány mellé, az aszfaltot bámulják. Mennek előre, nem tudják, merre, az Isten sem tudja, de talán még a rendőrök sem. Reménytelen tekintetek mögé burkolózva nyelvet tépő hangokat adnak ki magukból. Hallgass el, ordibál a biztos, el is hallgat, csak a hangvétel elég ahhoz, hogy síri csönd legyen. Félnek. Rettegnek. Arcukon kilátástalanság tükröződik, kételyek merülnek fel bennük, vajon nem lett volna-e jobb otthon maradni? Nem, ez meg sem fordulhat a fejükben, egyáltalán hogy jut ilyen eszembe, gondolja az apa, az életükért harcolnak, tudom. Fél éve beszéltem a sorstársaikkal, ők mondták, mi a helyzet. Mi is mentünk sokan tizenöt éve, válaszoltam nekik, az nem olyan, előttem vágták el a lányom torkát, miután megerőszakolták. Nehéz versenyre kelni ezekkel az élettapasztalatokkal. Legalább tízszer annyian szállnak le a vonatról, ahányan a rendőrök vannak. Csak egy újabb váratlan fordulat a kilátástalan jövőben, éppen ezért már nem is annyira váratlan. Mind eltűnnek, valószínűleg soha többé nem látja őket az apa.
Takarítónők jönnek, gyors szökkenéssel a vagon ülései közt teremnek. Letisztíjjuk ezt a moslékot itt-e, osztan gyühetnek, dobják oda a többi várakozó elé. Moslék. Emberi izzadság, a székekhez tapadt bőrök melegsége, minden utasnál ugyanaz. Egy használt ablakmosó műanyag üvegéből vegyszert spriccelnek szét a vonaton. A szűk folyosóra, az ülőhelyek közé és fel a csomagtartóba. Lemossák a szutykot, friss levegőt engednek be, szépen lassan kitisztul minden, amennyire csak tud. Csak a történetek maradnak itt, ebben a ki tudja mekkora téglatestnyi térben, a ki tudja meddig jutó emberek szótlan tapasztalatai. Ehun-e, má’ kész is van, várjonak pár percet, osztan indulhatnak, förtelmes arccal távoznak a takarítók, piszkosabbak, mint a kitoloncoltak voltak, mégis ők takarítják el a náluk tisztábbak moslékát.
Undorodó népség cipeli fel poggyászait a vonatra, ugyanoda ülnek, ahol a kalandorok társalogtak hosszú kilométereken keresztül. Büdös kémiai anyagok szagát érzik, egy szót sem szólnak, ez jobb, mint a fülledt levegő. Az apa is felszáll, meg sem nézi, hol foglal helyet, csak messze legyen a többiektől, ettől a csürhe, infantilis népségtől. Bánja, hogy köze van hozzájuk, hogy ők veszik el tőle az éltető oxigént, bárcsak máshova születtem volna. Elhelyezkedik, táskáját feldobja a tartóba, leveti a cipőjét, rá is hosszú út vár. Útlevél-ellenőrzés, minden rendben, az apa kibámul az ablakon, a rendőrök még várnak. Kiadták nekik az ukázt, látniuk kell az indulást, gondolja, hát akkor meg gyerünk már, és erősen belerúg az előtte lévő támlába. Cumisüveg pottyan le a földre, hangosan csattan, mindenki hátranéz. Az apa kezébe veszi, forgatja, valaki itt hagyta, a fenébe is, mi van, ha szükségük lesz rá? Az ajtók záródnak, a vonat lassan indul, az apa rohan kifelé, int a rendőröknek. Távolodik tőlük, hevesen mutogat, nem látják, mi van?! A rendőrök röhögnek, vicsorogva hahotáznak, mint a fakutyák, aztán hátat fordítanak, és eltűnnek, mint a kalandorok. A vonat már robog, az apa összegörnyed, hangtalanul tombol magában. Siet a helyére, lenyitja az ablakot, és egy utolsó pillantás után kidobja a kezéből a tárgyat. Hátha visszajönnek érte. A vonat szüntelenül viharzik tovább.
A cumisüveg a sínek mellett pihen.